Kanadai Magyar Munkás, 1966-1967 (38. évfolyam, 1-47. szám)
1967-06-08 / 42. szám
**S* *SZEMLE ÚJ KÖNYVEKRŐL : *¥¥***¥**¥¥*¥¥*¥¥**¥¥************++********++**.*** Dr. Marék Antal: AZ EMBERISÉG HARCA A FÁJDALOM ELLEN VALÓBAN igazi harc folyt, kemény háború az ember kegyet- lenkedő ellensége: a fájdalom ellen. Évezredeken át, jóformán az eszmélés pillanatától. És kiderül ebből az érdekes s érdekesen megírt könyvből, hogy a küzdő, áldozatosan harcoló embernek külön kellett megverekednie, s gyakran életre-halálra, embertársainak ostobaságával, irigységével, rosszakaratával. Nemcsak sebesültjei s halottai voltak a küzdőknek, hanem, ami ennél is megrendítőbb: élőhalottjai, tébolydákba kergetett hősei is. Végül mégis győzött az értelem, a tudás. S ha még ma sincs birtokában az emberiség a fájdalom teljes kiküszöbölésének, joggal lehet remélni, a fejlett gyógytechnika mellett,hogy talán rövidesen legyőzi az ember kegyetlenkedő ellenfelét. Ennek a küzdelmes és győzelmes harcnak mély, morális jelentőségét hangsúlyozza a kitűnő szerző: az ember emberséges magatartását az életben. MEDICINA *+ 1967 június 8 KANADAI MAGYAR MUNKÁS Summa VAN VALMI szorongásféle manapság a tudománnyal foglalkozók körében. Mélységesen aggasztja őket — szerte a világon — az információ dilemmája. Az “adatrobbanás” középpontjába került ember általános tájékozatlansága egyre nő. Paradox állítás ez, de sajnos, igaz. Sűrűségének növekedésével arányosan csökken a hirzuhatag megemészthetőségének hatásfoka. E hír valóban meglepő, így információtartalma elég magas. Úgy hiszem, túlnő a dürrenmatti (Fizikusok) problematikáján is, mert társadalmi jelentősége most van kifejlődőben, növekedőben. Szüntelenül nő az a meglevő szakadék, amely a polgárok sokaságát a tudományos kutatóktól elválasztja. Dr. Gerald J. Holton, a Kalinga-díjas (Kalinga-díj: a tudomány terjesztésében — egyetemessé tételében — elért kiváló teljesítményt évente jutalmazó UNESCO-díj) harvardi fizikus-professzor — aki igazán nem vádolható azzal, hogy nem próbálkozott meg mindennel, hogy tudományát közelebb hozza a nem szakemberekhez — meséli a következőket: 1908-ban mestere, M. Bridgeman — akit 1946-ban a magasnyomások fizikájában elért kiváló eredményeiért Nobel-díjjal tüntettek ki — dolgozatot készített “A higany nyomással szembeni ellenállásról”. Erről — az egyébként kitűnő, de teljesen klasszikus típusú munkáról könnyen beszélhetett tanítványainak — akár az elsőéveseknek is— még akkor is, ha ezek történetesen nem kívántak specializálódni a fizika területén. Ma ez teljességgel lehetetlen. “Mi már nem tudjuk megmagyarázni — állapítja meg szomorúan s ugyanakkor mélységes szorongással Dr. Holton professzor — még a felsőbb éves specialista hallgatóink zömének sem, annál kevésbé a széles közönségnek, azokat az eredeti kutatásokat, amelyeket a tudomány még ismeretlen területei föltárásáért folytatunk.” A kutatók fokozatosan, de kérlelhetetlenül elszakadnak embertársaiktól. Felrémlik az az állapot, amidőn már az értelmiség, az intellektuelek széles rétegei sincsenek kapcsolatban a tudás bármely területén (a természettudományok kebelében is) folyamatban levő, élvonalbeli kutatásokkal. Az ignoranciának ez az állapota azután végleg paralizálja az értelmiséget mint olyant — és főleg ez