Kalligram, 2006 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2006-11-01 / 11-12. szám
megfogalmazására, az értelmezés analízisére koncentrál, és elkerülhetőnek tartja a bevonódást, az ítéletalkotást. A terrorizmus és különösen a „szeptember 11 körül kialakult diskurzusra gondolok, amely az eldönthetetlen, lokalizálhatatlan esemény fogalma köré szerveződik. A Derrida által „major event”8-nek (jelentős eseménynek) nevezett „szeptember 11.” a világ által elfogadott diskurzust (a megértést, a logikát, a retorikát, azaz az egész hermeneutikai apparátust) kezdi ki, következésképp integrálhatatlan bármiféle már meglévő beszédmódba. A fenti kontrollálható Másikkal (tehát az „alulnézeti ripacséria” karneváli beszédmódjával) szemben a „major event” a zizeki „valódi Másik”9-ként jelenik meg, amelynek tudattól való távolságtartása az Én egységben tartásához szükséges, így ütközik össze a „valódi Másik”-at analizálni akaró posztmodern szemlélet a pszichoanalitikus etikával.10 A terrorizmusnak szoros kapcsolata van a médiával, mivel célját nem a rombolás nagyságában, hanem szimbolikus tartalmában, látványosságában, színpadiasságában éri el.11 A terror és a média összefüggése miatt nemcsak az iraki-amerikai konfliktust megidéző jelenetek, de a médiahírekre épülő Feketeország egésze kapcsán felvetődik a terrorizmus kérdése, mint a reprezentáció, a reflexió próbára tétele. És ha feltételezzük, hogy van olyan esemény, amely „túl közeli” ahhoz, hogy ábrázolásra kerüljön, akkor kérdésessé válik, hol a határ, és talán a Hazámhazám gerjesztette paradicsomdobálás gesztusa is más megvilágításba kerül.12 A Hazámhazám13 nem-politikai darabként a Hayden White-i történelemfelfogás felől értelmezhető. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás 14 című írásában White megkérdőjelezi a történelmi és irodalmi narratíva szétválaszthatóságát, mivel mind a kettő a retorikával terhelt nyelvet használja a valóság, illetve a fikció leírására. Egy kultúrának állandó történethálói, retorikai fordulatai vannak, ezeket a szókapcsolatokat figyelve írható a dokumentumoknak nem az igazságtartalmára, hanem nyelvezetére koncentráló metatörténelem. A Krétakör előadása a rendszerváltás utáni időszak politikai beszédmódjából emelte ki a trópusokat, és írt metanarratívát tizenhárom év története fölé. A Fővárosi Nagycirkuszba helyezett előadás már térfoglalásával kijelöli a metaforikus olvasatot: „Kész cirkusz!” — állítja az előadás a politikáról, jelezve cinikus távolságtartását az elmondottaktól. És valóban, bár konkrét események idéződnek meg, mindig megírt történetekként, a média szűrőjén keresztül látjuk őket. Karikatúrákat jelenítenek meg a piros Lada volánjánál „kormányt váltó” népvezérek: a konzervatív Zöld, aki egy sosemvolt cirádás ősmagyar nyelvet beszél; a mindig a húsosfazék körül ólálkodó Piros, akinek kommunista retorikát idéző egyszavas mondatai mellett csíkos tréningnadrágja szintén erős jelölő a magyar metanarratívában; és a nárcisztikus jobbközép Fehér, aki az elakadó emelőn kétértelműen toporzékol: „Miért álltunk meg? Magasabbra!” A Nép legjellemzőbb két figurája a rendszerváltáskor megszülető két „éhes száj” (a metaforára a hátukra kötözött bádogedények utalnak). A világgá indult fiú egy mellkasán átvetett kötéllel beáll a Lada elé, nekiveselkedik, hogy „kihúzza az országot a csávából”. Népmeséi motívum szövődik politikai retorika, történelmi beszédmód, médiaklisék, napi közhelyek, Petőfi-verssorok, a popkultúra fordulatai közé, hogy minél színesebb tablót adjon egy kultúra öndefiníciós narratíváiról. A rendőrrel, pincérrel, tolmácsnővel jelzett „tömeg” pillanatok alatt átvetkőzik subás birkapásztorrá, breakelő zsidóvá és tomboló rockerré. Válogatás nélkül minden „magyarság”-hoz fűződő klisé pellengérre kerül. Az önéletírásnak ez az önmagára irányuló tekintete nem a leírás referensét látja, hanem magát a gesztust, az önismeret utáni keresés folyamatát. A posztmodern kritikai távolságtartás ezen lehetőségét kérdőjelezi meg Slavoj Zizek a „mai ideológiai alapállás” 15-t elemezve. A „szubjektum azzal szembeni tiltakozás [át], hogy komolyan vegye a dolgokat”16, a „cinikus távolságtartás”17 magatartását is ideologikussá teszi az a hit, hogy „létezik a »másik Másikja«, egy titkos, láthatatlan, mindenható erő, aki valójában »a szálakat mozgatja«”18. A törvény hiánya a Törvény „tiszta üres parancsa”19-ként pedig még erősebb kényszerítőerőként hat, mint explicit változata. A nagy narratívák visszatartása fölött őrködő posztmodern relativizmus látszólag teret enged mindenféle másságnak (gondoljunk az itthon is szállóigévé vált „te is más