Kanadai Magyar Munkás, 1945. január-július (16. évfolyam, 26-53. szám)
1945-05-10 / 44. szám
CSÜTÖRTÖK, 1945 MÁJUS 10. KANADAI MAGYAR MUNKÁS vette át, melynek tagjai között a munkások is képviselve voltak. »Az ilymódon átvett gyárak egyikétmásikát majd visszaadjuk előző tulajdonosainak. Azonban az árulók birtokát, ha van kereslet, magánszemélyeknek adjuk el. Helyeseljük minden iparág állami ellenőrzését, de nem kívánjuk államosítását. Ahol lehetséges, elő akarjuk segíteni a magánvállalkozást, azonban a termelést és a szétosztást a kormány fogja rendszabályozni. Ez alkalommal nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az összes Balti-államokban, Csehszlovákiában, Romániában és számos egyéb Balkán államban, de főként Lengyelországban, igen sok ipari üzemnek, egyéb vállalkozásnak és földbirtoknak nincs többé törvényes tulajdonosa. Előző tulajdonosukat a nácik meggyilkolták. Mintegy 6-7 millió zsidót, — köztük számos rendkívül gazdag embert — valamint sok nemzsidó tőkést is, kiirtottak. Adósságok elrendezése is nagyon leegyszerűsödött azáltal, hogy a pénzkölcsönzők és zálogosok ezreit megölték. Morawski szerint a németektől visszavett üzletek és kisüzemek egyrészt, amelyekre senki sem jelentett be törvényes igényt, szövetkezetekké fogják átalakítani. Az alkalmazottak állami támogatást fognak kapni, hogy saját kezelésbe vehessék az üzemet. Hasonló lesz a fejlődés iránya számos, azelőtt a náciktól megszállt országban is. AZ ÚJ VILÁGNAK egyik másik jellemzője az lesz, hogy Keleteurópa kisebbségi problémáit alapvetően meg fogják oldani. Mégpedig közvetlen tárgyalások útján az egyes szomszédállamok között — ideértve a Szovjetunió önálló államait is — és nem nemzetközi döntőbíráskodás révén. A német kisebbségeknek, minden valószínűség szerint, nem lesz más választásuk, mint abba a Németországba, melyet a háború után meghagynak. A lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottság és a Fehérorosz Szovjet Köztársaságok megegyezése lengyeleknek Oroszországból, ukránoknak és fehéroroszokkal Lengyelországból való kiköltözését illetően, egy más irányú precedenst teremtett meg. E megegyezés épolyan fontos betekintést engedett a jövőbe, mint maga a lengyel-orosz katonai szövetség. Jelezte, hogy Oroszország nem hajlandó olyan helyzetet tűrni, amelyben bizonyos nemzeti kisebbségek létét európai országok szovjetellenes célokra használták ki. Ezenfelül kihúzza a talajt a külföldön élő szovjetellenes lengyelek agitációja alól. Szovjet-Moldáviában is van román kisebbség, Romániában és Csehszlovákiában orosz kisebbség. Lehetséges,, hogy a szovjet-lengyel megegyezés mintául fog szolgálni hasonló kisebbségi problémák megoldására románok és magyarok közt Erdélyben, csehek és lengyelek közt Sziléziában, stb. Lényeges, hogy ezen megoldások alapvető jellegűek lesznek, valamint, hogy a tárgyalásokat az egyes érdekelt szovjetköztársaságok, nem pedig a központi kormány bonyolítja le. LENGYELORSZÁGBAN Csehszlovákiában és esetleg egyéb keleteurópai államokban jóvátételi igényekkel fognak fellépni Németországgal szemben. Az uralomra jutott lengyel antifasiszták követelik a maguk részét a német ipari gépezetből. Morawski kijelentette, hogy Lengyelország minden német gépet, amelyre Keletporoszországban, vagy akárhol ráteheti kezét, átvesz. A gépeket Lengyelországba fogják szállítani, hogy olyan üzemeket szereljenek fel velük, melyek tulajdonosai a kormány lesz. Hagy-e ez az eljárás nyitva működési teret új tőkének ? Úgy látszik, hogy az említett országok legtöbbje — mezőgazdaságot kivéve — szívesen fogja látni a külföldi tőkebefektetéseket. A kormányok azonban mindenütt meglehetősen nagy felelősséget fognak vállalni a termelésben. Nyilvánvaló azonban, hogy pld. Lengyel- és Csehország esetében a külföldi tőkebefektetéseket az állammal kötött szerződések formájában hajtják végre. Végül: »a nagybirtokok el fognak tűnni Lengyelországban, kivéve az egyházi birtokokat« — jelentette ki Morawski kategorikus formában. Lengyelországban egy u. n. »földalapot« állítottak fel. Ez az alap