az, ami szorongással tölti el napjaink kutatóit. Dr. Robert Oppenheimerről, a széles rétegekben közismert, nemrég elhunyt nagy fizikusról és humanistáról jegyezi fel barátja, Pierre Auger„ hogy életének utolsó 20 évét a tudomány embereit az emberiség széles rétegeitől mindjobban elválasztó távolság felett érzett mélységes aggodalma fátyolozta be. Oppenheimer nem volt csupán (és talán nem is elsősorban) elméleti fizikus— írja Auger — ő egész ember volt, a gondolat és az erkölcsi elmélkedés embere, akinek ereje abban a hatásban állott, melyet hallgatóira s talán még inkább azokra gyakorolt, akik “látták” őt gondolkodni. Lassan, kételkedve kereste a szavakat, melyekkel mély és igaz gondolatait kifejtette, hogy hirtelen megtalálva a megfelelő kifejezést — tiszta, mély kék szemeit hallgatóira emelve — felejthetetlen élményt nyújtson.” A McCarthy-ista boszorkányüldözés mélyen elszomorította, de büszkén vállalta a vele járó meghurcoltatást, visszautasítva az alantas vádaskodást. Az idők múltával azonban egyre inkább a már említett információ-paradoxon vizsgálata felé fordult, és 1965-ben lemondva princetoni igazgatói állásáról, visszavonult, hogy történelmi és filozófiai síkon megpróbálja megérteni mindazt, amit és ahogyan a tudomány az emberi élet számára adott a múltban és adhat a jövőben. Emléke előtt zászlót hajt az egész haladó emberiség. E nagy kutató, gondolkodó és emberbarát kimagasló tanáregyénisége is volt korának. Előadásai, tudománynépszerűsítő cikkei, rádió- és televíziós közleményei messze földön híressé tették nevét, Ő mégis szüntelenül kételkedett. “Hogy lehet az — tette fel a kérdést— hogy ma, amikor a tudomány szinte mindenütt, úgyszólván egyetemesen jelen van, ugyanezt a tudományt mégsem értik meg egyetemesen, mindenütt és mindenkor a széles nagyközönség köreiben? Mi az oka annak a szakadásnak, amely kutató és polgár között kétségtelenül világméretekben fennáll és egyre mélyül? Ez a kérdés aggasztja ma a Kalinga-díjas Holtontól Oppenheimeren át Eugen Pora akadémikusig korunk jeles és tudós gondolkodóit. A tudományt terjeszteni különösen szép valami, de talán nem is olyan könnyű feladat. Itt van előttem volt tanáromnak, Dr. Fényes Imrének, a budapesti Eötvös Loránd Egyetem elméleti fizika professzorának legújabb könyve: Fizika és világnézet. Szerzője több mint 20 éve foglalkozik — az elméleti fizika oktatása és kutatói munkája mellett — a tudomány egyetemessé tételének problémájával, a tudományok és filozófia kapcsolatával, egyszóval azzal, hogyan lehet az elvont ismereteket széles körben terjeszteni, áthatni velük az embereket s ezáltal igazabbá tenni az életet. E téren szerzett tapasztalatait — életének konklúzióit — tartalmazza, bizonyos vonatkozásokban, ez a könyv, mely kitűnően világítja meg azt a gondolatot, hogy tudást — legyen az bármilyen természetű — felületes munkával nem lehet megszereznünk, azért mindig komolyan meg kell dolgozni, és nemcsak annak, aki nyújtja, hanem annak is — és főleg — aki igényli azt. Nem elég informálódni erről is, arról is, hanem sokoldalú és mélyen megalapozott tudást kell szerezni — különösen az információ-paradoxon említett zsákutcájába jutunk, a teljesen paralizált értelmiség nem kívánatos állapotába. E következtetés megvalósításának mikéntjén elmélkednek