Kanadai Magyar Munkás, 1948. január-július (19. évfolyam, 25-52. szám)
1948-05-06 / 43. szám
1948 MÁJUS 6. CSÜTÖRTÖK KANADAI MAGYAR MUNKÁS a noteszba: 2 óra és 15 perc. — Szerették az emberek a maga fiát? — Kosztaszt? — kérdezte hirtelen az öregasszony, mintha nem akarta volna elszalasztani az alkalmat. — Ki ne szerette volna? Magas és szép fiú volt, jókedvű és mindig énekelt. Ha elkezdett énekelni, az utcában kinyíltak az ablakok, ahol pedig a háziak ezt nem engedték, legalább egy függöny mozdult meg. — Kivel barátkozott az utolsó időben? Graur kitapogatta a repedést, csak ki kellett szélesíteni, hogy szemmel látható legyen a kikerülhetetlen igazság. — Mielőtt az megtörtént volna, a barátaival volt. A házig kisérték. Meghívta őket, jöjjenek be. Bejöttek. Evangélia szinte zokogott már. — Ismerte őket? — Hogyne ismertem volna, őketis megölték. A háború után Kosztasszal együtt jöttek vissza az erdőből. Hej, akkor miket énekeltek! Csupa új, szép dalokat. »Amit leromboltunk, felépítjük magunk!« — énekelte Kosztasz is a barátaival, amikor visszajött. Graur ránézett az öregasszonyra, mintha bocsánatot kérne, de megkérdezte : — Jártak maguknál valami . . . emberek ? Tegnap, tegnapelőtt vagy a napokban? Evangélia, aki kezdett hozzászokni, hogy Graurnak rögtön válaszol, most megállt. Várt valamit, aztán ezt mondta: — Erről nem szabad beszélni, így mondták. GRAURNAK kiismerhetetlen arca volt. Senki sem láthatta, hogy örül-e ennek a válasznak vagy sem, habár azon a sűrű és végletekig megfeszített, dermedt csenden keresztül, ami az egész szobára ránehezedett, mindenki őt figyelte. Senki sem tudott volna helyéről elmozdulni, mintha a szenvedés valósággal odaszögezte volna őket. Graur, anélkül, hogy ezt a csendet megbolygatta volna, feltette a kérdést: — Ismeri őket? — kérdezte röviden, gyorsan, a kérdése olyan volt, mint az elektromos áram ütése. Halkan, mint valami meghatározhatatlannak, talán sírásnak, talán a megbánásnak, de mindenesetre fájdalomnak a szélén, hangzott a felelet: — Nem tudom . . . — Itt vannak azok a városban? — csúszott ki a kérdés s a válasz, mint a visszhang jelentkezett: — Igen. Minden tekintet újra az öregaszszony felé fordult s mint a sugarak a fókuszban, találkoztak az öregasszony száraz szemében. Már lélegzeni sem mertek. Az emberek felemelkedtek helyükről, de az öregasszony szeme már kialudt, semmi sem tudta többé felgyújtani. A RENDŐRFŐNÖK kikukucskált a söntés mögül. Halkioszra nézett. Ez tehetetlenül széttárta karjait. Graur észrevette ezt a mozdulatot, de nem látszott rajta, hogyan magyarázza. Arca kifürkészhetetlen maradt, hangja pedig lágy. — Hogy voltak felöltözve? Mint civilek ? — Miért ilyen óvatos? — kérdezte tőle a sápadt Joanisz lélegzetét visszafojtva. — Nem — felelte az öregaszszony, megrázkódott s lehajtotta a fejét. ’ — Talán éppen a csendőrök voltak? A kérdés váratlan volt. Evangélia csak most ébredt tudatára, hogy az elmúlt másodpercek alatt minden összedőlt és hogy milyen szörnyű veszélyben forog ... a fia. Az, aki Kréta szigetén van. Megállt. »Milyen ravaszak ezek az emberek!« Mindez elég sokáig tartott. A rendőrfőnök a söntés mögül a szobába lépett az öregasszony felé, aki ebben a pillanatban felállt és kitárta karjait: ■— Uram, az én fiam náluk van, nem mondhatok semmit. ■— Az a fia, aki Kréta szigetén van? — Igen — felelte gyorsan, alig hallhatóan, úgy tűnt neki, hogy hangja elveszett ezeknek az embereknek árnyékában, akik úgy kínozzák anyai szívét, mintha nem anyától születtek volna. Olyan távoliaknak tűntek neki. Behunyta szemét és lehajtotta fejét, hogy ne hallják őt vagy hogy ne lássa, mi lesz, ha meghallották. Még hozzátette, inkább szomorúan, mint ijedten : — Talán olyant mondok, amit nem kellene. Halkiosz visszatolta szemüvegét a homlokáról az orrára és bizonytalanul tekintett rá. Graur egyszeribe szintén bizonytalanná vált. Lápadozni kezdett. — Elmondhatja nekem, hogy mit mondtak magának? Az öregasszony hallgatott. — Emlegették-e Krétán élő fiát? — Ki mást emlegettek volna? Világos, hogy őt emlegették, nem is azt, aki az erdőben szabadon van. Arról a Krétán élőről beszéltek, arról, akiről ő a legtöbb fájdalommal emlékezik. Nem is vette észre, amikor kimondta: — Igen. — Biztosan azt mondták, hogy ne mondja meg, ki ölte meg Kosztaszt, mert pórul jár a fia Kréta szigetén . . . Evangélia leereszkedett a székre. Honnan tud ez