Kanadai Magyar Munkás, 1959-1960 (31. évfolyam, 1-50. szám)

1960-01-28 / 26. szám

4. oldal KANADAI MAGYAR MUNKÁS 1960 január 28 A magyar politikai emigráció és a hidegháború (Folytatás a múlt számból) Egységfront a haladás erői ellen ELMOSÓDNAK a határok — a hidegháború kérdésé­ben — az emigráció elütő irányzatai között. A Nem­zetőr (“Magyar Szabadság­­harcos írók Külföldön”), a­­mely ugyan nem Szálasi ké­p “nincs alku itt, nincs béke” kifejezés nyilvánvaló­an utal az akkor küszöbön álló genfi külügyminiszteri értekezletre, a “magyarru­hás ellenfél” pedig a ma­gyar munkásosztályra. Nem változtat a lényegen, hogy ezt a nyílt háborús uszítást a Nemzetőr egy korábbi szá­mában (1958. december 1.) Cseri Jenő máskép nevezi: “Módunk van ellenben a nyugati közvélemény szelle­mi megtermékenyítésére, s ezáltal a jövőt mi határoz­zuk meg. A szellemi meg­termékenyítéshez nincsen szükség tömegre, csak né­hány igaz emberre — olya­nokra, akik kérlelhetetlenek és fáradhatatlanok.” Ezt a “szellemi megtermékenyí­tésnek” nevezett uszítást már a maroknyi olvasótábor is megsokallta. Erre vall az a nyílt levél, amely kérdőre vonja a Nem­zetőrt, miért idézik fel a lap cikkei “a háború alatti zsur­nalisztika gátlástalan hang­ját”, és miért keltenek “hi­degháborús pánikhangula­tot” (1959. június 1.) Tollas Tibor szerkesztő nyomban válaszolt a nyílt levélre: “Mi bizonyos mértékben túl­­mentünk az ‘imperialistá­kon’, mert leckéztetjük a nagyhatalmak politikáját — puhaságuk, rövidlátásuk mi­att. Különösen idegen nyel­vű kiadványainkban élesen kritizáljuk a rab népek bő­rére történő kiegyezési ter­veket és minden olyan poli­tikai tendenciát, amely a status quo szentesítésének árán akar Nyugat számára lélegzetvételnyi időt biztosí­tani.” (Uo.) A Nemzetőr szerkesztői tehát szemükre hányják az imperialisták­nak, hogy nem eléggé impe­rialisták. De az említett nyílt levél még egy kényes ügyet reklamál. Felrója, hogy a lap egyik előző szá­mában hír jelent meg, még­pedig minden magyarázko­dás nélkül, amely tudtul ad­ta : a clevelandi Magyar Csendőrök Családi Közössé­ge nagysikerű ünnepséget rendezett, amelyen — szó r.­­.érint — “megemlékeztek a­­rendőrség dicsőséges múltjáról”. Tollas válasza: “Amit verseinkben vallot­tunk, valljuk ma is, hogy minden szenvedésünkből emberileg talán érthető bosszú helyett a megváltó evangéliumi szeretetet hir­dessük, amely egyszer tabu­la vázát csinál, vonalat húz a múltra és megpróbálja pét, hanem az 1956-ban megcsúfolt Kossuth címert hordja címlapján, már ott tart, hogy “összeomlásnak” nevezi a nácik 1945-ös ve­reségét. E címen írt verset a felelős szerkesztő, aki a hit­leri hadigépezet szétzúzásá­nak megsiratása után így szedi rímbe (1959. április 1.) kézfogását a Cél hunga­ristáival : most, Európa­ lerohanása e­­lőtt minden erőt tanuságté­­telünk felmutatása mellett a keleti nihil ellen mozgósíta­ni.” (Uo.) Nyílt beszéd ez: a múltra húzott vonalon túl ott állnak a “szabadsághar­cosok” és a Magyar Királyi Csendőrség káderei mind, s ezeket a “megváltó evangé­liumi szeretet” bocsánatá­ban kell részesíteni, a