Iparostanonc iskola, Kalocsa, 1935
BUNDULA JÁNOS Váratlanul, — mint a derült égből hirtelenül lecsapó villám — érkezett a lesújtó hír: meghalt. Pár nappal előbb még itt dolgozott közöttünk, példátlan lelkiismeretességgel végezte terhes munkáját. Aztán jött a nagy kaszás, a mors imperator s pontot tett egy fáradhatatlanul munkás életre . .. Iskolánknál 12 évig dolgozott. Igen, a szó legszorosabb értelmében véve dolgozott. Pontos volt, mint az óra, odaadó, szerető atyja a rábízott tanoncoknak. Az életre nevelt. Markáns alakja ha megjelent a tanteremben, vagy folyosón, tanítványai a legmélyebb tisztelettel és szeretettel köszöntötték. Nehéz, terhes volt már a főfoglalkozása is, hiszen a legfelső két osztályt tanította. De őt a munka nem fárasztotta, hanem edzette a továbbira. Nála csakugyan hivatás volt a tanítás és nevelés, nem kenyérkereset. Igazi otthona a tanterem volt. Itt érezte jól magát, itt felejtette el búját-baját, itt találta fel igazi örömét. Mert volt baja-baja is. A fokozott és erőltetett munka aláásta egészségét. Többször szorult orvosi kezelésre. Pihenésre lett volna szüksége. De ő nem ismert pihenést, csak megszakítás nélküli folytonos munkát. Most is múló gyengeség fogta elő, mint már oly sokszor. Még szerdán itt dolgozott velünk. Aranyos humorával bennünket is felvidított. Csütörtökön ágynak dőlt. De csak kelt-feküdt. S aztán, . . . aztán hétfőn bement a kórházba, hogy gyorsabban talpra állhasson. Bement meghalni. Mert alig volt bent pár óráig, jött a végzetes hír: nincs többé. Szívszélhűdés oltotta ki nemes, munkás életét. Ki gondolta volna! Elment közülünk. Könnyes szemekkel kisértük útjára a munkás tanítót, aranyoskedélyű barátot. Emléke itt él közöttünk, buzdít a munkára. Nyugodjék békében! (V) 3