Kanadai Magyar Munkás, 1959-1960 (31. évfolyam, 1-50. szám)
1960-01-28 / 26. szám
4. oldal KANADAI MAGYAR MUNKÁS 1960 január 28 A magyar politikai emigráció és a hidegháború (Folytatás a múlt számból) Egységfront a haladás erői ellen ELMOSÓDNAK a határok — a hidegháború kérdésében — az emigráció elütő irányzatai között. A Nemzetőr (“Magyar Szabadságharcos írók Külföldön”), amely ugyan nem Szálasi kép “nincs alku itt, nincs béke” kifejezés nyilvánvalóan utal az akkor küszöbön álló genfi külügyminiszteri értekezletre, a “magyarruhás ellenfél” pedig a magyar munkásosztályra. Nem változtat a lényegen, hogy ezt a nyílt háborús uszítást a Nemzetőr egy korábbi számában (1958. december 1.) Cseri Jenő máskép nevezi: “Módunk van ellenben a nyugati közvélemény szellemi megtermékenyítésére, s ezáltal a jövőt mi határozzuk meg. A szellemi megtermékenyítéshez nincsen szükség tömegre, csak néhány igaz emberre — olyanokra, akik kérlelhetetlenek és fáradhatatlanok.” Ezt a “szellemi megtermékenyítésnek” nevezett uszítást már a maroknyi olvasótábor is megsokallta. Erre vall az a nyílt levél, amely kérdőre vonja a Nemzetőrt, miért idézik fel a lap cikkei “a háború alatti zsurnalisztika gátlástalan hangját”, és miért keltenek “hidegháborús pánikhangulatot” (1959. június 1.) Tollas Tibor szerkesztő nyomban válaszolt a nyílt levélre: “Mi bizonyos mértékben túlmentünk az ‘imperialistákon’, mert leckéztetjük a nagyhatalmak politikáját — puhaságuk, rövidlátásuk miatt. Különösen idegen nyelvű kiadványainkban élesen kritizáljuk a rab népek bőrére történő kiegyezési terveket és minden olyan politikai tendenciát, amely a status quo szentesítésének árán akar Nyugat számára lélegzetvételnyi időt biztosítani.” (Uo.) A Nemzetőr szerkesztői tehát szemükre hányják az imperialistáknak, hogy nem eléggé imperialisták. De az említett nyílt levél még egy kényes ügyet reklamál. Felrója, hogy a lap egyik előző számában hír jelent meg, mégpedig minden magyarázkodás nélkül, amely tudtul adta : a clevelandi Magyar Csendőrök Családi Közössége nagysikerű ünnepséget rendezett, amelyen — szó r..érint — “megemlékeztek arendőrség dicsőséges múltjáról”. Tollas válasza: “Amit verseinkben vallottunk, valljuk ma is, hogy minden szenvedésünkből emberileg talán érthető bosszú helyett a megváltó evangéliumi szeretetet hirdessük, amely egyszer tabula vázát csinál, vonalat húz a múltra és megpróbálja pét, hanem az 1956-ban megcsúfolt Kossuth címert hordja címlapján, már ott tart, hogy “összeomlásnak” nevezi a nácik 1945-ös vereségét. E címen írt verset a felelős szerkesztő, aki a hitleri hadigépezet szétzúzásának megsiratása után így szedi rímbe (1959. április 1.) kézfogását a Cél hungaristáival : most, Európa lerohanása előtt minden erőt tanuságtételünk felmutatása mellett a keleti nihil ellen mozgósítani.” (Uo.) Nyílt beszéd ez: a múltra húzott vonalon túl ott állnak a “szabadságharcosok” és a Magyar Királyi Csendőrség káderei mind, s ezeket a “megváltó evangéliumi szeretet” bocsánatában kell részesíteni, a vonalon innen pedig ott áll a “keleti nihil”, a felszabadult országok tábora. Ami a “mozgósítást” illeti, nem marad ezzel adós az összes emigráns csoporttal kellemes viszonyban álló klérus sem. A Brüsszelben szerkesztett és Münchenben nyomtatott Magyar Ház című katolikus lap vezércikkében (1959. június 15.) “emigráns betegség” felől panaszkodik, amelynek lényege a torzsalkodás. Felhívja a hívőket, hogy egyesítsék erejüket. A “keresztes háború a bolsevizmus ellen“ hirhedt gondolata szinte minden emigráns lapban felbukkan. “Gondolatok Pünkösd után” című cikkében így veti fel a kérdést a Sorsunk (1959. május 30.): “Végső következtetésként csak egy kérdés lehet: látja-e és felismeri-e az eseményeket a magát kereszténynek tartó több százmilliós embertömeg, és belenyugszik-e abba, hogy saját sorsáról istentelen emberek döntsenek, vagy pedig az első pünkösd szellemében miinél előbb, gyökerétől a tetejéig átalakítja a mai pogány világrendet.” A londoni Látóhatár nemrég emlékezett meg fennállásának 10. évfordulójáról, (1959. 