munkaeszközöket, gépeket, állatállományt szerez be; ez veszi át »a németektől és árulóktól« elkobzott földet, valamint az 50 hektárnál nagyobb birtokokat. Alnémetektől visszaveendő területeken —■ Szilézia, Keletporoszország, stb. — 100 hektárnyi terjedelmű magánbirtokok létesítését is megengedik. Bizonyos vidékeken állami kezelésben lévő mintagazdaságokat fognak berendezni. A föld nagy részét azonban kis- és középparasztok, kis parasztbérlők és mezőgazdasági munkások között fogják felosztani. Egy-egy család átlag 5 hektár szántóföldet kap. Romániában igen sok földbirtok tulajdonosa eltűnt, vagy áruló lett. A kormány e földekre egész egyszerűen rátette a kezét, majd a parasztoknak adta oda. Amikor jelentkeztek az elüldözött zsidó földbirtokosok, hogy visszaigényeljék birtokaikat, az új kormány úgy határozott, hogy azokat megművelői kezén hagyja. Georgi Popp, a román nemzeti parasztpárt főtitkára nemrégiben kijelentette, hogy a mintegy 500.000 főnyi romániai német kisebbség túlnyomó részét — ha ugyan nem valamennyit — Németországba fogják deportálni, birtokaikat kisajátítják. A kommunista Patrascanu és a nemzeti parasztpárti Popp tökéletesen egyetértettek abban, hogy az egyházi és koronabirtokok kivételével minden nagybirtokot likvidálni kell. A koronabirtokok jövője azonban nagyon kétes. Egészben véve nyugodtan megállapítható, hogy Morawski kijelentése, mely szerint a nagybirtoknak Lengyelországban befellegzett, Kelet- és Középeurópája is áll. A cseh küldöttség tagjai egyöntetűen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a szudétanémetek túlnyomó nagy részének földjét elkobozzák és logális állampolgárok között osztják szét. Hasonlóan fognak eljárni minden földbirtokossal szemben — akár elszöktek, akár a helyszínen maradtak — akik együttműködtek a nácikkal. Feltételezhetjük tehát, hogy a Bulgáriában, Magyarországon, Ausztriában és Jugoszláviában lévő nagybirtokokat az ott kialakuló antifasiszta kormányok azonos módon fogják likvidálni. Csupán kivételes esetekben hagynak meg egy-egy birtokot az állam kezén, mintagazdaságok szervezésére, ■pNNYIT a gazdasági fejlődés alapvona■L' fáiról. Milyen lesz azonban a jelen és jövő kormányok politikai összetétele? E problémát nem szükséges pártpolitikai alapon megtárgyalni, mert világosan kivehető tendenciák vannak. Az új lengyel közigazgatás határozottan leszögezte, hogy a demokratikus szabadságjogokat »árulók« nem gyakorolhatják. Felszabadítási Bizottság kiáltványából, valamint Morawski elnök és Andrej Vitos elnökhelyettessel folytatott beszélgetéseim alapján nyilvánvaló, hogy mindenkit, aki az 1939 előtti lengyel kormánnyal összeköttetésben állt,árulónak tartanak. Hasonlóképen fog ez történni a többi keleteurópai államban is az 1939 előtti kormányok és azok fasiszta munkatársai esetében. Ahhoz sem fér semmi kétség, hogy külföldre emigrált földbirtokosok és tőkések életrajzát alaposan meg fogják vizsgálni, mielőtt szülőföldjükre visszaengednék őket. Kiké tehát a jövő e terület háború utáni politikai életben? Milyen emberanyaggal építik újjá majd az államokat? Elsősorban a paraszt fog számbajönni, aki a nemzetet táplálja. Másodszor a munkás, aki az árukat termeli és munkabéréből él. Harmadszor a partizán és a katona; a férfiak, aszszonyok és gyerekek, akik otthonmaradtak, és megingathatatlanul harcoltak a betörő ellenséggel. A harmadik csoportban ott lesz néhány intelektuel és diplomás középosztálybeli, akik túlélték a krízist. Idetartozik még a papság, a kis üzletemberek és az alsóbbrendű hivatalnokkar egy része, akik folytatták munkájukat a német megszállás alatt, anélkül azonban, hogy elárulták volna népüket. Ezek sokat szenvedtek, és sokan elpusztultak közülük. Nemrég cikkben kifejtettem, hogy a román szakszervezetek a Vöröshadsereg bevonulása után hihetetlen gyorsasággal éledtek újjá, úgy, hogy egyes szakmákban csakhamar 90 %-ig meg voltak szervezve. A felszabadított Lengyelországban a munkások szervezkedését nem csak legalizálták, hanem hivatalból előmozdítják. Az ideiglenes lengyel kormány hírszolgálati