vona­lon innen pedig ott áll a “ke­leti nihil”, a felszabadult or­szágok tábora. Ami a “mozgósítást” ille­ti, nem marad ezzel adós az összes emigráns csoporttal kellemes viszonyban álló klérus sem. A Brüsszelben szerkesztett és Münchenben nyomtatott Magyar Ház cí­mű katolikus lap vezércik­kében (1959. június 15.) “e­­migráns betegség” felől pa­naszkodik, amelynek lénye­ge a torzsalkodás. Felhívja a hívőket, hogy egyesítsék erejüket. A “keresztes hábo­rú a bolsevizmus ellen“ hir­hedt gondolata szinte min­den emigráns lapban fel­bukkan. “Gondolatok Pün­kösd után” című cikkében így veti fel a kérdést a Sor­sunk (1959. május 30.): “Végső következtetésként csak egy kérdés lehet: lát­­­­ja-e és felismeri-e az esemé­nyeket a magát keresztény­nek tartó több százmilliós embertömeg, és belenyug­­szik-e abba, hogy saját sor­­s­­áról istentelen emberek­­ döntsenek, vagy pedig az el­ső pünkösd szellemében mi­­i­nél előbb, gyökerétől a tete­­j­­éig átalakítja a mai pogány­­ világrendet.” A londoni Látóhatár nem­rég emlékezett meg fennál­lásának 10. évfordulójáról,­­ (1959. 1—2. sz.) Ez alka­lommal közli legfontosabb munkatársainak fényképét, íme: Fenyő Miksa, Cs. Sza­bó László, Borsody István, Polányi Mihály, Koestler­­Artur, Kerényi Károly, Ve­res Sándor, Zilahy Lajos, Lesznai Anna, Mikes­­György, Faludi György, Ig­notus Pál, Hatvany Berta­lan, Korek Valéria, Határ­­ Győző, Barankovics István, Tűz Tamás, Kárász Artur, Auer Pál, Tábori Pál, Páló­­­­czi Horváth György, Aczél Tamás, Major Róbert, Hor­váth Béla és Vámos Imre. A felsoroltak nevében is így üdvözli a jubiláló folyóira­tot Faludi György: “Mit kí­vánjak tehát a Látóhatár fennállásának 10. évforduló­ján, nektek, Barátaim, ne­künk és magunknak? Mit kívánjak magunknak, ezen a dögletes tavaszon, amikor amott újabb országok meg­hódítására törnek, emitt meg új Chamberlainek új és reménytelen kompromisszu­maitól bűzlik már a levegő? Kívánom magunknak . . . ” Itt felsorolja a világiroda­lom jeleseit, akiket — állás­pontjuk hamis interpretá­ciójával — teljes egészében a “dögletes tavasznak”, a “bűzlő kompromisszumok­nak” nevezett enyhülési pe­riódus ellen kíván fordítani. Látható a történelemi h­amisí­­tás is, amellyel a chamber­­laini, vagyis a militarista Németország hatalmi étvá­gyát lecsillapító politikát egybeveti és párhuzamba ál­lítja a remilitarizálódó Nyu­­gat-Németország megféke­zésének és a német béke­­szerződés megkötésének po­litikájával. Ez az Európa biztonságát célzó békés po­litika jelenti Faludi szótárá­ban “amott újabb országok meghódítását”. “Az európai gondolat” A VIT-ellenes emigrációs kampány egyik francia nyel­vű kiadványa, amely a “Jeu­­nesse D’Octobre” címet vi­seli s amely hangjával és rajzaival a hírhedt Magyar Futárra emlékezteti az ol­vasót, ezt írta mottónak fej­lécére, természetesen a Kossuth-címer fölé: “Nous mourons pour L’Europe”, meghalunk Európáért. A “Szabad Kossuth Rádió” u­­tolsó szavai voltak ezek. Ennek a tételnek több vál­tozata is szerepel az emig­ráció jelszavai között. "A mi hazánk Európa”, “Közös hazánk Európa” — olvas­suk lépten-nyomon. Mit jelent ebben a vonat­kozásban Európa ? Általá­ban a NATO-t, különösen pedig Nyugat-Németorszá­­got. A magyar emigráns kö­rök legfőbb protektora — az Egyesült Államok után (Folytatása a 11. oldalon) . . . s éreztem, a háborúnak vége de nem a harcnak, amely ott lapul a magyarruhás ellenfél szemébe, s ha más szuronyán ő lesz itt az úr, harcolnunk kell, nincs alku itt, nincs béke, még akkor is, ha én leszek alul.