Kalligram, 2012 (21. évfolyam, 1-12. szám)

2012-10-01 / 10. szám

értelmének kutatása során a történészek kénytelenek­­ Collingwood szavával - a »konstruktív képzelet­hez« fordulni, amely elmondja a történésznek - csak­úgy, mint a hozzáértő nyomozónak -, hogy a hozzá­férhető bizonyítékok és a megfelelő kérdést feltenni képes tudat számára mutatott formai tulajdonságok alapján »miről is lehet szó«.”­ Azaz mind a nyomozó, mind a történész különböző bizonyítékok és a hozzá­juk kapcsolódó metonímiai alakzatok sorozatán ke­resztül egy hiányzó, úgynevezett első történetet hiva­tott rekonstruálni, tehát a feltáró munka során a fel­merülő strukturális hézagokat oly módon kell feltöl­tenie, hogy azok a végén koherens történetként áll­janak össze. Ez különösképp igaz lehet Gordon Zsigmond ese­tében is, aki bűnügyi újságíróként valóban abban ér­dekelt, hogy — Hayden White szóhasználatát kölcsön­­véve — a tényeket különféle cselekményszerkezetek al­kotóelemeiként kódolva, cselekményesítse őket, azaz megírhatóvá tegye. Csakhogy - állítja Dömötör Edit a Budapest noir kapcsán - Gordon Zsigmond cikké­nek megszületése különféle diszkurzív konvencióknak van alávetve, ezért egyrészt megírhatósága meglehe­tősen kétséges, másrészt ebből kifolyólag talán nem az eredet feltárásában, hanem a produktum, az „ehe­tő cikk’’ létrehozásában érdekelt inkább. „A nyomo­zás főzéssel vont párhuzama alapvetően tér el a régé­szet alakzatától. [...] A régészeti metafora azt defini­álja művészetként, amit felszínre hoz, a főzés viszont azt, amit megalkot. Gordon lekvárra tett egyik meg­jegyzése rávilágít arra, hogy a létrehozott »mű« itt el­válik az eredettől: »Ugyan meg nem mondtam volna, hogy gesztenye, de ízlett.« Az eredet felismerhetetlen is lehet a »mű« értékelése mégis kedvező. [...] Azaz nem a gyilkosság mint eredet leképezésének nehéz­ségét, hanem az eredetnek mint létrehozandó hírla­pi cikk »alapanyagának« hiányát veti föl.”­ Ez alap­ján tehát úgy tűnhet, hogy a bűn megírhatósága azért kétséges, mivel különféle aktusok (például: a cen­zúra) gátat szabnak, s ezért nem arról panaszkodik Gordon Zsigmond, hogyan és miért halt meg a lány, hanem arról, hogyan tudja ezt majd megírni. „Ural­kodó tehát a nyomozás »előremutató« volta és alakí­tó művelete, de nem a »rend helyreállításának« a sze­miotikai paradigmára jellemző mozzanataként, mi­vel utóbbi múltbeliként felfogott rend újra megvaló­sításaként írható le.”10 Mindez azonban csak a regény világán belül bizo­nyulhat igaznak. Általánosabb narratológiai szintről tekintve ugyanis a bűntett azáltal válik elbeszélhető­­vé, megírhatóvá, hogy a nyomozó képes feltárni ennek (első) történetét. Maga a nyomozás tehát a gyilkosság narratív megismétlése, írhatóvá tételének folyamata, a cselekményesítés­­ e szempontból talán kevésbé re­leváns, hogy a regény terrénumán belül ez sikeres-e, hiszen maga a regény az, amely mindezt megvaló­sítja. „A narratív szerkezet nem más, mint az elve­szett történet rekonstruálása, eljutás, visszajutás oda, ahol a dolgok a gyilkosság pillanatában álltak. A cél a bűntett eltörlése, meg nem történtté tétele, a válto­zatlanság mindenáron való megőrzése.”11 S talán eb­ből kifolyólag a nyomozó és a történész/régész pozí­ciója megegyezik, hiszen továbbra is mint olyan sze­mély tételeződik, aki a mélységekig látva képes pon­tosan megismételni az eseményeket, csak — Gordon esetében — nem a cikk megírása, hanem maga a fel­tárási folyamat által. A regény mikrotörténelmi dimenziója mellett azonban, a korábbi regényekhez hasonlóan, a krimi alternatív történelmi jellege is megmarad, azaz egyfe­lől a szöveg a legapróbb részletekig pontosan rekonst­ruálja a korabeli fővárost, amivel a történelmi hűség látszatát kelti, másfelől azonban e rendkívül reális díszletek közé egy soha meg nem történt eseménysort helyez el, úgy, hogy e kettő valóságfoka egymástól nem tér el. Rajk László és Gordon Zsigmond karak­tere a reáliák ugyanazon szintjén állnak, az újságíró jelenléte az 1946-os Budapesten ugyanannyira legi­tim, mint a belügyminiszteré. Ezáltal a regény mint­ha azt sugallná, hogy a történelmi rekonstrukció és a fiktív irodalomírás ekvivalens, azaz egyik sem ké­pes a valódi helyreállítására. E kettő különbsége va­lójában pusztán retorikai, s részben a valóságeffektu­­sok alkalmazásában keresendő. Mintha par excellen­ce erre utalna a regény egyik (szinte dekonstruktív) párbeszéde is: Aki nem volt ott, az nem tudja. Az elfelejti. [...] — Akkor ki van az igazság birtokában? — szegezte ne­ki a kérdést Gitta. — Ezt mondjátok meg nekem! [...] - Az igazság, az igazság, annak valahol itt kellene lennie - mondta szórakozottan, aztán felvette az el­ső újságot. - Az igazság. - Lapozott. - Emitt. Meg is van. Olvasom ”12 A múlt eseményeinek — a regény szerint — a szemé­lyes jelenlét hiánya miatt elvész a verifikációs bázi­sa, ezért a történelmi igazság a rekonstrukció bármi­lyen fokú pontossága ellenére sem felderíthető, soha nem válhat valódivá, ugyanúgy narratív igazság ma­rad, mint a fiktív történetek igazsága, amely csak az olvasás aktusában érhető tetten. „Ha erről van szó, akkor az is lehetséges, hogy a történész által a törté­nelmi eseményhalmazon alkalmazni kívánt cselek­­ményesítést annak a nyelvnek a domináns figuratív módja határozza meg, amelyet a narratíva megfogal­mazása előtt, beszámolója elemeinek a leírására hasz­nált.”13 Tehát mintha a regény azt a Hayden White-i tételt visszhangozná, hogy a történelem és a fiktív iro­dalmi alkotás között nincs lényegi különbség, ami azt

Next