1—2. sz.) Ez alkalommal közli legfontosabb munkatársainak fényképét, íme: Fenyő Miksa, Cs. Szabó László, Borsody István, Polányi Mihály, KoestlerArtur, Kerényi Károly, Veres Sándor, Zilahy Lajos, Lesznai Anna, MikesGyörgy, Faludi György, Ignotus Pál, Hatvany Bertalan, Korek Valéria, Határ Győző, Barankovics István, Tűz Tamás, Kárász Artur, Auer Pál, Tábori Pál, Pálóczi Horváth György, Aczél Tamás, Major Róbert, Horváth Béla és Vámos Imre. A felsoroltak nevében is így üdvözli a jubiláló folyóiratot Faludi György: “Mit kívánjak tehát a Látóhatár fennállásának 10. évfordulóján, nektek, Barátaim, nekünk és magunknak? Mit kívánjak magunknak, ezen a dögletes tavaszon, amikor amott újabb országok meghódítására törnek, emitt meg új Chamberlainek új és reménytelen kompromisszumaitól bűzlik már a levegő? Kívánom magunknak . . . ” Itt felsorolja a világirodalom jeleseit, akiket — álláspontjuk hamis interpretációjával — teljes egészében a “dögletes tavasznak”, a “bűzlő kompromisszumoknak” nevezett enyhülési periódus ellen kíván fordítani. Látható a történelemi hamisítás is, amellyel a chamberlaini, vagyis a militarista Németország hatalmi étvágyát lecsillapító politikát egybeveti és párhuzamba állítja a remilitarizálódó Nyugat-Németország megfékezésének és a német békeszerződés megkötésének politikájával. Ez az Európa biztonságát célzó békés politika jelenti Faludi szótárában “amott újabb országok meghódítását”. “Az európai gondolat” A VIT-ellenes emigrációs kampány egyik francia nyelvű kiadványa, amely a “Jeunesse D’Octobre” címet viseli s amely hangjával és rajzaival a hírhedt Magyar Futárra emlékezteti az olvasót, ezt írta mottónak fejlécére, természetesen a Kossuth-címer fölé: “Nous mourons pour L’Europe”, meghalunk Európáért. A “Szabad Kossuth Rádió” utolsó szavai voltak ezek. Ennek a tételnek több változata is szerepel az emigráció jelszavai között. "A mi hazánk Európa”, “Közös hazánk Európa” — olvassuk lépten-nyomon. Mit jelent ebben a vonatkozásban Európa ? Általában a NATO-t, különösen pedig Nyugat-Németországot. A magyar emigráns körök legfőbb protektora — az Egyesült Államok után (Folytatása a 11. oldalon) . . . s éreztem, a háborúnak vége de nem a harcnak, amely ott lapul a magyarruhás ellenfél szemébe, s ha más szuronyán ő lesz itt az úr, harcolnunk kell, nincs alku itt, nincs béke, még akkor is, ha én leszek alul. S Politikai gazdaságtan (34) Burzsoá és kommunista erkölcs A mi erkölcsösségünket a következő főbb tények jellemzik: A munkásosztály erkölcsisége társadalmi osztályállapotából adódik. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy a munkásember legértékesebb erkölcsisége abban áll, hogy őt a kapitalista kizsákmányolja és ő tagja a proletáriátusnak, tehát a társadalom leginkább kifosztott osztályának. A proletár erkölcsiség legértékesebb ténye az, hogy képtelen magát felszabadítani anélkül, hogy az őt megalázó kapitalista rendszert mindenestől el ne pusztítsa. Erkölcsi értékeink nem a szegénységünkből és boldogtalan állapotunkból születnek, hanem az ellenük való küzdelemből. Aki azt tartja a munkásosztályról,hogy el kell fogadnia a kapitalisták által rászabott megaláztatást, politikai és gazdasági romlottságot, nem erkölcsös ember, hanem az elnyomók eszköze a dolgozó nép ellen. A szegénység nem belenyugvásra, alázatos beletörődésre kell, hogy kényszerítsen bennünket, hanem lelkes ellenállásra. Amíg az uralkodó osztály erkölcsisége szertefoszlik az elképzelt és valóságos világ malomkövei között, mert amíg a lelkük esetleg kész nemes cselekedetre, de kizsákmányoló fizikai életük azt lehetetlenné teszi, erkölcsiségük fundamentuma a megalkuvás és megnyugvás, addig a munkásosztály erkölcse a megalkuvás nélküli harc. Maxim Gorkij így beszélt erkölcsiségünk lényegéről: “Feladatunk, hogy felvilágosítsuk az embereket, hogy ők a teremtői és urai a világnak, őket terheli a felelősség mindazért, ami rossz és bűnös a világban és az övék a dicsőség mindazért, ami jó az