­ ­S­ Politikai gazdaságtan (34) Burzsoá és kommunista erkölcs A mi erkölcsösségünket a következő főbb tények jellemzik: A munkásosztály erkölcsisége társadal­mi osztályállapotából adódik. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a munkásem­ber legértékesebb erkölcsisége abban áll, hogy őt a kapitalista kizsákmányolja és ő tagja a proletáriátusnak, tehát a társada­lom leginkább kifosztott osztályának. A proletár erkölcsiség legértékesebb ténye az, hogy képtelen magát felszabadítani a­­nélkül, hogy az őt megalázó kapitalista rendszert mindenestől el ne pusztítsa. Erkölcsi értékeink nem a szegénysé­günkből és boldogtalan állapotunkból szü­letnek, hanem az ellenük való küzdelem­ből. Aki azt tartja a munkásosztályról,hogy el kell fogadnia a kapitalisták által rásza­bott megaláztatást, politikai és gazdasági romlottságot, nem erkölcsös ember, ha­nem az elnyomók eszköze a dolgozó nép ellen. A szegénység nem belenyugvásra, alázatos beletörődésre kell, hogy kénysze­­rítsen bennünket, hanem lelkes ellenállás­ra. Amíg az uralkodó osztály erkölcsisége szertefoszlik az elképzelt és valóságos vi­lág malomkövei között, mert amíg a lel­kük esetleg kész nemes cselekedetre, de kizsákmányoló fizikai életük azt lehetet­lenné teszi, erkölcsiségük fundamentuma a megalkuvás és megnyugvás, addig a mun­kásosztály erkölcse a megalkuvás nélküli harc. Maxim Gorkij így beszélt erkölcsisé­­günk lényegéről: “Feladatunk, hogy felvi­lágosítsuk az embereket, hogy ők a terem­tői és urai a világnak, őket terheli a fele­lősség mindazért, ami rossz és bűnös a vi­lágban és az övék a dicsőség mindazért, a­­mi jó az életben.” Nem az egyéni, hanem a szocialista mo­ralitás szavai ezek. “A kommunista e­­gyén,” mondja a francia Aragon, “olyan ember, aki a világ összes javaival el akar­ja halmozni az embertársait — igenis az az ember ő, aki ezernyi jó dolgot­ kíván adni, boldogságot, jó egészséget, bizton­ságot mindenkinek, ha kell a saját egyé­ni egészsége, boldogsága, biztonsága, sőt élete megkockáztatásával is.” Ez az erkölcs anyagi erkölcs. Marx ír­ta : “Nem ismer az igazi humanizmus na­gyobb ellenséget a lelkieskedésnél vagy az agyafúrt eszményieskedésnél, ami ki akar­ja cserélni a valóságos embert “önisme­rettel” vagy “lélek”-kel.” Ha valaki alábecsüli az élet anyagi fel­tételeit és körülményeit, azzal nem változ­tatja meg a világot, csak a világról alkot magának helytelen felfogást. Mindig ör­vendetes a burzsoázia előtt, ha valaki va­lótlan képet fest magának az életről. A burzsoáziát a nép valóságos élete nem ér­dekli. A burzsoázia a lelkek megmentésé­vel van elfoglalva. A lélekmentési munká­latok