Kalligram, 2012 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2012-11-01 / 11. szám

Míg Dworkin az ideológia egy tágabb fogalmának jelöli ki a helyét, anélkül, hogy magát a szót kiejtené, Donald Davie annak működését szeretné „megke­rülni”: „Ilyen kapcsolatrendszerek kétségkívül létez­nek, és kétségkívül kihasználhatók kétes célok érde­kében. De ahelyett, hogy kifakadnánk ellenük, vagy (mint [Stanly] Fisch) többé-kevésbé vígan beletörőd­nénk a hatásukba, nyugodtan meglehetünk úgy is, ha ezt az egész hálózatot elkerüljük, ahogy azt az igazán független és nagyobb világosságot hozó értelmezők mindig is tették” (43.). Természetesen senki sem „választhatja” azt, hogy kilép az ideológiából. Ezért a legfelelősebb „válasz­tásnak” az látszik, hogy annyit tudjunk róla, ameny­­nyit csak lehet, olyan jól felismerjük, ahogy csak le­het, és egy szükségképpen tökéletlen értelmezés ré­vén törekedjünk a megváltoztatására­­ annak a kihí­vásnak a tudatosításával, hogy „az emberek (férfiak) saját történelmet hoznak létre, de nem ők választják a forgatókönyvet” (az én kiemelésem).­ Tulajdonkép­pen egyetértek Edward Saiddel abban, hogy az az ide­ológiai rendszer, mely a mai Egyesült Államoknak is nevezhető, elvárja a költőitől, hogy azt a látszatot keltsék, mintha ennek a figyelmen kívül hagyását vá­lasztanák, így aztán üzletembereinek megengedheti az ilyen kijelentéseket: „A szilárd üzleti gyakorlat fö­lötte áll minden ideológiának, amennyiben hajlandók vagytok megdolgozni érte.”­ Hayden White és Said egyaránt ideológiai képződ­ményekre irányítják a figyelmet - az előbbi a közös­ségi identitásra vonatkozóan, amit „egyfajta fegye­lemnek” nevez, az utóbbi pedig az „államnak” ne­vezett közösségi identitás szolgálatába állított fegye­lem vonatkozásában. Ezúttal nem fogok elidőzni az érveiknél. De az az érzésem, hogy az ideológia egy kidolgozott fogalma hiányában, amely átfogóbb az egyéni szubjektumnál, de ugyanakkor függ is attól, esszéik olykor a fegyelem gyakorlóinak ostobasága vagy becstelensége ellen szóló tirádáknak tűnnek. T. J. Clark kimondottan a művészet és az ideológia (eb­ben az esetben a tágabb értelemben vett polgári ide­ológia) viszonyát tematizálja. Terry Eagletonról szó­ló kommentárjaiban azt állítja, hogy „az 1910 körü­li években... a marxista értelmiségiek... polgárok­nak tekinthették magukat... és egy elit polgárság ideológiájával [fordulhattak szembe]” (148-149., n. 6). Az általa leírt kritikai gyakorlat közel áll ahhoz, amit az ideológiai rendszer „megkerülésének” lehe­tőségére vonatkozó Davie-féle meggyőződés, illetve Said és White ideológia-mentes vádjainak alternatí­vájaként javaslok. Az ’ideológia’ szót Wayne Booth ejtette ki a leg­gyakrabban, és tanulmányában a ’nyelv’ szó játssza azt a különös szerepet, hogy az ideológia egy tágabb fo­galmának hiányát eltakarja. Mihail Bahtyin szövegé­ben a nyelv nem jelent közvetlenül verbális diskurzust. Az ideológia mint nyelv olyan hatás, amely okként egy szubjektumot tételez, melyet a jelölés egy bizo­nyos konvencióján belül határoz meg. Booth számá­ra a nyelv mint ideológia egy (közösségi) szubjektum kifejeződése, akinek folyamatosan arról kell biztosíta­nia bennünket és önmagát, hogy nemcsak a közösség része, hanem egyedi is. Van a tanulmánynak egy pil­lanata, ahol Booth majdnem Bahtyin álláspontjára jut, egy olyan álláspontra, amely ma a textualitás po­litikájának nevezné magát, arra alapozva, hogy a po­litika—történelem—társadalom—szexualitás és hason­lók szövevénye — textuális vagy hálószerű struktúrájá­nak felismerése révén határozza meg magát az ideoló­giában. Booth nyelve azonban, akárcsak a Toulminé, Bahtyin álláspontját a szabad választás szótárán belül értelmezi: „Minden olyan nyelv, amit elsajátítunk­­ egy nyelv, szimbolikus gazdagsággal megáldott vagy megátkozott valami, tele múltbeli választások be­épített hatásaival, új választásokra történő meghívá­sokkal és azzal a tudással, hogy némely választások tulajdonképpen jobbak, mint mások” (a dolgozat egy korábbi változatát idéztem). Az, ahogy Bahtyin implicite dialektikus kapcsolatot teremt szubjektum és nyelv között az ideológiában (avagy az ideológia szubjektuma és nyelve között), úgy tűnik, Booth fi­gyelmét elkerüli. Amikor Booth inkább hitekként és gyakorlatok­ként gondolja el az ideológiát, mint szoros értelem­ben vett nyelvként vagy hangként, lehetősége nyí­lik, hogy célzást tegyen erre a dialektikus struktúrá­ra: „Az ideológia hitek és emberi cselekedetek rend­szereiből fakad, amelyeket ugyanakkor befolyásol is” (50.).„ A művészet és az ideológia helyzetét azonban folyamatosan a tudat­ tudattalan ellentétre redukál­ja, melyre úgy hivatkoztam a felvezetésben, mint az ideológia egyik helyettesítőjére az angol nyelvterüle­ten. Bahtyin azért érdemel dicséretet, mert „nagyra értékeli az ellenideológiák körültekintő bevezetését”, míg „a hagyományos marxisták [szerint]... az egyé­nek és a társadalmak radikálisan függenek a művészet ideológiáitól” (korábbi változat). A tudat és a tudat­talan itt egy pszichoanalízis előtti modell szerint ér­telmezett, mintha egy folytonos rendszerhez tartoz­nának, ahol a tudattalan tudatosba emelése számít jó gyakorlatnak. Ebből a nézőpontból az ideológiai el­nyomás legsúlyosabb diagnózisa ez: „Félénken meg­vallom, hogy [Rabelais kettős mércéjének] reveláció­­ját eléggé tudattalannak tartom” (65.) A cél az ideoló­gia szabad választásként értelmezése: „A kérdés, ami­vel most a feminizmus (vagy bármely másik) ideoló­gia híveiként szembesülünk, a következő: Szabad-e a műalkotás értelmezése és bírálata közben az ideo­lógiát az alkotás művészi értékére irányuló megítélé­sem egyik elemeként hasznosítanám?” (56.) 65

Next