Kanadai Magyar Munkás, 1948. január-július (19. évfolyam, 25-52. szám)

1948-05-06 / 43. szám

1948 MÁJUS 6. CSÜTÖRTÖK KANADAI MAGYAR MUNKÁS a noteszba: 2 óra és 15 perc. — Szerették az emberek a maga fiát? — Kosztaszt? — kérdezte hir­telen az öregasszony, mintha nem akarta volna elszalasztani az al­­kalmat. — Ki ne szerette volna? Magas és szép fiú volt, jókedvű és mindig énekelt. Ha elkezdett éne­kelni, az utcában kinyíltak az ab­lakok, ahol pedig a háziak ezt nem engedték, legalább egy függöny mozdult meg. — Kivel barátkozott az utolsó i­­dőben? Graur kitapogatta a repedést, csak ki kellett szélesíteni, hogy szemmel látható legyen a kikerülhe­tetlen igazság. — Mielőtt az megtörtént volna, a barátaival volt. A házig kisérték. Meghívta őket, jöjjenek be. Bejöt­tek. Evangélia szinte zokogott már. — Ismerte őket? — Hogyne ismertem volna, őket­­is megölték. A háború után Kosz­­tasszal együtt jöttek vissza az er­dőből. Hej, akkor miket énekeltek! Csupa új, szép dalokat. »Amit le­romboltunk, felépítjük magunk!« — énekelte Kosztasz is a barátai­val, amikor visszajött. Graur ránézett az öregasszonyra, mintha bocsánatot kérne, de meg­kérdezte : — Jártak maguknál valami . . . emberek ? Tegnap, tegnapelőtt vagy a napokban? Evangélia, aki kezdett hozzá­szokni, hogy Graurnak rögtön vá­laszol, most megállt. Várt valamit, aztán ezt mondta: — Erről nem szabad beszélni, így mondták. G­RAURNAK kiismerhetetlen arca­­ volt. Senki sem láthatta, hogy örül-e ennek a válasznak vagy sem, habár azon a sűrű és végletekig megfeszített, dermedt csenden ke­resztül, ami az egész szobára ráne­hezedett, mindenki őt figyelte. Sen­ki sem tudott volna helyéről elmoz­dulni, mintha a szenvedés valóság­gal odaszögezte volna őket. Graur, anélkül, hogy ezt a csendet meg­bolygatta volna, feltette a kér­dést: — Ismeri őket? — kérdezte rö­viden, gyor­san, a kérdése olyan volt, mint az elektromos áram üté­se. Halkan, mint valami meghatá­­rozhatatlannak, talán sírásnak, ta­lán a megbánásnak, de mindene­setre fájdalomnak a szélén, hang­zott a felelet: — Nem tudom . . . — Itt vannak azok a városban? — csúszott ki a kérdés s a válasz, mint a visszhang jelentkezett: — Igen. Minden tekintet újra az öregasz­­szony felé fordult s mint a sugarak a fókuszban, találkoztak az öreg­asszony száraz szemében. Már lé­­legzeni sem mertek. Az emberek felemelkedtek helyükről, de az ö­­regasszony szeme már kialudt, sem­mi sem tudta többé felgyújtani. A RENDŐRFŐNÖK kikukucskált a söntés mögül. Halkioszra né­zett. Ez tehetetlenül széttárta kar­jait. Graur észrevette ezt a mozdu­latot, de nem látszott rajta, ho­gyan magyarázza. Arca kifürkész­hetetlen maradt, hangja pedig lágy. — Hogy voltak felöltözve? Mint civilek ? — Miért ilyen óvatos? — kér­dezte tőle a sápadt Joanisz léleg­zetét visszafojtva. — Nem — felelte az öregasz­­szony, megrázkódott s lehajtotta a fejét. ’ — Talán éppen a csendőrök vol­tak? A kérdés váratlan volt. Evangé­lia csak most ébredt tudatára, hogy az elmúlt másodpercek alatt min­den összedőlt és hogy milyen ször­nyű veszélyben forog ... a fia. Az, aki Kréta szigetén van. Megállt. »Milyen ravaszak ezek az embe­rek!« Mindez elég sokáig tartott. A rendőrfőnök a söntés mögül a szobába lépett az öregasszony felé, aki ebben a pillanatban felállt és kitárta karjait: ■— Uram, az én fiam náluk van, nem mondhatok semmit. ■— Az a fia, aki Kréta szigetén van? — Igen — felelte gyorsan, alig hallhatóan, úgy tűnt neki, hogy hangja elveszett ezeknek az embe­reknek árnyékában, akik úgy kí­nozzák anyai szívét, mintha nem a­­nyától születtek volna. Olyan tá­­voliaknak tűntek neki. Behunyta szemét és lehajtotta fejét, hogy ne hallják őt vagy hogy ne lássa, mi lesz, ha meghallották. Még hozzá­tette, inkább szomorúan, mint ijed­ten : — Talán olyant mondok, amit nem kellene. Halkiosz visszatolta szemüvegét a homlokáról az orrára és bizony­talanul tekintett rá. Graur egyszeribe szintén bizony­talanná vált. Lápadozni kezdett. — Elmondhatja nekem, hogy mit mondtak magának? Az öregasszony hallgatott. — Emlegették-e Krétán élő fi­át? — Ki mást emlegettek volna? Világos, hogy őt emlegették, nem is azt, aki az erdőben szabadon van. Arról a Krétán élőről beszél­tek, arról, akiről ő a legtöbb fáj­dalommal emlékezik. Nem is vette észre, amikor kimondta: — Igen. — Biztosan azt mondták, hogy ne mondja meg, ki ölte meg Kosz­taszt, mert pórul jár a fia Kréta szi­getén . . . Evangélia leereszkedett a szék­re. Honnan tud ez