nem veszélyeztetik kiváltságos éle­tüket. A burzsoáziának azok okoznak ké­nyelmetlenséget, akik a testet akarják megmenteni a nyomortól és egészséges testben hajlandók egészséges lelket látni. A burzsoázia rágalmakkal illeti azokat, a­kik mind a testet, mind a lelket meg kíván­ják menteni. Az ilyen embereket a bur­zsoá ideológia materializmussal vádolja. A mi erkölcsösségünk tudományos er­kölcsösség. Erkölcsünk a valóságon alap­szik. Eszményeink a való életből fakadnak. Következtetéseinket a jövőre vonatkozó­lag a jelen világban helyet foglaló életünk körülményeinek ellentéteiből juttatjuk ki­fejezésre. A tudomány nem zárja ki az erkölcsöt. Ellenkezőleg. Kötelez bennünket arra, hogy kötelezettségeket vállaljunk és ad­junk kifejezést az élet szükségleteinek, a társadalmi lét követelményeinek. Nem állítja a marxizmus az erkölcs szempontjából egymás mellé a burzsoáziát és a proletariátust. Ellenkezőleg: tárgyila­gos történelmi-erkölcsi lényeg elé állít bennünket, miszerint meg kell határoz­nunk, mi az, ami gátolja és mi az, ami elő­segíti a társadalmi fejlődést, az embernek a természeti erők feletti uralmát, az em­beriség felszabadulását. Ebből a nézőpont­ból vizsgálva a dolgokat, a burzsoázia ha­mis erkölcse a reakciós társadalmi állapo­tából származik: a burzsoázia gátolja a társadalmi haladást, fékezi az emberiség túlnyomó többségének fejlődését. A kommunista erkölcs fölénye abban áll, hogy fel akarja szabadítani minden egyén alkotóképességét. A kommunista egyén számára a legna­gyobb egyéni boldogság a munkásosztály felszabadulása. Számára az a legnagyobb boldogság, ha harcolhat a kizsákmányoló rendszer megbuktatásáért, a dolgozó em­beriség megalázottságának megszüntetésé­ért. Ebben az értelemben semmiféle szen­vedés és áldozat nem képes őt megfosz­tani boldogságától. Ez a kommunista eszményiség magasra emeli az egyes emberek értékét, betölti életüket céltudatossággal, öntudattal és felelősségérzettel. Ez képezi a jelen idők leghatalmasabb lelki erejét. A kommunista lelki erő lelkesíti a vi­lág harcosainak tízmillióit, akik között sok a mártír, olyan, mint például Manolis Gle­­zos, az ifjú görög kommunista Jannis Thi­­szolinisz, akit 20 éves korában agyonlö­vetett a reakció. Kivégzése előtti órákban írta édesanyjának : “Amikor megérkezik a felszabadulás napja és a harangok hang­ja kihirdeti az öröm és győzelem hírét, azt mondod majd, édesanyám, hogy Janis volt az — a te fiad — aki megkongatta a ha­rangokat.” Meg kell magyaráznunk az ifjúságnak, akik országunkban szerencséjükre hab­zsolhatják a jó életet és abban a korban élnek, amikor az emberi haladás dicsősé­ges magasságok felé tart, hogy könnyen összetörhet szép világuk és elveszthetik életüket, ha nem fordulnak ahhoz a párt­hoz, amely meg akarja menteni a világot egy gazdag életnek. A mi pártunk, a kom­munista párt ad igazi értelmet az életnek és halálnak. Ehhez a párthoz kell jönni, a­­mely az emberi életet nyugodttá, örömtel­jessé, hősi életté kívánja tenni. Ez a párt, mondta Lenin, “korszakunknak értelmet, becsületet és lelkiismeretet ad.”

Next