más és más vonatkozásban Valer Neacu, Eugen Pora és Nicolae Teodorescu akadémikusok is, s ezt a teljes tudást — pontosabban a tudomány elmélyült és széles elsajátítását és terjesztését — kéri tanártól és írtól egyaránt pártunk főtitkára. De lehet-e — és ha igen, ak(Folytatása a 7. oldalon) A NAGYTEKINTÉLYŰ angol világlap (amely május óta másodszor módosítja hagyományos tördelését, legutóbb úgy, hogy temetika szerint csoportosítja híreit, jelentősebb kommentárjait a szerző nevének feltüntetésével közli, s személyi jellegű apróhirdetéseit az utolsó oldalon jelenteti meg), amióta egyesült a “The Sunday Times” c. lappal, még többet foglalkozik a sajtó problémáival, nem ritkán éppen a sajtóban mind gyakoribb kocentrációval. Cecil King, az International Publishing Corporation elnöke nyugat-európai vonatkozásban sokat mondó adatokkal szemlélteti a tömörülési folyamat méreteit. UNESCO-felmérésekre hivatkozva közli például, hogy 1952-től 1964-ig Dániában 57- tel, Franciaországban 22-vel, Nyugat-Németországban 170- nel, Olaszországban 21-gyel, Hollandiában 15-tel, Norvégiában 12-vel, Svédországban 25-tel csökkent a napilapok száma. Szerinte főként a helyi viszonylatú lapok bírják nehezebben egymás konkurenciáját, mind nagyobb példányszám szükséges ahhoz, hogy fennmaradásuk biztosított legyen.Bécsben 1938-ban még “megélhetett” egy 10.000 példányszámú napilap, de 1948-ig már kiestek a 30.000 példányszámon alapuló lapok is, és 1955-ben már csak a 80.000-es példányszámúak megjelentetése fizetődött ki. Mind gyakoriabbak az olyan városok, amelyekben csak egy napilap jelenik meg, az “egy ujságos városok”. Összesen 41, egyenként 100—500.000 lakosú nyugat-német város közül 1950- ben 16-nak volt két-két napilapja, 1960-ban már csak 12-nek. Három újságja 1950-ben még három városnak volt, jelenleg már csak kettőnek van. 1950-ben 10 ilyen nagyságtípusú városnak nem volt napilapja, 10 évvel később már tizenháromnak. Tíz év alatt megkétszereződött a napilapok ára, Angliában megháromszorozódott. Mégis az angol lapoknál csak a luxemburgiak és a spanyolországiak olcsóbbak. technológiákNYUGAT-EURÓPAI SAJTÓSTATISZTIKA (The Times, 56.886) Török Sándor: A LEGKISEBB ISTEN AZ IRÓ új regénye egy fiatalemberről szól, akinek élete — a történet kezdetekor — jól olajozott síneken fut, s tágas, tiszta rend veszi körül, míg egyszerre .. . nos, ővele voltaképpen nem is történik semmi, “csak” annak a busznak az utasait éri tömegkatasztrófa, amellyel minden reggel a munkahelyére szokott utazni. Hősünk a halálkocsit egy véletlen folytán lekéste. Ettől kezdve élete felborul, elvész a rend, s elszánt izgalommal, végletes elhatározottsággal keresi az okokat, célokat, élet és halál értelmét. Az eléggé elvontan és hosszasan bölcselkedő, nehezen követhető regény valójában az individuál-pszichológia irodalmi illusztrációja, művészi kaland az én körül. Érdekessége — és ezzel túllép a külföldi és hazai rokonműveken — az, hogy végül is, bár az analízisét végző ideggyógyász maga a halálban keres menedéket, hősünk visszakerül az építő és tervező emberek közösségébe. A műnek ez a kétségtelenül pozitív törekvése érződik az "emberkeresést" bemutató lapokon is, amelyeken számos reálisan ábrázolt mellékalak vonul fel. (Magvető) 5. oldal A véres ősz kulisszái