Kalligram, 2009 (18. évfolyam, 1-12. szám)
2009-11-01 / 11. szám
történelmi regény” jelenségét. Az is nyilvánvaló, hogy különösebb átrendeződés nem történt a regények megítélésében, annak ellenére, hogy számos történelmi regény jelent meg 2000 óta, példaként említhetnénk Láng Zsolt A tűz és a víz állatai című bestiárium könyvét, Márton Lászlótól a Minerva búvóhelyét vagy Bánki Éva Aranyhímzését is. Ezek a regények nem váltak az elődök folytatóivá, és alapvetően nem is sikerült kimozdítaniuk kanonizációs helyükről az előbb felsorolt műveket, amelyek így a „történelmi regény” kategóriájának foglyai maradtak. A „kortárs történelmi regényekről” (Rácz I. „történeti narratíváról” beszél) folyó diskurzus újraindítása, vagyis Toldi Éva könyve is, azt a nyilvánvaló törekvést fejezi ki, hogy a szövegek megítélésében, így olvasásmódjában változások történjenek. A témaválasztás könnyen megokolható, kritikatörténeti szempontból mindenképpen, és valóban fontos lenne, hogy a kortárs történelmi regényekről átfogó, összefoglaló munka szülessen, számos eddig tisztázatlan kérdésre megadva a választ. Ahogyan pedig a fent említett könyvek mellé máig újabbak kerülnek a könyvesboltok polcaira, példaként említhetjük Péterfy Gergely 2008-ban megjelent regényét, a Halál Budám, úgy a kortárs történelmi regényről való beszéd sem veszített aktualitásából. Éppen a változás ígéretéből kiindulva nem kellően indokolt, hogy a szerző miért a kortárs történelmi regény hullámának első vonulatába tartozó könyveket választotta vizsgálata tárgyául. Másképpen fogalmazva: ha Rácz I. Péter 2000-ben megjelent tanulmányának számos megállapítása helytálló és máig érvényes értékítéletet képvisel, amelyekkel Toldi Éva is egyetért, akkor milyen irodalomtudományi tétje lehet egy olyan könyvnek, amely ezekre az érvekre, értékítéletekre építi dolgozatát, úgy, hogy közben nem reflektál kellő mélységben sem az említett tanulmányra, sem annak vizsgálati irányaira. Még ha a könyv szerzője arra törekedett volna, hogy felülvizsgálja a tanulmány szerzőjének megállapításait, akkor is szükségképpen szembesülnie kellett volna azzal az irodalomtörténészi felelősséggel, hogy kutatási témájának legújabb eredményeit ismertesse. E nélkül azonban, tekintve a könyvekről született bőséges másodlagos irodalmat, kissé aggályos A múltreprezentáció lehetőségeinek témaválasztása, mivel a vizsgált nagyregények „reprezentációja” kevéssé segíti azok kánonban elfoglalt helyének elmozdulását. A szerzőnek számba kellett volna vennie, hogy a könyvekről különböző megközelítésben számos tanulmány és/vagy recenzió született, amelyek új és újabb szempontokat javasolnak a téma tárgyalására. Toldi Éva megállapítása, mely szerint „a témaválasztás hasonlósága folytán jól kirajzolódik, hogy a közöttük [a választott regények között - M. A.] levő megfelelések és eltérések nem referenciális jellegűek, hanem poétikai, szerkezeti, történetfilozófiai természetűek” (17.), olyan olvasói elvárást is ébreszt, hogy a könyv további részében ezek a regények a szerző elemzésein keresztül kellően artikulált módon, egymással párbeszédbe lépve elvégzik saját „reprezentációjukat”, vagyis megmutatkoznak azok a hasonlóságok és különbségek, amelyek a történelmi regényről folyó diskurzus színgazdag mintázatát tovább árnyalhatják. Sajnálatos módon kevés olyan szövegrész található a könyvben, amely az újdonság erejével hatna és így átstrukturálhatná az egyes regényekről folyó diskurzust, illetve termékeny párbeszédet kezdeményezne akár az azóta megjelent történeti tárgyú szövegekkel. Bár a zárófejezetben találunk olyan összefüggéseket, amelyek a regényeket recepciótörténeti szempontból együtt tárgyalják — ilyen Darvasi és Márton esetében a forráshasználat jellegzetessége -, bármennyire érdekes megfigyeléseket is tartalmaz ez a fejezet, nem elegendő ahhoz, hogy az egész könyvnek határozott arculatot adjon. A Mészöly Miklós Anno című elbeszélésére való hivatkozás a regények viszonylatában például éleslátó és megokolt, bár elmélyültebb, így több Mészöly-szöveget bevonó megközelítés még szorosabbra fűzhetné a kapcsolódási pontokat, ekképp a „prózafordulat” reprezentatív darabjairól folyó beszédet. Csak egy példa: a könyvben ugyan nem kerül említésre Mészöly egyik esszéje, mégis felhívnám rá a figyelmet, különösen, mert a mágikus realizmus írásmódját is említi, így akár Toldi Éva kötetének mottója is lehetne: „...az európai irodalomban a történet archaikus gyökerű szerepe megingott és erős tendenciát mutat, hogy önmaga párájává finomodjon - noha kétséges, hogy tartósan és pótolhatóan nélkülözhető. A dél-amerikai irodalomban ugyanakkor új hitelességgel és jelentőséggel tudott jelentkezni.” (Mészöly Miklós, Esély és handicap az irodalomban - közép-európai szemmel,Az ember, akit megölt, Bp., Pont, 1998, 143.) A könyv három nagyobb fejezetben tárgyalja történelem és irodalom összefüggéseit: az első két fejezet a történelmi regény elméletét vázolja fel, a harmadik pedig a 90-es évek kortárs prózájának nagyregényeit olvassa újra. A dolgozat elméleti alapvetése Hayden White történelemfelfogásának részletes kifejtésére épül. A felvázolt történelemfelfogás fontos és kétséget kizáróan kihagyhatatlan egy ilyen tárgyú dolgozatból, éppen ezért érdekes lett volna, miként olvasható vissza a white-i koncepció a regényelemzésekbe. White termékenyítő hatása csak néhány elemzésben érhető tetten: a Dzsigerdilen románcosságát, a Hollóidő krónikajellegét említi Toldi, de a többi művet tekintve nem mindig egyértelműen érzékelhető az elméleti irányú vizsgálódás fontossága. Toldi számot vet Lukács György regényelméletével is, majd két jelentős vita értékelésével zárja könyvének második fejezetét: a Tiszatáj hasábjain 1967-68-ban lezajlott történelmiregény-vitát, majd az ennek folytatásaként is értelmezett, de más kérdésfelvetéseket implikáló 2004-es vitafórum néhány hozzászólását mutatja be. Összességében a könyv első két fejezete megkerülhetetlen összefüggéseket tár fel, amelyek a későbbi elemzések felől is érdekességekkel szolgálhatnak. Számos olyan hivatkozás hiányzik azon- Toldi fiva A MÚLTREPREZENTÁCIÓ LEHETŐSÉGEI 101