irodája — a POLPRESS — jelentette nemrégiben, hogy a munkaügy, népjóléti és közegészségügyi hivatal hozzálátott megszervezni a szakszervezeteket. Hasonlóképen folyik a parasztszervezetek megteremtése, melyekből Andrej Vitos vezetése alatt új párt nő ki. A szakszervezetek terjedésének egyik következménye a szocialista párt megnövekedése, melynek vezére Dr. Boleszláv Brodner, tagja az ideiglenes kormánynak. Említésre méltó, hogy az új lengyel rezsim úgyszólván valamennyien kommunisták lennének, mint azt külföldön állították. Ez is egyike azon jellegzetességeknek, amelyeket más kormányokban is meg fogunk majd találni: a szervezett parasztok és a szervezett munkások és nem pedig a földbirtokos oligarchia és a tőkések fognak dominálni. A HÁBORÚ UTÁNI PROGRAM SAJTÓ-, szólás-, gyülekezési és vallásszabadság a program egy része. A lengyel bizottság ünnepélyesen kijelentette, hogy »vissza fogják állítani az összes demokratikus szabadságjogokat, az állampolgárok teljes egyenlőségét, faji, vallási és nemzetiségi különbség nélkül, politikai és szakszervezetek alapításának jogát, sajtószabadságot«. Azonban bizonyos »helytelenül gondolkozó rétegeket« figyelmeztetnek, hogy a demokratikus szabadságjogok nem állíthatók a demokrácia ellenségeinek szolgálatába. Nem fér hozzá kétség, hogy azon visszatérő emigránsok, akik nagybirtokosok voltak, vagy azok érdekeit képviselték, nagy nehézségekkel fogják magukat szembentalálni, amennyiben vissza akarják hódítani előző pozícióikat. Ezt erősen kihangsúlyozza a moszkvai »Bolsevik« folyóirat egyik száma, amidőn kijelenti, hogy »a lengyel száműzött kormányban a vezetőszerepet egy fasiszta klikk játssza.« A lengyel bizottság programjának valószínűen Lengyelország határán túl is visszhangja fog támadni. Célkitűzései: munkabéremelés, haladó szellemű munkaügyi törvények, népjóléti intézmények, kötelező népművelés, a népesség szükséget szenvedő része lakásproblémájának lehetőleg azonnali megoldása, szövetkezetek alakításának elősegítése. Az állam azonban hajlandó támogatni a magánvállalkozást is, amennyiben az a »közgazdaság érvelését meggyorsítja«. Muraviev bolgár miniszterelnök, midőn országát a Tengely táborából a Szövetségesekébe átvezette, számos oly reformot jelentett be, meyek a lengyel bizottság kiáltványára emlékeztettek. A kormány nevében kötelezettséget vállalt a nép demokratikus szabadságjogainak visszaállítására, a faji megkülönböztetések eltörlésére, az alkotmányos jogok életbeléptetésére, a politikai foglyok szabadon bocsátására, az összes fasiszta szervezetek feloszlatására, valamint, hogy véget vet a »nemzeti vagyon elfecsérelésének.« E bolgár kormány valóban mindent megtett, csupán arról feledkezett meg, hogy saját maga számára kijelölje a megfelelő büntetést. Feledékenységét aztán utódja, a Georgiev kormány hivatalbalépésének másnapján pótolta... Bulgária végülis megértette, hogy nem csupán az a tennivalója, hogy egykori dicstelen szövetségeseitől elváljék, hanem részt is kell vennie a kiirtásukra irányuló harcban. Csak miután a rezsimváltozás teljes lett és az összes, 1940 után alakult kormányok híveit letartóztatták, vagyonukat elkobozták, — vált lehetségessé Bulgária számára tárgyalási alapot találni a Szovjetunióval."TERMÉSZETESEN nem lehet szoros ös-szehasonlításokat tenni a fent említett országok között, amelyek sok vonatkozásban igen különböző fejlődési fokokat képviselnek. Világos például, hogy egy oly józan és politikailag érett népállam, mint Csehszlovákia, — mely a háború után Európa egyik vezető ipari hatalma lesz — sokkal hamarabb fogja egyensúlyát viszszanyerni, mint Románia, mely tele van analfabéta parasztokkal és korrupt köztisztviselőkkel, vagy az annyi éles konfliktussal teli Lengyelország. Azonban még Romániában is számos meglepetés érhet bennünket. Mindenkit meglepett, hogy a szociáldemokraták és kommunisták mily készségesek voltak fátylat borítani a múltra és egységfrontot alkotni a fiatal királlyal Antonescu félrevezetésére. Patrascanu kommunista vezérnek, a román békedelegáció vezetőjének 11. OLDAL