mögött (Folytatás a 4. oldalról) véres csoportok hatalmi törekvéseit, vagy maguk is faltörő kosként szolgáltak — éppen ezeknek a mindenféle szocializmust gyűlölő erőknek. A keserű tények persze nem kellemesek azoknak, akik (nagyon is okkal) ragaszkodnak a spontaneitás önigazoló jelzőjéhez. De miért írta október 27- én a Tagesspiegel: "A felkelők pontosan kidolgozott stratégiai terv szerint jártak el. Rajtaütésszerűen kezükbe kaparintották Budapest hat ideggócát”? — Mert ez volt a reális valóság. “A lények nem a tömegek spontaneitása volt, hanem az illegális ellenforradalmi szervezetek tudatossága. Éppen ez a kettősség lett az ellenforradalmi szervezettség ereje” — írja a szerző és részletekbe menő precizitással, tömérdek ténnyel támasztja alá állításait. A könyv — bár az ellenforradalom kitörése négy, a párt elemzésében szereplő komponense közül csak egyetlenegyet, a belső, szocialistaellenes erők szervezeteit és összetételét ismerteti — éppen ennek az egy területnek gondos és higgadt felmérésével nagy igényű munka. Megmutatja a viszonylag kisebb hatókörű diákszervezkedések módszereit, az indián romantikától a “Forradalmi középiskolás Diákszövetség”-ig, amelynek egyik vezetője, Nényei Zuárd, a Gomel környéki partizánvadászatok emberkínzó szervezője ... 13 évvel később tevőleges gyilkos a miskolci vérengzésben. Bemutatja a turáni misztikát élesztgető, hegyi tisztásokon Hadúrnak áldozó illegális csoportocskákat , amelyeken csak az hajlamos mosolyogni, aki nem olvassa el Bónis páter szervezetéről azt is, hogy vezetői közt az Etelközi Szövetség, a MOVE, a Magyar Közösség régi ágensei, vagy Hlinka, a szlovák fasisztavezér unokaöcscse is ott folytatta ... a régi nótát. Amit a szerző is hangsúlyoz és ami az olvasót is újra meg újra elgondolkoztatja az az, hogy ezek a különböző létszámú, múltú és jelentőségű csoportocskák viszonylag nyugodtan szervezkedtek és nem is eredménytelenül —■ miközben a szocialista rend ellenségeit éveken át módszeresen keresték a párton belül, amikor a munkásmozgalom régi harcosai közül oly sokan börtönben ültek és hivatalosan minden fórum az éberségről és az osztályharc élesedéséről beszélt. Ez a valóság — és az ebből eredő következtetések is a könyv erősségei közé tartoznak. Hogy azután ezek a csoportok találkoztak, kezet fogtak és hogy az események alakulásában mind nagyobb szerepet játszhattak, az az ellenforradalmi szituáció többi tényezőjének ismeretében válik érthetővé. Olyan helyzetben, amikor a tudatos kapitalista restaurációs törekvésüket legfeljebb ideig-óráig álcázó csoportok nem szigetelődnek el, mert az elégedetlenség, a korábbi vezetés politikai hibái, a munkásosztály szövetségi politikájának helytelen értelmezése a középrétegek jelentős részét is szembefordítja a munkáshatalommal, amikor a revizionista hírverés minden jobbról érkező szövetségest demokratának, sőt szocialistának kiált ki— ezeknek a lebecsült vagy nem is ismert szervezkedéseknek a szerepe megnő, tagjaik az illegális találkozók térkép fölé hajló ábrándozásától és az “indiánosditól” eljutnak a valóságos fejvadászatig. Nem elkoptatott jelző, ha lebilincselő olvasmánynak nevezzük ezt a könyvet. Megjelentetésével 1956 történetének egyik legjelentősebb összefoglaló ismertetése látott napvilágot. Baktai Ferenc