Kalligram, 2019 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2019-03-01 / 3. szám
már nem nélkülözhette a fokozatosan módosuló, az erőszak és a türelem folyamatosan változó egyensúlyán alapuló konszenzust. ’5 A világ teremtését egyfajta (Orbántól korántsem idegen) áthallással lényegében intellektuális síkon is elgondolható, zavaros-sötét semmi-állapot előzi meg („Ez az ős, ez az ős, ez az ősköd itt”), melyből lényegében egy passzív-véletlen aktus (a „hősködő” atom „kábulása”) hozza létre az élet tobzódását: „kifut a fazékból a mennybolt”? A világ így kialakuló működésére sajátos logika, afféle bumfordi rend válik jellemzővé: „általános relativitás, / mely relatív ugyan, de általános, / mert több pontján is a semmivel határos, / amiben, mint majdan az őstulok, / fel-alábolyongnak a kvantumok”. E sajátos, bohókás összefüggésrendszer (tehát: általunk ismert világunk) kialakulása a semmiből valamivé vezető út a prológusban (Nyitány) lényegében az ősködtől az ősgomolyig vezető folyamatként jelenik meg: „ez az ős, ez az ős, ez az ősgomoly”. A folyamat leírásában nem találunk isteni beavatkozásra utaló momentumokat, de azokat kizárókat sem. Ez a mű címével összefüggésben voltaképp késleltetésként felfogható feszültségfokozó eljárás készíti elő az angyalok színrelépésének humoros-meglepő, váratlan hatását a Nagygyűlés a teremtés kezdetén egységben. Lényeges momentum, hogy a teremtés kezdetén (annak első momentuma gyanánt) tartott nagygyűlés első felszólalója az Első Angyal, aki, mint emlékezhetünk rá a szereplők felsorolásából, „teljesen hülye”? A mennybéli kulisszák közt lényegében képviselői felszólalásra emelkedő, inkompetens illető a formális megszólalási formulák közhelyesen üres retorikai sémáit halmozza, beleértve a terpeszkedő, kiforgatott kifejezések használatát is :„megkezdjük e gyűlés színrevitelét”?’ A teremtés dicséretének ecsetelésébe a korszak hivatalos, pártállami retorikájára emlékeztető szólamok keverednek: „az a töretlen lendület, az a nehézségeken úrrá levő / alkotókedv és teremtőerő, / mely mindig megtalálja a helyes utat”'6 vagy: „az Úrnak az a dicső és egyedülálló, /páratlanul nagyszerű és forradalmi tette, / mellyel örökre beírta nevét / az általa teremtett történelembe. ”11 A komikus hatást fokozza, hogy a dicshimnusz (ahogy a szakasz címe is elárulja) a teremtés kezdetén, nem pedig bevégeztével, a lezajlott munkafolyamat végpontján, annak eredményeit kiértékelve hangzik el, tehát lényegében üres és jelentéstelen - egyetlen kommunikációs gesztusa kimerül a hízelgő optimizmus hallatásában. A mű megjelenésekor, az ún. érett kádárizmus korszakában már magában ez, az (akaratlanul is) önmagát leleplező beszédhelyzet alkalmazása is komikus hatást válthatott ki, az olvasó számára ismerős konnotációkat, ismert retorikai konvenciókat felidézve. A Harmadik Angyal (aki, ugyebár, „ha mód van rá, viszonylag értelmes’)12 fölszólalásában már felsejlenek a teremtés, mondhatni, „gyártási aspektusának” konstrukciós és kivitelezési hibái. Különösen jellemző momentum, hogy az Úr az ég teremtéséhez nem megfelelő alapanyagot használt, olcsó, spórolós megoldása azonnal észlelhető problémákhoz vezet: „Nem mondom, probléma lesz elég, / vegyünk csak egy olyan apróságot, mint az ég, / ami sohasem lesz egészen tiszta / és meglátszik majd rajta, / hogy az Úr a semmiből fasizta, / és folyton dörög és beázik”. A visszafogott teremtéskritikát is magában rejtő angyali felszólalás természetesen sajátos vörös farokkal zárul (mivel „...hogy jön ez és a többi az alkotás öröméhez, / amit a lélek teremtés közben érez!’). „Éljen bölcs tanítónk és nagy vezérünk az Úr! ! Éljen és virágozzék az egész az úr!’15 A közvetlenül ez után következő, Az ember meggyúrása című szakasz esetében a kor átlagemberének, pontosabban: a korban államilag idealizált eszményi embernek a karikatúráját hozza létre az Úr, azét az emberét, akinek „fejében nincs kárhozatos eszme”'6, s már eleve „kezében egy brossúrával”'7 teremti, valamint „feje helyén egy plakát ”18 található. Magyarán eleve utasítások és szabályok szerint élt életre teremttetik (lényegében hivatalnoknak, kádernek), ideológiailag megfelelően orientált, feje (tehát agya mint gondolatai és érzelmei helye), valamint arca (tehát legfőbb megkülönböztető jegyeinek, individualitása legfontosabblegfeltűnőbb kívülről leolvasható markereinek szimbóluma) helyett is egyenarcként viseli a propaganda egyik legfontosabb felületét, a plakátot. Személyiségének főbb (előirányzott) jellemzői: „munkacsatában meg nem előzik, / remekül szervez és jól időzít, / edzésben van ősztől őszig, / nem iszik, nem nőzik, / minden feladatra rátermett: / üdv a teremtett kádernek.”19 A Második angyal kritikai észrevételeire nem fogékony Űr az éghez hasonlóan az ember teremtését is összecsapva végzi el (Az ember receptje [az Űr szakácskönyvéből] című passzus alapján: föld mellett csapvízből, tyúktojásból, élesztőből, puskaporral és kaporral fűszerezett massza gyanánt), mégpedig abból a célból, hogy elmondhassa: „a gazdasági versenyben az Úri egy fényévvel vezet.” Mindezek olyan (noha nagyívűen általánosított) tréfák, melyekben (korántsem véletlenül) egyszerre fogalmazódik meg a kor gyártási és építésiépítkezési eljárásaival járó hibák kritikája, valamint az erre az időszakra jellemző, az esztétika és az elkülöníthetőség helyett a funkcionalitásra és homogenizálásra helyezett hangsúly 21 és „a szocialista ember” képzetének személyiségkorlátozó és -torzító elgondolása közötti párhuzam, az agresszív egységesség megformálásának szándékában. Ez az Orbán művében felismert összefüggés anyag- és térformálás, valamint az egyén személyiségbeli (uniformizáló akaratú) átalakítási programja közt lényegében azt a kapcsolatot láttatja, amiről György Péter is beszél korábban már idézett művében: „Ugyanakkor és ugyanott volt jelen a folyamatos elnyomás és a társadalmi egyenlőség megteremtésének ”s