Kalligram, 2012 (21. évfolyam, 1-12. szám)
2012-10-01 / 10. szám
értelmének kutatása során a történészek kénytelenek Collingwood szavával - a »konstruktív képzelethez« fordulni, amely elmondja a történésznek - csakúgy, mint a hozzáértő nyomozónak -, hogy a hozzáférhető bizonyítékok és a megfelelő kérdést feltenni képes tudat számára mutatott formai tulajdonságok alapján »miről is lehet szó«.” Azaz mind a nyomozó, mind a történész különböző bizonyítékok és a hozzájuk kapcsolódó metonímiai alakzatok sorozatán keresztül egy hiányzó, úgynevezett első történetet hivatott rekonstruálni, tehát a feltáró munka során a felmerülő strukturális hézagokat oly módon kell feltöltenie, hogy azok a végén koherens történetként álljanak össze. Ez különösképp igaz lehet Gordon Zsigmond esetében is, aki bűnügyi újságíróként valóban abban érdekelt, hogy — Hayden White szóhasználatát kölcsönvéve — a tényeket különféle cselekményszerkezetek alkotóelemeiként kódolva, cselekményesítse őket, azaz megírhatóvá tegye. Csakhogy - állítja Dömötör Edit a Budapest noir kapcsán - Gordon Zsigmond cikkének megszületése különféle diszkurzív konvencióknak van alávetve, ezért egyrészt megírhatósága meglehetősen kétséges, másrészt ebből kifolyólag talán nem az eredet feltárásában, hanem a produktum, az „ehető cikk’’ létrehozásában érdekelt inkább. „A nyomozás főzéssel vont párhuzama alapvetően tér el a régészet alakzatától. [...] A régészeti metafora azt definiálja művészetként, amit felszínre hoz, a főzés viszont azt, amit megalkot. Gordon lekvárra tett egyik megjegyzése rávilágít arra, hogy a létrehozott »mű« itt elválik az eredettől: »Ugyan meg nem mondtam volna, hogy gesztenye, de ízlett.« Az eredet felismerhetetlen is lehet a »mű« értékelése mégis kedvező. [...] Azaz nem a gyilkosság mint eredet leképezésének nehézségét, hanem az eredetnek mint létrehozandó hírlapi cikk »alapanyagának« hiányát veti föl.” Ez alapján tehát úgy tűnhet, hogy a bűn megírhatósága azért kétséges, mivel különféle aktusok (például: a cenzúra) gátat szabnak, s ezért nem arról panaszkodik Gordon Zsigmond, hogyan és miért halt meg a lány, hanem arról, hogyan tudja ezt majd megírni. „Uralkodó tehát a nyomozás »előremutató« volta és alakító művelete, de nem a »rend helyreállításának« a szemiotikai paradigmára jellemző mozzanataként, mivel utóbbi múltbeliként felfogott rend újra megvalósításaként írható le.”10 Mindez azonban csak a regény világán belül bizonyulhat igaznak. Általánosabb narratológiai szintről tekintve ugyanis a bűntett azáltal válik elbeszélhetővé, megírhatóvá, hogy a nyomozó képes feltárni ennek (első) történetét. Maga a nyomozás tehát a gyilkosság narratív megismétlése, írhatóvá tételének folyamata, a cselekményesítés e szempontból talán kevésbé releváns, hogy a regény terrénumán belül ez sikeres-e, hiszen maga a regény az, amely mindezt megvalósítja. „A narratív szerkezet nem más, mint az elveszett történet rekonstruálása, eljutás, visszajutás oda, ahol a dolgok a gyilkosság pillanatában álltak. A cél a bűntett eltörlése, meg nem történtté tétele, a változatlanság mindenáron való megőrzése.”11 S talán ebből kifolyólag a nyomozó és a történész/régész pozíciója megegyezik, hiszen továbbra is mint olyan személy tételeződik, aki a mélységekig látva képes pontosan megismételni az eseményeket, csak — Gordon esetében — nem a cikk megírása, hanem maga a feltárási folyamat által. A regény mikrotörténelmi dimenziója mellett azonban, a korábbi regényekhez hasonlóan, a krimi alternatív történelmi jellege is megmarad, azaz egyfelől a szöveg a legapróbb részletekig pontosan rekonstruálja a korabeli fővárost, amivel a történelmi hűség látszatát kelti, másfelől azonban e rendkívül reális díszletek közé egy soha meg nem történt eseménysort helyez el, úgy, hogy e kettő valóságfoka egymástól nem tér el. Rajk László és Gordon Zsigmond karaktere a reáliák ugyanazon szintjén állnak, az újságíró jelenléte az 1946-os Budapesten ugyanannyira legitim, mint a belügyminiszteré. Ezáltal a regény mintha azt sugallná, hogy a történelmi rekonstrukció és a fiktív irodalomírás ekvivalens, azaz egyik sem képes a valódi helyreállítására. E kettő különbsége valójában pusztán retorikai, s részben a valóságeffektusok alkalmazásában keresendő. Mintha par excellence erre utalna a regény egyik (szinte dekonstruktív) párbeszéde is: Aki nem volt ott, az nem tudja. Az elfelejti. [...] — Akkor ki van az igazság birtokában? — szegezte neki a kérdést Gitta. — Ezt mondjátok meg nekem! [...] - Az igazság, az igazság, annak valahol itt kellene lennie - mondta szórakozottan, aztán felvette az első újságot. - Az igazság. - Lapozott. - Emitt. Meg is van. Olvasom ”12 A múlt eseményeinek — a regény szerint — a személyes jelenlét hiánya miatt elvész a verifikációs bázisa, ezért a történelmi igazság a rekonstrukció bármilyen fokú pontossága ellenére sem felderíthető, soha nem válhat valódivá, ugyanúgy narratív igazság marad, mint a fiktív történetek igazsága, amely csak az olvasás aktusában érhető tetten. „Ha erről van szó, akkor az is lehetséges, hogy a történész által a történelmi eseményhalmazon alkalmazni kívánt cselekményesítést annak a nyelvnek a domináns figuratív módja határozza meg, amelyet a narratíva megfogalmazása előtt, beszámolója elemeinek a leírására használt.”13 Tehát mintha a regény azt a Hayden White-i tételt visszhangozná, hogy a történelem és a fiktív irodalmi alkotás között nincs lényegi különbség, ami azt