Kalligram, 2013 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2013-11-01 / 11. szám
78 Az értelmezés 50%lőssége De végső soron, mint Roland Barthes fogalmaz: „Mit tervez, olvasó végez.” Az értelmezésnek kb. ugyanakkora a hatalma, mint annak, amit értelmez. A klaszszikus művek erénye, hogy ezzel szembesítenek. De a rossz esetében kiélesedik ennek a jelentősége. Arra nem érdemes rosszatul reagálni, mert csak gyarapítjuk. Ha szörnyűség ér, te vagy a kiválasztott, a zseni, a stb., aki megoldja, megakadályozza, szétfoszlatja, jóba keveri, de legalábbis nem terjeszti és tetézi. Azzal, hogy hogyan dolgozod fel: jól, szépen, hatékonyan és szellemesen. Persze ha nem csak a szörnyűségek választanak ki, akkor abban vagy igazán zseni, hogyan veszed elejét a szörnyűségnek. Ebben a kettőben mérhetetlen az esztétikainak a politikai jelentősége. Ez „a valós” (a legkülönbözőbb módokon mesélt és folytatott) események, történetek, a történelem esetében is így van. Hayden White is felveti A történelmi cselekményesítés és az igazság problémáját (1994): ha bármiféle történetet, főszereplő-sorsot tragizálva, vagy a tragédiára emlékeztető módon mesélünk el, akkor az felmagasztosul? Mint Andreas Hillgruber (történészi szempontból kifogástalan) munkájában a Wehrmacht keleti fronti erőfeszítéseiről és bukásáról? Amellyel kapcsolatban felvetették a kritikusok, hogy hát ez nagyon szomorú történet, és milyen műfajt választana a holocaust (történészi szempontból kifogástalan) ábrázolásához? Avagy, másfelől: tragikus eseményről csak és kizárólag tragizálva lehet beszélni, minden más hang, stílus, műfaj blaszfémia? Ez a gonosz édene lenne: elég egy gonosztett, és ezzel örökre megátkozta a jövőjét. White a Maus című képregényt hozza példaként. De még jobb példa (a White írásánál 3 évvel későbbi) Roberto Benigni Az élet szép című filmje, mely — noha szintén nem realista és dokumentarista - jobb szellemiségű, mentálisan egészségesebb, esztétikailag frissebb, és nem utolsó sorban történelmileg igazabb alkotás, mint amelyek kiúttalanul és reménytelenül, folyton egyetlen metafizikai vészharangot kongatnak. Érzékeny, jól didaktikus. Úgy vicces, kőkemény poénokkal, hogy nem blaszfém; a történelmi igazságot és Auschwitz tragikumát nem keni el. (Kicsit monologi kus film: a főszereplőn kívül mindenki arctalan, a nácik, a fogolytársak, sőt a fia és a felesége is.) Nietzschei történelem haszna és kára az élet számára című fiatalkori írásában azt mondja, hogy a felejtés nagyszerű képesség. A fiatalságnak nem szabad megtanítani minden szutykot, ami történt a történelemben. Ne a jóvátehetetlennel bénítsuk, mi köze hozzá. Hadd koncentráljon saját erőire, hadd csináljon eredetit. Hadd irányítsák a saját életszükségletei, és ne a holtak, a rosszul voltak birodalma. Aligha véletlen azonban, hogy a Zarathustrákban már a múlt megváltása a tét. Közben rájött, hogy a(mi) rossz (volt,) mélyebben, szerteágazóbban van jelen, és túl, hogysem egy egyszerű (rengeteg bonyolult) felejtés semmissé tehetné. Zarathustra tanítása az „ugyanannak örök visszatéréséről”, ha valaki hajlandó belegondolni, remek komplex teszt: ez az élet, ahogyan most éled, még végtelenszer ugyanígy fog megtörténni veled. Természetesen végtelenül szabad (is) vagy: nem emlékszel a végtelenszer megtörténtre. Cselekedj úgy, hogy végtelenszer vállalhasd. Hogy azt mondhasd: így akartam! De abban már nem vagyok biztos, hogy a múltamban mindent „így akartam !”-má kéne változtatni — ma már okosabb, ügyesebb vagyok annál, és ha már akkor is ilyen okos és ügyes lettem volna, akkor ma már jóval okosabb és ügyesebb lennék. Türelmetlenség? Vagy csak a kritikai, fejlődéselvű gondolkodás lényege? Mindenesetre a leibnizi feltevés, vagy bizalom, miszerint a lehetségesek közül mindig a legjobb valósul meg, számomra túl absztrakt. Van ilyen? Már igen? Az ötödik pecséttel (igen értékes film amúgy, sok szempontból) az a baj, köszönjük a felismerést nem utolsó sorban hibáinak, hogy túl kevés fogalma van a gonoszról. Vagy túl sok? Nem, vagy félig, írja le jól a valóságos megjelenését. Épp a legfontosabb pontokon valószerűtlen. A főgonosz figurája és világa, amire ki van hegyezve a sztori, a valóságban nem igazán létezik. Talán részleteiben. Talán voltak-vannak részben hasonló ambíciójú emberek, ilyesféle motívumok, történetek, de igen kimódolt — és inkább paranoid projekció. Hozzá van keverve egy kis nietzschés, de az is amolyan nácis kiszerelésben. Talán a Cion Bölcseinek Jegyzőkönyve (amúgy eredetileg szintén fiktív) beszélőinek nézőpontja, és ennek lebutított változata a 20. szdi magyar (stb.) náciknál. Illetve a legsötétebb gulágláger-történetek világa jut még eszembe, ahol a nettó gonoszság, a minél ocsmányabb aljasság „versenye” zajlik. Keleties, orális-anekdotikus műfaj, ma is sokaknak mitologikus-valóságformáló második anyanyelve a preposztszovjet térségben. Inkább kevéssé realisztikus fikciós műveknek gyakori toposza ez a meglehetősen motiválatlanul, ám százszázalékosan gonosz figura. (A klasszikus mesékben is megvan, de a 20. szdi filmtömegtermelésben találkozhatunk vele gyakran.) Itt épp az a különös, hogy — noha a fikció és a narratíva a valóság egyik első számú alakítója - ebből a sátánszerű főgonosz-figurából mégsem látunk túl sokat a valóságban. Az ördögi pszichológus, a zseniális gonosz figurája általában sem életszerű toposz, hát még magyar-nyilas kontextusban. Ez