Kalligram, 2013 (22. évfolyam, 1-12. szám)

2013-11-01 / 11. szám

78 Az értelmezés 50%lőssége De végső soron, mint Roland Barthes fogalmaz: „Mit tervez, olvasó végez.” Az értelmezésnek kb. ugyanak­kora a hatalma, mint annak, amit értelmez. A klasz­­szikus művek erénye, hogy ezzel szembesítenek. De a rossz esetében kiélesedik ennek a jelentősége. Arra nem érdemes rosszat­ul reagálni, mert csak gyarapít­juk. Ha szörnyűség ér, te vagy a kiválasztott, a zseni, a stb., aki megoldja, megakadályozza, szétfoszlatja, jó­ba keveri, de legalábbis nem terjeszti és tetézi. Azzal, hogy hogyan dolgozod fel: jól, szépen, hatékonyan és szellemesen. Persze ha nem csak a szörnyűségek válasz­tanak ki, akkor abban vagy igazán zseni, hogyan ve­szed elejét a szörnyűségnek. Ebben a kettőben mérhe­tetlen az e­szté­tikainak a politikai jelentősége. Ez „a valós” (a legkülönbözőbb módokon mesélt és folyta­tott) események, történetek, a történelem esetében is így van. Hayden White is felveti A történelmi cselekmé­ny­esítés és az igazság problémáját (1994): ha bármiféle történetet, főszereplő-sorsot tragizálva, vagy a tragédi­ára emlékeztető módon mesélünk el, akkor az felma­gasztosul? Mint Andreas Hillgruber (történészi szem­pontból kifogástalan) munkájában a Wehrmacht ke­leti fronti erőfeszítéseiről és bukásáról? Amellyel kap­csolatban felvetették a kritikusok, hogy hát ez nagyon szomorú történet, és milyen műfajt választana a ho­locaust (történészi szempontból kifogástalan) ábrázo­lásához? Avagy, másfelől: tragikus eseményről csak és kizárólag tragizálva lehet beszélni, minden más hang, stílus, műfaj blaszfémia? Ez a gonosz édene lenne: elég egy gonosztett, és ezzel örökre megátkozta a jö­vőjét. White a Maus című képregényt hozza példa­ként. De még jobb példa (a White írásánál 3 évvel ké­sőbbi) Roberto Benigni Az élet szép című filmje, mely — noha szintén nem realista és dokumentarista - jobb szellemiségű, mentálisan egészségesebb, e­szté­tikailag frissebb, és nem utolsó sorban történelmileg igazabb alkotás, mint amelyek kiúttalanul és reménytelenül, folyton egyetlen metafizikai vészharangot kongatnak. Érzékeny, jól didaktikus. Úgy vicces, kőkemény poé­nokkal, hogy nem blaszfém; a történelmi igazságot és Auschwitz tragikumát nem keni el. (Kicsit monologi­ kus film: a főszereplőn kívül mindenki arctalan, a ná­cik, a fogolytársak, sőt a fia és a felesége is.) Nietzschei történelem haszna és kára az élet számá­ra című fiatalkori írásában azt mondja, hogy a felejtés nagyszerű képesség. A fiatalságnak nem szabad meg­tanítani minden szutykot, ami történt a történelem­ben. Ne a jóvátehetetlennel bénítsuk, mi köze hozzá. Hadd koncentráljon saját erőire, hadd csináljon ere­detit. Hadd irányítsák a saját életszükségletei, és ne a holtak, a rosszul voltak birodalma. Aligha véletlen azonban, hogy a Zarathustrákban már a múlt megvál­tása a tét. Közben rájött, hogy a(mi) rossz (volt,) mé­lyebben, szerteágazóbban van jelen, és túl, hogysem egy egyszerű (rengeteg bonyolult) felejtés semmissé tehetné. Zarathustra tanítása az „ugyanannak örök visszatéréséről”, ha valaki hajlandó belegondolni, re­mek komplex teszt: ez az élet, ahogyan most éled, még végtelenszer ugyanígy fog megtörténni veled. Termé­szetesen végtelenül szabad (is) vagy: nem emlékszel a végtelenszer megtörténtre. Cselekedj úgy, hogy vég­telenszer vállalhasd. Hogy azt mondhasd: így akar­tam! De abban már nem vagyok biztos, hogy a múl­tamban mindent „így akartam !”-má kéne változtat­ni — ma már okosabb, ügyesebb vagyok annál, és ha már akkor is ilyen okos és ügyes lettem volna, akkor ma már jóval okosabb és ügyesebb lennék. Türelmet­lenség? Vagy csak a kritikai, fejlődéselvű gondolkodás lényege? Mindenesetre a leibnizi feltevés, vagy biza­lom, miszerint a lehetségesek közül mindig a legjobb valósul meg, számomra túl absztrakt. Van ilyen? Már igen? Az ötödik pecséttel (igen értékes film amúgy, sok szem­pontból) az a baj, köszönjük a felismerést nem utol­só sorban hibáinak, hogy túl kevés fogalma van a go­noszról. Vagy túl sok? Nem, vagy félig, írja le jól a valóságos megje­lenését. Épp a legfontosabb pontokon valószerűt­len. A főgonosz figurája és világa, amire ki van he­gyezve a sztori, a valóságban nem igazán létezik. Ta­lán részleteiben. Talán voltak-vannak részben hason­ló ambíciójú emberek, ilyesféle motívumok, történe­tek, de igen kimódolt — és inkább paranoid projekció. Hozzá van keverve egy kis nietzschés, de az is amo­lyan nácis kiszerelésben. Talán a Cion Bölcseinek Jegy­zőkönyve (amúgy eredetileg szintén fiktív) beszélői­nek nézőpontja, és ennek lebutított változata a 20. szdi magyar (stb.) náciknál. Illetve a legsötétebb gulágláger-történetek világa jut még eszembe, ahol a nettó gonoszság, a minél ocsmányabb aljasság „ver­senye” zajlik. Keleties, orális-anekdotikus műfaj, ma is sokaknak mitologikus-valóságformáló második anya­nyelve a preposztszovjet térségben. Inkább kevéssé realisztikus fikciós műveknek gya­kori toposza ez a meglehetősen motiválatlanul, ám százszázalékosan gonosz figura. (A klasszikus mesék­ben is megvan, de a 20. szdi filmtömegtermelésben ta­lálkozhatunk vele gyakran.) Itt épp az a különös, hogy — noha a fikció és a narratíva a valóság egyik első szá­mú alakítója - ebből a sátánszerű főgonosz-figurából mégsem látunk túl sokat a valóságban. Az ördögi pszi­chológus, a zseniális gonosz figurája általában sem élet­szerű toposz, hát még magyar-nyilas kontextusban. Ez

Next