mindent? Tehetetlenül mondta: — Hát ha HÓHÉROK A TRUMAN-ELV SZOLGÁLATÁBAN S. H. STARR volt angol káplár felvételei. Angol egyenruhás görög királyi lovasok megölt demokrata harcosok fejeit hurcolva rémítik a lakosságot — hajánál fogva tartják a levágott fejeket. "EZER AMERIKAI" (Folytatás az 5. oldalról) sai megrendszabályozása ellen nem volt kifogásuk, de csak szófogadó társsá akarták azt tenni és a háború után azonnal folytatták az alig megszakított együttműködést a németországi, francia, olasz, japán és többi monopóliumokkal, vezető szerepre törve mindenik felett, a népháborúból erősen meggyengülve kikerült brit imperializmus felett is. Seldes nem sokat ír Amerika háború utáni külpolitikájáról. De egészen világos, hogy az amerikai monopóliumok útja, a »Különleges bizottság« külpolitikája nem lehet más, mint fasizmusra törő belpolitikája. A reakció erőit támogatják az egész világon és a világuralmi Truman-elv vonalának érvényesítésére használják befolyásukat a német, angol, kanadai, francia és többi monopoltőkések pártjainak támogatásával is. Az »ezer amerikai«, akiket Seldes az amerikai nép ellenségeiként leplez le, a világ minden népének veszedelmes ellenségei. Tragédiák prózában elbeszélve Görög: Még szörnyűbb, hogy mi van nálunk. Polgárháború, éhség, kivégzések! Benkczy Jóska: Ez mind semmi! Tudja, hogy mi van nálunk?( Munkaverseny, államosítás, többtermelés) Olasz: Borzasztó, mi van nálunk. Sztrájk, terror, amerkai tankok! tudja . . . ÚGY KEZDTE, de ijedten meghol- A költ. A szeretet felnyitotta szemét s ő meggyűlölte ezt az embert, aki olyant akart tudni, amit nem szabad tudnia. Félt tőle, Graurtól, aki mindent eltalált, a fiának életével játszott. Ezért, mivel nem volt ereje és félt is tőle, igyekezett magát nála behízelegni. — Talán olyant mondtam, amit nem kellett volna. Maguk tanult emberek. Könnyű engem, tanulatlant arra kényszeríteniek, hogy olyant mondjak, amit nem szabad. A gyermekek életével és az anya szívével játékot űzni nagy bűn! Graur arca szürke lett, homloka nedves és tapadós, szeme sütött, túl sok volt a fény a szobában. Csak hangja teljesítette kötelességét, pedig nagyon megindult és figyelmes, hogy meg ne sértse az öregaszszonyt. — Köszönjük, öreganyó, bocsásson meg, hogy durva voltam, de maga sem engedné meg, hogy azok köpködjenek fia emlékére, akik megölték őt. Árulónak akarják őt feltüntetni. És olyan következtetést akarnak levonni — különben hallotta maga is. — Milyent? — kérdezte az öregasszony, először mutatva érdeklődést az iránt, amiről szó van. — Hogy a partizánok ölték mega barátai . . . — Ki mondja ezt? — az öregasszony lassan kiegyenesedett, magas volt és csontos, rettenetesen haragos. — Nem igaz, a csendőrök ölték meg! Ha már ölnek, miért hazudnak is? Ők sohasem szerették a fiamat még a háború előtt sem. A barátai pedig igenis, mindig szerették Kosztaszt. Itt van az ajtó előtt gyilkosainak egyike — tette hozzá és hallgatódzni kezdett, mintha az a rettenetes dolog most mind márt megtörténne, de nem történt semmi. Az ajtó csukva maradt. Szive rettenetesen dobogott. S a félelem, ha felforr a harag tüzén, nem tud néma maradni. — Kosztaszt szerették a barátai, hűséges is volt hozzájuk. De milyen hűséges! Ezt most már el lehet mondani róla, akit késsel öltek meg. Hányan bújtak meg nála. Sokan, ő meghalt s a csendőrök már nem tehetnek neki többé semmit. Nem volt áruló. Ezt nem mondhatja többet senki. Senki, én nem engedem. Büszke volt és szerette az övéit. Ilyenek az én fiaim! Tiszta emberek és büszkék. Ilyen az is, aki a szigeten van és az erdőben az új partizánoknál. Én szültem őket mind s tudom, mit beszélek róluk . . . Könnyei ismét megtorpannak szeme szögletében. — Megölik a középső fiamat! — suttogta forró ajakkal. — Megölik azt ott Kréta szigetén, a tengeren túl. Az erdőkből fiaink mindig viszszajönnek, de a tenger falánk módon elnyeli őket. De hogy engedhetném, hogy a fivére emlékét sértsék? Habár most csendőr, ő szerette a legjobban, az, aki a tengeren túl van. Nem tudom, mit beszélek, tanulatlan vagyok. S a harmadik, aki most az Olympuszon van, az is a legjobban szerette. Csak élt, a szerencsétlen anya, én most ezt a két élőt szeretem a legjobban. S értük mindent megteszek, hogy életben maradjanak és nem mondom meg, hogy ki ölte meg a fiamat, mert a falnak is fülei vannak és ő, a gyilkos az ajtó előtt áll! ... 11. OLDAL .-------