Kalligram, 2017 (26. évfolyam, 1-12. szám)

2017-01-01 / 1. szám

lóságos szabály szerepét tölti be a szellemi közéletben, csak éppen kimondatlanét, mint a korzikai omerta. Majdnem először jelenik meg leírva, magától értető­dő ítéletként elválasztva a konkolyt a búzától. Felté­telezhető, Gyáni is azért fogalmazza meg ilyen han­gosan, hogy elterelje az olvasó figyelmét saját eljárá­sának megalapozatlanságától. Mert miben sántikál? Ahhoz, hogy leegyszerűsített választ adhasson az ön­maga által kiagyalt kérdésre, „ki miként formálhat jo­got az autentikus emlékezésre”, minden további nél­kül odacsempész az olvasónak egy önkényesen felállí­tott ellentétpárt, az áldozat-tettes-t, amely azon nyom­ban kizárja a szemtanúk sokaságát, a megmenekült résztvevőkkel együtt, akiknek egy része pedig tanús­kodott szóban és maradandó írásban, nem egy törté­nészi képesítéssel, történészi szinten. Hatalmas ez az anyag, túl fáradságos lenne alapos felkutatása, feldol­gozása. Annak, aki jogot formál az autentikus ítélke­zésre, egyszerűbb elhallgattatnia. Nem kisebb baj, ha az önkényesség önellentmon­dásokba keveredik. Olyankor nevezetesen, amikor ál­láspontját aszerint forgatja, ahogyan pillanatnyi érve­lése megkívánja. Maradjunk az előbbi esetnél. Nyu­gaton az emlékezet­történészek divatos, mondhatjuk, politikailag korrekt szemlélete a tömegdemokrácia s az elharapódzó multikulti közegében azt az igényt támo­gatja, hogy minél nagyobb teret kapjon a népi, a tár­sadalmi, a kollektív emlékezet, amelyben nagyjából mindenkinek joga van a sajátnak tekintett múltjához. A Nyugaton fogant és tenyésző elméletek bemutatója­ként és szószólójaként Gyáni hangsúlyozza: „Carr sür­getése [...] jogos, hogy az egész múltat vegyük számba, amikor történelemként elbeszéljük” (76.). Magáénak is tekinti azt a sajátos történelmi relativizmust, mely „egyformán megszólalási lehetőséget kínál a történet­írói és az ágensi nézőpontok és látószögek szerinti tör­téneteknek. A történelmi cselekvők világának ilyetén bekapcsolásával teremthető meg csupán az a fajta au­tentikus történeti nézőpont, amely garantálja, hogy hitelesen előadható a mi történt valójában kérdésé­re adandó válasz.” (78.) No, mármost amikor ötven­hat emlékezetére kerül sor, amelyet a hatalom törté­nelempolitikája kisajátít, s hogy e kisajátítás alól ki­húzza a szőnyeget, Gyáni úgy csűri-csavarja érvelését, hogy megkérdőjelezze minden szerinte számbajöhető tanúság érvényességét. Minekután diadalmasan levon­ja a következtetést: „[...] a történelmi ágensek (par­tikuláris) tapasztalatain nyugvó egyéni emlékezet hi­ányában el sem képzelhető hiteles kollektív és hiteles hivatalos emlékezet?” (242.) Mennyire hasznosítható pedagógiailag az ilyen módszertani következetlenség? Melyet akár kuszaság­nak is nevezhetnénk, sőt, veszélyes kuszaságnak. Jeffrey C. Alexander traumaelméletét ismertetve Gyáni ala­pozó gondolatként jegyzi fel: „nemcsak a traumatikus eseményt valaha átélt személy kerülhet traumacizált ál­lapotba, de nemritkán olyan valaki is, akit elkerültek ezek az események.” Egyszer így, másszor úgy. De ha azt nézzük, hogy az ilyen egymást gáncsoló állásfog­lalások kikezdhetik az igen fontos traumaelmélet hi­telét is, joggal tarthatunk attól, hogy maga a memory study sem áll meg biztosan a lábán. És hogy a kritikus kiállás nem lesz több vagdalkozásnál. Karátson Endre (1933), az 1956 nyomában Nyugaton népessé vált, független magyar szellemi nyil­vánosság (1957-1990) egyik résztvevője, egyébként író, kritikus, irodalomtörténész, a lille-i Charles de Gaulle emeritusz professzora. Könyvei a Kalligramnál: Retúrjegy. Jó lakásom az irodalomban (Kalligram Kiadó, 2012). Az elbeszélő önkénye (2014).

Next