Kalligram, 2015 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2015-06-01 / 6. szám
A KÉPVISELETI BESZÉDMÓD Kukorelly Endre: Országházi divatok SZERZŐI PARAFRÁZISA Az esztétikai alapú politika koncepciója A szöveguniverzumként felfogott szemantikai modellek teljesen felszámolódnak Kukorelly Endre 2014- ben megjelent Országházi divatok című, műfajiságát tekintve nehezen meghatározható munkájában. A naplóként, emlékiratként, politikatörténeti dokumentumként és regényvázlatként is olvasható szöveg elmossa a referenciális társadalmi és nem-referenciális szövegvilág közötti határokat. Első látásra kétséget sem hagy afelől, hogy nem elbeszélő, hanem politikailag és ideológiailag aktív szerző konstruálja a 2010-es évek elejének magyarországi törvényhozásának működését és eseményeit bemutató szöveget. Az Országházi divatok — az utolsó néhány fejezetet leszámítva — időrendben arról a két évről szól, amikor az író Kukorelly Endre a Lehet Más a Politika nevű párt parlamenti képviselője volt, 2010-től 2012-ig. A szöveg szerkezetileg leginkább a Rom című dokumentumregény szövegváltozatait idézi, ám azokat határsértésekkel bár, de lehet a fikció és a szépirodalom kategóriáiba sorolni. Az Országházi divatok ezt annak ellenére nem engedi meg, hogy tartalmaz lírai leírásokat, verseket és - utólagos stilizációja miatt egyfajta elbeszélői én által létrehozott - fiktívnek ható betéteket. Azonban tele van valódi személyekkel, politikusokkal, írókkal, különféle közéleti szereplőkkel, megtörtént eseményekkel, elhangzott parlamenti vitákkal, olyan politikai, jogi és médiaműfajokkal, amelyek valóságértelmező funkciójukat bizonyos mértékig a szöveg világában is kénytelenek megismételni. A szöveg keletkezése kapcsán kiderül, hogy a szerző évtizedek óta vezetett naplójának vonatkozó részeit stilizálta fejezetekbe, amelyeket rendre és a kelleténél gyakrabban szakítanak meg betétek egyéb, referenciális szövegekből, elsősorban saját parlamenti felszólalásai, illetve vele készült interjúk. A szöveg tehát nem lineáris, és voltaképpen nem is mindig koherens - a különböző stílus- és szövegregiszterek nem tudnak narratív egységet létrehozni, mert nem szervesülnek a napló jóval személyesebb regisztereket mozgató kontextusába. Önmagában ez még nem lenne probléma, hiszen a szépirodalmi szöveg kritériumai — amelyek közül sokáig a fikció volt a legfontosabb - maguk is konstruktívumként működnek, és folyamatos változásokon mennek keresztül. Emellett az is tény, hogy a referenciálisnak tekintett műfajok, irodalom- és történettudományos vagy éppen antropológiai szövegek objektivitásával és valóságértelmezési stratégiáival kapcsolatban is komoly kétségek merültek föl - noha Hayden White erre vonatkozó állításai néhol túlzónak bizonyulnak, viszonylagosságukhoz valóban nem fér kétség. Az Országházi divatok azonban mintha nem találná meg azt a nyelvet, amely a politikai és közéleti valószerűséget napló formájában adekvátan közvetítené, egyszerűb bb