Kalligram, 2012 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2012-11-01 / 11. szám
Míg Dworkin az ideológia egy tágabb fogalmának jelöli ki a helyét, anélkül, hogy magát a szót kiejtené, Donald Davie annak működését szeretné „megkerülni”: „Ilyen kapcsolatrendszerek kétségkívül léteznek, és kétségkívül kihasználhatók kétes célok érdekében. De ahelyett, hogy kifakadnánk ellenük, vagy (mint [Stanly] Fisch) többé-kevésbé vígan beletörődnénk a hatásukba, nyugodtan meglehetünk úgy is, ha ezt az egész hálózatot elkerüljük, ahogy azt az igazán független és nagyobb világosságot hozó értelmezők mindig is tették” (43.). Természetesen senki sem „választhatja” azt, hogy kilép az ideológiából. Ezért a legfelelősebb „választásnak” az látszik, hogy annyit tudjunk róla, amenynyit csak lehet, olyan jól felismerjük, ahogy csak lehet, és egy szükségképpen tökéletlen értelmezés révén törekedjünk a megváltoztatására annak a kihívásnak a tudatosításával, hogy „az emberek (férfiak) saját történelmet hoznak létre, de nem ők választják a forgatókönyvet” (az én kiemelésem). Tulajdonképpen egyetértek Edward Saiddel abban, hogy az az ideológiai rendszer, mely a mai Egyesült Államoknak is nevezhető, elvárja a költőitől, hogy azt a látszatot keltsék, mintha ennek a figyelmen kívül hagyását választanák, így aztán üzletembereinek megengedheti az ilyen kijelentéseket: „A szilárd üzleti gyakorlat fölötte áll minden ideológiának, amennyiben hajlandók vagytok megdolgozni érte.” Hayden White és Said egyaránt ideológiai képződményekre irányítják a figyelmet - az előbbi a közösségi identitásra vonatkozóan, amit „egyfajta fegyelemnek” nevez, az utóbbi pedig az „államnak” nevezett közösségi identitás szolgálatába állított fegyelem vonatkozásában. Ezúttal nem fogok elidőzni az érveiknél. De az az érzésem, hogy az ideológia egy kidolgozott fogalma hiányában, amely átfogóbb az egyéni szubjektumnál, de ugyanakkor függ is attól, esszéik olykor a fegyelem gyakorlóinak ostobasága vagy becstelensége ellen szóló tirádáknak tűnnek. T. J. Clark kimondottan a művészet és az ideológia (ebben az esetben a tágabb értelemben vett polgári ideológia) viszonyát tematizálja. Terry Eagletonról szóló kommentárjaiban azt állítja, hogy „az 1910 körüli években... a marxista értelmiségiek... polgároknak tekinthették magukat... és egy elit polgárság ideológiájával [fordulhattak szembe]” (148-149., n. 6). Az általa leírt kritikai gyakorlat közel áll ahhoz, amit az ideológiai rendszer „megkerülésének” lehetőségére vonatkozó Davie-féle meggyőződés, illetve Said és White ideológia-mentes vádjainak alternatívájaként javaslok. Az ’ideológia’ szót Wayne Booth ejtette ki a leggyakrabban, és tanulmányában a ’nyelv’ szó játssza azt a különös szerepet, hogy az ideológia egy tágabb fogalmának hiányát eltakarja. Mihail Bahtyin szövegében a nyelv nem jelent közvetlenül verbális diskurzust. Az ideológia mint nyelv olyan hatás, amely okként egy szubjektumot tételez, melyet a jelölés egy bizonyos konvencióján belül határoz meg. Booth számára a nyelv mint ideológia egy (közösségi) szubjektum kifejeződése, akinek folyamatosan arról kell biztosítania bennünket és önmagát, hogy nemcsak a közösség része, hanem egyedi is. Van a tanulmánynak egy pillanata, ahol Booth majdnem Bahtyin álláspontjára jut, egy olyan álláspontra, amely ma a textualitás politikájának nevezné magát, arra alapozva, hogy a politika—történelem—társadalom—szexualitás és hasonlók szövevénye — textuális vagy hálószerű struktúrájának felismerése révén határozza meg magát az ideológiában. Booth nyelve azonban, akárcsak a Toulminé, Bahtyin álláspontját a szabad választás szótárán belül értelmezi: „Minden olyan nyelv, amit elsajátítunk egy nyelv, szimbolikus gazdagsággal megáldott vagy megátkozott valami, tele múltbeli választások beépített hatásaival, új választásokra történő meghívásokkal és azzal a tudással, hogy némely választások tulajdonképpen jobbak, mint mások” (a dolgozat egy korábbi változatát idéztem). Az, ahogy Bahtyin implicite dialektikus kapcsolatot teremt szubjektum és nyelv között az ideológiában (avagy az ideológia szubjektuma és nyelve között), úgy tűnik, Booth figyelmét elkerüli. Amikor Booth inkább hitekként és gyakorlatokként gondolja el az ideológiát, mint szoros értelemben vett nyelvként vagy hangként, lehetősége nyílik, hogy célzást tegyen erre a dialektikus struktúrára: „Az ideológia hitek és emberi cselekedetek rendszereiből fakad, amelyeket ugyanakkor befolyásol is” (50.).„ A művészet és az ideológia helyzetét azonban folyamatosan a tudat tudattalan ellentétre redukálja, melyre úgy hivatkoztam a felvezetésben, mint az ideológia egyik helyettesítőjére az angol nyelvterületen. Bahtyin azért érdemel dicséretet, mert „nagyra értékeli az ellenideológiák körültekintő bevezetését”, míg „a hagyományos marxisták [szerint]... az egyének és a társadalmak radikálisan függenek a művészet ideológiáitól” (korábbi változat). A tudat és a tudattalan itt egy pszichoanalízis előtti modell szerint értelmezett, mintha egy folytonos rendszerhez tartoznának, ahol a tudattalan tudatosba emelése számít jó gyakorlatnak. Ebből a nézőpontból az ideológiai elnyomás legsúlyosabb diagnózisa ez: „Félénken megvallom, hogy [Rabelais kettős mércéjének] revelációját eléggé tudattalannak tartom” (65.) A cél az ideológia szabad választásként értelmezése: „A kérdés, amivel most a feminizmus (vagy bármely másik) ideológia híveiként szembesülünk, a következő: Szabad-e a műalkotás értelmezése és bírálata közben az ideológiát az alkotás művészi értékére irányuló megítélésem egyik elemeként hasznosítanám?” (56.) 65