mindent? Tehetetlenül mondta: — Hát ha HÓHÉROK A TRUMAN-ELV SZOLGÁLATÁBAN S. H. STARR volt angol káplár fel­vételei. Angol egyenruhás görög királyi lovasok megölt demokrata harcosok fejeit hurcolva rémítik a lakosságot — hajánál fogva tart­ják a levágott fejeket. "EZER AMERIKAI" (Folytatás az 5. oldalról) sai megrendszabályozása ellen nem volt kifo­gásuk, de csak szófogadó társsá akarták azt tenni és a háború után azonnal folytatták az a­­lig megszakított együttműködést a németorszá­gi, francia, olasz, japán és többi monopóliu­mokkal, vezető szerepre törve mindenik felett, a népháborúból erősen meggyengülve kikerült brit imperializmus felett is. Seldes nem sokat ír Amerika háború utáni külpolitikájáról. De egészen világos, hogy az amerikai monopóliumok útja, a »Különleges bi­zottság« külpolitikája nem lehet más, mint fa­sizmusra törő belpolitikája. A reakció erőit tá­mogatják az egész világon és a világuralmi Truman-elv vonalának érvényesítésére használ­ják befolyásukat a német, angol, kanadai, fran­cia és többi monopoltőkések pártjainak támo­gatásával is. Az »ezer amerikai«, akiket Seldes az ame­rikai nép ellenségeiként leplez le, a világ min­den népének veszedelmes ellenségei. Tragédiák prózában elbeszélve Görög: Még szörnyűbb, hogy mi van nálunk. Polgárháború, éhség, kivégzések! Benkczy Jóska: Ez mind semmi! Tudja, hogy mi van nálunk?( Munkaverseny, államosítás, többtermelés) Olasz: Borzasztó, mi van nálunk. Sztrájk, terror, amerkai tankok! tudja . . . ÚGY KEZDTE, de ijedten meghol- A költ. A szeretet felnyitotta sze­mét s ő meggyűlölte ezt az embert, aki olyant akart tudni, amit nem­ szabad tudnia. Félt tőle, Graurtól, aki mindent eltalált, a fiának éle­tével játszott. Ezért, mivel nem volt ereje és félt is tőle, igyekezett ma­gát nála behízelegni. — Talán olyant mondtam, amit nem kellett volna. Maguk tanult emberek. Könnyű engem, tanulat­lant arra kényszeríteniek, hogy o­­lyant mondjak, amit nem szabad. A gyermekek életével és az anya szí­vével játékot űzni nagy bűn! Graur arca szürke lett, homloka nedves és tapadós, szeme sütött, túl sok volt a fény a szobában. Csak hangja teljesítette kötelességét, pe­dig nagyon megindult és figyelmes, hogy meg ne sértse az öregasz­­szonyt. — Köszönjük, öreganyó, bocsás­son meg, hogy durva voltam, de maga sem engedné meg, hogy azok köpködjenek fia emlékére, akik megölték­ őt. Árulónak akarják őt feltüntetni. És olyan következtetést akarnak levonni — különben hal­lotta maga is. — Milyent? — kérdezte az öreg­asszony, először mutatva érdeklő­dést az iránt, amiről szó van. — Hogy a partizánok ölték meg­­a barátai . . . — Ki mondja ezt? — az öreg­asszony lassan kiegyenesedett, ma­gas volt és csontos, rettenetesen ha­ragos. — Nem igaz, a csendőrök öl­ték meg! Ha már ölnek, miért ha­zudnak is? Ők sohasem szerették a fiamat még a háború előtt sem. A barátai pedig igenis, mindig sze­rették Kosztaszt. Itt van az ajtó e­­lőtt gyilkosainak egyike — tette hozzá és hallgatódzni kezdett, mintha az a rettenetes dolog most mind márt megtörténne, de nem tör­tént semmi. Az ajtó csukva maradt. Szive rettenetesen dobogott. S a fé­lelem, ha felforr a harag tüzén, nem tud néma maradni. — Kosz­taszt szerették a barátai, hűséges is volt hozzájuk. De milyen hűsé­ges! Ezt most már el lehet monda­ni róla, akit késsel öltek meg. Há­nyan bújtak meg nála. Sokan, ő meghalt s a csendőrök már nem te­hetnek neki többé semmit. Nem volt áruló. Ezt nem mondhatja töb­­­­bet senki. Senki, én nem engedem. Büszke volt és szerette az övéit. I­­lyenek az én fiaim! Tiszta emberek és büszkék. Ilyen az is, aki a szige­ten van és az erdőben az új parti­zánoknál. Én szültem őket mind s tudom, mit beszélek róluk . . . Könnyei ismét megtorpannak szeme szögletében. — Megölik a középső fiamat! — suttogta forró ajakkal. — Megölik azt ott Kréta szigetén, a tengeren túl. Az erdőkből fiaink mindig visz­­szajönnek, de a tenger falánk mó­­don elnyeli őket. De hogy enged­hetném, hogy a fivére emlékét sért­sék? Habár most csendőr, ő sze­rette a legjobban, az, aki a tenge­ren túl van. Nem tudom, mit beszé­lek, tanulatlan vagyok. S a harma­dik, aki most az Olympuszon van, az is a legjobban szerette. Csak élt, a szerencsétlen anya, én most ezt a két élőt szeretem a legjobban. S ér­tük mindent megteszek, hogy élet­ben maradjanak és nem mondom meg, hogy ki ölte meg a fiamat, mert a falnak is fülei vannak és ő, a gyilkos az ajtó előtt áll! ... 11. OLDAL .-------­

Next