Kalligram, 2017 (26. évfolyam, 1-12. szám)
2017-01-01 / 1. szám
lóságos szabály szerepét tölti be a szellemi közéletben, csak éppen kimondatlanét, mint a korzikai omerta. Majdnem először jelenik meg leírva, magától értetődő ítéletként elválasztva a konkolyt a búzától. Feltételezhető, Gyáni is azért fogalmazza meg ilyen hangosan, hogy elterelje az olvasó figyelmét saját eljárásának megalapozatlanságától. Mert miben sántikál? Ahhoz, hogy leegyszerűsített választ adhasson az önmaga által kiagyalt kérdésre, „ki miként formálhat jogot az autentikus emlékezésre”, minden további nélkül odacsempész az olvasónak egy önkényesen felállított ellentétpárt, az áldozat-tettes-t, amely azon nyomban kizárja a szemtanúk sokaságát, a megmenekült résztvevőkkel együtt, akiknek egy része pedig tanúskodott szóban és maradandó írásban, nem egy történészi képesítéssel, történészi szinten. Hatalmas ez az anyag, túl fáradságos lenne alapos felkutatása, feldolgozása. Annak, aki jogot formál az autentikus ítélkezésre, egyszerűbb elhallgattatnia. Nem kisebb baj, ha az önkényesség önellentmondásokba keveredik. Olyankor nevezetesen, amikor álláspontját aszerint forgatja, ahogyan pillanatnyi érvelése megkívánja. Maradjunk az előbbi esetnél. Nyugaton az emlékezettörténészek divatos, mondhatjuk, politikailag korrekt szemlélete a tömegdemokrácia s az elharapódzó multikulti közegében azt az igényt támogatja, hogy minél nagyobb teret kapjon a népi, a társadalmi, a kollektív emlékezet, amelyben nagyjából mindenkinek joga van a sajátnak tekintett múltjához. A Nyugaton fogant és tenyésző elméletek bemutatójaként és szószólójaként Gyáni hangsúlyozza: „Carr sürgetése [...] jogos, hogy az egész múltat vegyük számba, amikor történelemként elbeszéljük” (76.). Magáénak is tekinti azt a sajátos történelmi relativizmust, mely „egyformán megszólalási lehetőséget kínál a történetírói és az ágensi nézőpontok és látószögek szerinti történeteknek. A történelmi cselekvők világának ilyetén bekapcsolásával teremthető meg csupán az a fajta autentikus történeti nézőpont, amely garantálja, hogy hitelesen előadható a mi történt valójában kérdésére adandó válasz.” (78.) No, mármost amikor ötvenhat emlékezetére kerül sor, amelyet a hatalom történelempolitikája kisajátít, s hogy e kisajátítás alól kihúzza a szőnyeget, Gyáni úgy csűri-csavarja érvelését, hogy megkérdőjelezze minden szerinte számbajöhető tanúság érvényességét. Minekután diadalmasan levonja a következtetést: „[...] a történelmi ágensek (partikuláris) tapasztalatain nyugvó egyéni emlékezet hiányában el sem képzelhető hiteles kollektív és hiteles hivatalos emlékezet?” (242.) Mennyire hasznosítható pedagógiailag az ilyen módszertani következetlenség? Melyet akár kuszaságnak is nevezhetnénk, sőt, veszélyes kuszaságnak. Jeffrey C. Alexander traumaelméletét ismertetve Gyáni alapozó gondolatként jegyzi fel: „nemcsak a traumatikus eseményt valaha átélt személy kerülhet traumacizált állapotba, de nemritkán olyan valaki is, akit elkerültek ezek az események.” Egyszer így, másszor úgy. De ha azt nézzük, hogy az ilyen egymást gáncsoló állásfoglalások kikezdhetik az igen fontos traumaelmélet hitelét is, joggal tarthatunk attól, hogy maga a memory study sem áll meg biztosan a lábán. És hogy a kritikus kiállás nem lesz több vagdalkozásnál. Karátson Endre (1933), az 1956 nyomában Nyugaton népessé vált, független magyar szellemi nyilvánosság (1957-1990) egyik résztvevője, egyébként író, kritikus, irodalomtörténész, a lille-i Charles de Gaulle emeritusz professzora. Könyvei a Kalligramnál: Retúrjegy. Jó lakásom az irodalomban (Kalligram Kiadó, 2012). Az elbeszélő önkénye (2014).