Kalligram, 2015 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2015-10-01 / 10. szám
sági vállalkozássá váltak, s nem ritkán kétes hírű személyek befolyása alá kerültek. A csapatok új piacokat hódítanak meg (elsősorban a Távol-Keleten), nemcsak a szponzorok cserélődnek, hanem a klubszínek és klubok nevei is. Alig maradt néhány olyan karakteres futballista, aki számára a klubhűség mindenek feletti értéket jelent. A bajnoki mérkőzésekre és a nemzetközi kupamérkőzésekre már csak horribilis összegekért lehet jegyet szerezni, ezzel lassan megváltozik a lelátók társadalmi összetétele is. A futball eredendően a kispolgárság és a munkásosztály számára nyújtott szórakozást, a nemzetközi tendenciák szerint azonban éppen ezek a rétegek szorulnak ki a teljes kontroll alatt tartott stadionokból. Elvesznek a szurkolás klasszikus formái, a labdarúgás lassan színházzá válik. S még ha a kötet ezen szövegeinek („A modern futball ellen”, „A Nagy Testvér szemmel tart”) főbb állításait akár még árnyalhatnánk is, a legújabb fejlemény, a fogadási maffia beépülése a futball világába, a szerző szerint is végképp zárójelbe tesz mindent, amit Gazdag a futball hagyományos értékeiről, a futball identitásképző erejéről elmondott. Declan Hill Bunda című könyvéből tudjuk, hogy a kanadai oknyomozó újságíró beépült a távol-keleti szindikátusba, így tanúja lehetett annak, amint a bundaszervezők megállapodtak a ghánai válogatott néhány játékosával a csapat eredményeinek manipulálásáról. Mindez a 2006-os világbajnokságon történt, de a tavalyi, brazíliai vébén is akadtak csapatok, amelyeknél a bundamaffia tagjai vélhetően sikerrel jártak. A Horvátország—Kamerun (4 :0) mérkőzést a német Spiegel című lap értesülései szerint az afrikaiak hat játékosa adta el - a végeredményt pedig, valamint azt, hogy az egyik kameruni játékos már az első félidőben piros lapot kap, a szingapúri Wilson Raj Perumal (akinek nemrég A bundakirály címmel könyve jelent meg a magyar piacon) előre megjósolta. Aki látta az említett mérkőzést, annak számára egyértelműnek tűnik, hogy mindez nem a véletlenek összjátéka. Perumal személye egyébként magyar szempontból is érdekes. A jelenleg Magyarországon élő, s korábban „mérkőzésszervezőként” ismert férfi a Fővárosi Főügyészségen tett tanúvallomása a magyar sportújságírók, a vezető lapok képviselői, a magyar futballszövetség és a magyar klubelnökök jelenléte nélkül zajlott. „Az egész bundaügyben ez a legijesztőbb. A cinizmus és a közöny.” (236.). Gazdag nem túloz: a bundamaffia tevékenységéről szóló hírek, a bírósági tárgyalásokról kiszivárgó részletek megismerése után ez a sportág már nem ugyanaz, mint ami azelőtt volt. Öngól, kapushiba, kiállítás, az utolsó percben szerzett egyenlítő gól minden gyanússá vált, amióta „a futballmeccsek manipulálása jövedelmezőbb iparág lett a maffia számára, mint a drogcsempészet, a prostitúció vagy a fegyverkereskedelem” (Tahiti, Gauguin, 229.). Gazdag József könyvének elolvasása után nemcsak a futballról tudunk meg számtalan dolgot, hanem magáról a szerzőről is. Látjuk magunk előtt a klasszikus műveltségű írót, aki tekintélyes mennyiségű irodalmi, filozófiai és kultúrtörténeti utalás ellenére sem válik modorossá vagy tudálékossá. A szövegek hol tragikusak, hol komikusak, hol játékosak, hol nosztalgikusak, végletekig kicsiszolt, takarékos megformáltságuk, szuggesztív erejük azonban vitathatatlan. Talán itt találjuk az egyetlen túlzást: a tíz éven keresztül olvasott melléklet majdhogynem teljes anyagához képest a kötetben enyhe túlsúlyba kerültek a kétségtelenül fontos kérdéseket (szurkolók személyiségi jogai, a lelátók eredeti hangulatának és a szurkolók társadalmi összetételének megváltozása) felvető, ugyanakkor néhol kissé „kiáltvány”-szerű írások (talán az is segített volna az egyes szövegek kontextualitásában, ha a könyvbe bekerülnek az eredeti megjelenési dátumok). Mindemellett látjuk a megrögzött futballszurkolót is, aki saját esküvőjét is képes félbeszakítani azért, hogy megnézze kedvenc csapata, a Liverpool mérkőzésének második félidejét a Manchester United ellen. Azt is bevallja olvasójának, hogy ez a tíz évig tartó projekt, a lapszerkesztés valójában egészen másról szólt: „Futballmeccseket nézek, vagyis dolgozom. Jól hangzik, nem? Ez a munkám. Vagy inkább: a fedősztorim.” („Arense”, 208.). Futballfüggősége azonban, amelyből saját állítása szerint lehetetlen kigyógyulni, mindnyájunk számára egyetemes tanulságot hordoz. A könyv megszólítja olvasóját, s megköveteli tőle, hogy szembenézzen saját, másra irányuló függőségeivel is. Gazdag József látszólag csak a futballról beszél, ennek kapcsán azonban olyan - a futball iránt kevéssé érdeklődő olvasó számára is fontos - problémákról ejt szót, mint a kisebbségi létből fakadó kihívások vagy a ránk hagyományozott kultúra lassú eltűnése. A nyelvi megformáltság, a kifinomult humor és a kíméletlen önreflexió mellett ez az univerzalisztikus hatás teszi igazán fontos könyvvé az Egy futballfüggő naplójából-t. ■ ■ ■ ■ Kiss Tibor Noé 1976-ban született Budapesten, a PTE szociológia szakára járt, majd újságíróként dolgozott. Jelenleg Pécsen él, a Jelenkor folyóirat tördelőszerkesztője és honlapszerkesztője. Két regénye jelent meg, az Inkognitó (2010) az Alexandra Kiadónál, az Aludnod kellene (2014) a Magvetőnél. GAZDAG JÓZSEF Egy futballfüggő naplójából ¡• >;i mt. - jm * % M* m mM ä»# %