életben.” Nem az egyéni, hanem a szocialista moralitás szavai ezek. “A kommunista egyén,” mondja a francia Aragon, “olyan ember, aki a világ összes javaival el akarja halmozni az embertársait — igenis az az ember ő, aki ezernyi jó dolgot kíván adni, boldogságot, jó egészséget, biztonságot mindenkinek, ha kell a saját egyéni egészsége, boldogsága, biztonsága, sőt élete megkockáztatásával is.” Ez az erkölcs anyagi erkölcs. Marx írta : “Nem ismer az igazi humanizmus nagyobb ellenséget a lelkieskedésnél vagy az agyafúrt eszményieskedésnél, ami ki akarja cserélni a valóságos embert “önismerettel” vagy “lélek”-kel.” Ha valaki alábecsüli az élet anyagi feltételeit és körülményeit, azzal nem változtatja meg a világot, csak a világról alkot magának helytelen felfogást. Mindig örvendetes a burzsoázia előtt, ha valaki valótlan képet fest magának az életről. A burzsoáziát a nép valóságos élete nem érdekli. A burzsoázia a lelkek megmentésével van elfoglalva. A lélekmentési munkálatok nem veszélyeztetik kiváltságos életüket. A burzsoáziának azok okoznak kényelmetlenséget, akik a testet akarják megmenteni a nyomortól és egészséges testben hajlandók egészséges lelket látni. A burzsoázia rágalmakkal illeti azokat, akik mind a testet, mind a lelket meg kívánják menteni. Az ilyen embereket a burzsoá ideológia materializmussal vádolja. A mi erkölcsösségünk tudományos erkölcsösség. Erkölcsünk a valóságon alapszik. Eszményeink a való életből fakadnak. Következtetéseinket a jövőre vonatkozólag a jelen világban helyet foglaló életünk körülményeinek ellentéteiből juttatjuk kifejezésre. A tudomány nem zárja ki az erkölcsöt. Ellenkezőleg. Kötelez bennünket arra, hogy kötelezettségeket vállaljunk és adjunk kifejezést az élet szükségleteinek, a társadalmi lét követelményeinek. Nem állítja a marxizmus az erkölcs szempontjából egymás mellé a burzsoáziát és a proletariátust. Ellenkezőleg: tárgyilagos történelmi-erkölcsi lényeg elé állít bennünket, miszerint meg kell határoznunk, mi az, ami gátolja és mi az, ami elősegíti a társadalmi fejlődést, az embernek a természeti erők feletti uralmát, az emberiség felszabadulását. Ebből a nézőpontból vizsgálva a dolgokat, a burzsoázia hamis erkölcse a reakciós társadalmi állapotából származik: a burzsoázia gátolja a társadalmi haladást, fékezi az emberiség túlnyomó többségének fejlődését. A kommunista erkölcs fölénye abban áll, hogy fel akarja szabadítani minden egyén alkotóképességét. A kommunista egyén számára a legnagyobb egyéni boldogság a munkásosztály felszabadulása. Számára az a legnagyobb boldogság, ha harcolhat a kizsákmányoló rendszer megbuktatásáért, a dolgozó emberiség megalázottságának megszüntetéséért. Ebben az értelemben semmiféle szenvedés és áldozat nem képes őt megfosztani boldogságától. Ez a kommunista eszményiség magasra emeli az egyes emberek értékét, betölti életüket céltudatossággal, öntudattal és felelősségérzettel. Ez képezi a jelen idők leghatalmasabb lelki erejét. A kommunista lelki erő lelkesíti a világ harcosainak tízmillióit, akik között sok a mártír, olyan, mint például Manolis Glezos, az ifjú görög kommunista Jannis Thiszolinisz, akit 20 éves korában agyonlövetett a reakció. Kivégzése előtti órákban írta édesanyjának : “Amikor megérkezik a felszabadulás napja és a harangok hangja kihirdeti az öröm és győzelem hírét, azt mondod majd, édesanyám, hogy Janis volt az — a te fiad — aki megkongatta a harangokat.” Meg kell magyaráznunk az ifjúságnak, akik országunkban szerencséjükre habzsolhatják a jó életet és abban a korban élnek, amikor az emberi haladás dicsőséges magasságok felé tart, hogy könnyen összetörhet szép világuk és elveszthetik életüket, ha nem fordulnak ahhoz a párthoz, amely meg akarja menteni a világot egy gazdag életnek. A mi pártunk, a kommunista párt ad igazi értelmet az életnek és halálnak. Ehhez a párthoz kell jönni, amely az emberi életet nyugodttá, örömteljessé, hősi életté kívánja tenni. Ez a párt, mondta Lenin, “korszakunknak értelmet, becsületet és lelkiismeretet ad.”