Állami Polgári Fiúiskola, Kalocsa, 1936
I. MORAVCSIK ANGELA 1883-1936. A búcsúzás szomorúságában vigasztaló érzés, ha arra gondolhatunk, hogy az nem végleges, mert bizonyos idő múlva ismét találkozunk. De nagyon fáj a búcsúzás akkor, ha tudjuk, hogy az az utolsó . . . A mi kedves Zsella kortársnőnktől búcsúzunk, amikor utolszor szerepel neve hivatalosan iskolai értesítőnkben. Halála óta gyakran emlegettük őt. A tanári szobában üresen maradt helye, a kartársak és tanítványok emlegető szavai eszünkbe juttatták kedves egyéniségét. Az iskolai élet egyes állomásai: értekezletek, ünnepélyek, mind alkalmul szolgáltak, hogy érezzük hiányát. 1883-ban született Kalocsán. Itt végezte a polgári iskolai tanárnőképzőt is. Tanított Zsombolyán, Pilisvörösvárt, Pestszenterzsébeten, Kispesten s végül 1920. október óta iskolánkban. Két esztendővel ezelőtt kezdett betegeskedni és több ízben hosszabb szabadságot is kért. Akaraterejére jellemző, hogy halála előtt két héttel még tanított. Az erős akaratot azonban mégis megtörte a betegség, és 1936. november 21-én meghalt. 23 án a város lakosságának nagy részvételével temették el. A sírnál Abaffy Mihály kartárs búcsúztatta a testület és tanítványok nevében. Legerősebb érzelem volt lelkében a szeretet övéi, rokonai, barátai, kartársai, tanítványai iránt. Szerette, akik szenvedtek, szánta a szegényeket, a szenvedőket, s ahol tudott, segített. Szerette a természetet, az állatokat, növényeket. A madarak és fák napján mindig ő volt a természetszeretet gondolatának hivatott szószólója. Szívének, lelkének gazdag tartalmát másokért áldozta. Minden jóért, szépért lelkesedő, rendkívül érzékeny lélek volt, aki inkább befelé élt. Féltő gonddal titkolta betegségét is, hogy hozzátartozóit megkímélje az aggodalomtól. Az élet fukar kezekkel juttatott neki az örömökből, de sohasem panaszkodott. Mély vallásos érzése erős támasza volt mindig. Igen kötelességtudó, szorgalmas tanár volt, aki örömét találta a nevelés és tanítás fárasztó munkájában. Tanítványai hálás szeretettel viszonozták jóságát. Kedves, ragaszkodó kartársunk volt, és a tanári szoba hangulatát gyakran tette derűssé az emberi gyarlóságokat észrevevő, de megértő, megbocsátó csendes humora. Mindez már a múlté és az emlékezésé. A fáradt szemek lezáródtak, a szerető szív megszűnt dobogni, itt eggyel kevesebben lettünk, odaát eggyel többen. Az élet iskoláját immár elvégezte. Az emberek cselekedeit feljegyző angyalok bizonyosan szép bizonyítványt adtak neki, amelynek alapján ott fent, a nagy mennyei iskolában a Mindenható — hisszük — jó helyet jelölt ki számára.