Kalligram, 2018 (27. évfolyam, 1-12. szám)
2018-11-01 / 11. szám
VIDA KAMILLA Posztfaktuális vidámpark Borda Réka debütkötete, a Hoax 2017-ben jelent meg a Scolar Kiadónál, és nehéz lenne azzal vádolni, hogy voltaképp csak egy gyűjteményes kötet az évek során felhalmozódott versekből, hisz az elejétől a végéig működtetett markáns versnyelvel, képhálózattal, képalkotási eljárásmódokkal és világosan formálódó, egyenes vonalú térrendszerrel szembesülünk. Pál Sándor Attila az Élet és Irodalomban írt kritikájában tartózkodik attól, hogy generációs költészetként kategorizálja Borda könyvét, de megállapítja, hogy a kötet erőteljesen dolgozik „90s kids” élményekkel, mint például a 9/11 vagy a Hale-Bopp üstökös, tehát a Hoax generációján mégiscsak kontúrozott. Én továbbmennék: ezek az élmények jóval többek, mint eszközök vagy díszletek, mert funkciójuk nem kizárólag az, hogyszükségszerűen) kijelöljék a versbeszélő és a versek helyét a történelemben, hanem összefüggésben állnak azzal a tétrendszerrel, amelyet a kötet már címében és mottójában is kínál. Úgy tűnik, Magyarországon nemzedékében Borda Réka az első, aki egy teljes verseskötetet szentelt annak, hogy nyelvet keressen (és olykor találjon is) a generáció és tágabban az egész társadalmat érintő, összefoglalóan az információs társadalmi átalakulás kérdéseire. (Referenciális csemege: a szerző végzettsége szerint design-teoretikus és kutatási területe a poszt-internet költészet.) A Hoax szerencsére egyáltalán nem moralizáló alapállásból szálaz szét jelenségeket, nem teszi mérlegre a régen jobb volt-e dilemmáját, felállítva ezzel egy hamis dichotómiát, azonban izgalmas poétikai megközelítésmódokkal kísérletezik olyan kollektív kérdések kapcsán, amelyeket a felépített világ szerint nagyrészt az internet és a digitalizáció generál. Borda verseiben kardinális fontosságú a versbeszélő pozíciója és végig következetes retorikája. A hang, amin Borda Réka: Hoax Scolar, Budapest, 2017 és ahonnan a szövegek megszólalnak távolságtartó, olykor kicsit modorosan hivataloskodó, kérlelhetetlen, saját világát ismerő és uraló - érdekes módon ez még az első ciklusban található családi-magánéleti szakasz verseiben is érvényesül. Ez a hang (pl. szórend, névelőhasználat, szókincs, jelzőhasználat, de elsősorban retorika tekintetében) olvasható úgy, mint magának a „korszellemnek” a hangja, egyszerre a hoaxoké és híreké. A beszédmód lényege a sokszor gépies, neutralizált, monoton mantraszerű megszólalás egy olyan világban, ahol formai (itt poétikai) alapon már nem eldönthető, hogy mi „igaz” és mi „hamis”. Borda prófétai babérokra törő mondanivalót ad hol egy mesterséges intelligencia, hol egy híradós szájába. Példa a Hale-Bopp üstökösből: „Ősszel sötét árnyalatok kontúrozzák / a brókerek arcát”, vagy szemléletes még a Trópusi mese zárlata: „Egy környezőpálma áll a téren, várja a buszt / aminek végállomása Mililaniról Cseljabinszkra vált. // Hajnalra elfelejti, mi történt egyszer, / amikor hasonló járatra szállt”. De leginkább a ciklusokat elválasztó rövid prózai szövegekben ütközik ki legtisztábban: „Ebben utat engedsz a láthatatlan síkoknak, így a megmagyarázhatatlan történeteknek, a feletted és előtted állóknak, amik szivattyúként vonzzák magukhoz fiatalságod. Gyorsíts fel, fuss rajtuk keresztül, forogj rajtuk, libikókázz rajtuk, mintha nem lenne holnap. Nincsen holnap. Repülj el egy uráli tömeggyilkosság vagy egy mozdulatlan játszótér felett. Tedd melléjük leírhatatlan álmaid, amikben férfiak képében jósolsz meg merényleteket - olyan felettes pillanatokat, amik az embert rejtélyes módokon formálják.” Ehhez a retorikai pozícióhoz jól passzol Borda sok versen átívelő laza asszociációs, képhalmozó, hömpölygő nyelve, amit olykor nem tud kontroll alatt tartani és sajnos előfordul, hogy teljes versstruktúrákat érintő képzavarokba fut ki. (Erről egyébként Lapis József is tesz említést az ÉS-ben közölt Ex librisében.) A Nincs felettem égbolt például ebből a szempontból zavarba ejtő szöveg, hiszen teljesen zavaros, már-már önparodisztikus nyelven megszólaló versszakokat váltanak halálpontos strófák. „Odébb daruk marokkóznak a vallató lámpafény alatt / szürke pálcikáik befektetésekké állnak össze. / Minden út agyagozáshoz vezet: / megalomán fazekasok kies parkolóházakat / és áramvonalas autókat gyúrnak polcaikra.” Majd ezt követi egy egyszerűségében kristálytiszta szakasz: „Egy ráncos reklámplakát alatt kamaszok / bontják fel első sörüket, körmük alatt / üveges milói Vénuszok szisszennek fel.” A Hoax általam vélt gondolati-ideológiai állítása miatt egyébként elhibázottnak tartom a könyv tematikus cikluselrendezését, amely a családimagánéleti szövegektől indulva, koncentrikus köreiben kifelé bővülő, egyre tágabb társadalmi kontextusokat felölelő versekben folytatódik. A kérdéskör, ahonnan a Hoax szól, esszenciálisan plurális, formáját tekintve a sorrendiséget elutasító vagy azt nem ismerő rendszer, ahol minden mindent átjár és minden mindennel felcserélhető, ezzel pedig nem passzol ez a hagyományos kötetstruktúra. Szintén a Nincs felettem égbolt című versben olvasható az ezt magyarázó vállalás: „Ugyanazok az utcák, mellékutak, téveszmék / hálózzák a földet, szervezetet, agykérget. / Idővel rovarok vésnek szeszélyes járatokat / és töltik meg ürességgel a tömör anyagokat.” Ezzel szemben nem róható fel a kötetnek az ún. Wikipédia-National Geographic műveltséganyag táncba hívása. Dékány Dávid Darwin Motel című kötetében szintén alkalmazta ezt az eljárásmódot, azonban Bordánál ideológiailag sokkal indokoltabbnak érzem az általam vélt és felvázolt tétrendszer tekintetében, ami tehát tudatosan számot vet a közös tudás és a közös tudáshoz való hozzáállások megváltozott formáival is. Ezek a megoldások pedig