Új Szó, 1968-1969 (40. évfolyam, 1-47. szám)
1968-11-02 / 14. szám
1968 november 2 ÚJ SZÓ 5. oldal AMERIKAI SZEMMEL írja E. H. Neuwald 40 ÉV KALIFORNIÁBAN A MOST múlt nyáron volt 40 esztendeje, hogy 1928 júniusában Los Angelesbe érkeztem. Ennek a jubileumnak nincsen semmi jelentősége, csak azért említem, hogy némi összehasonlítást csináljak 1928 és 1968 között. Milyen volt hát az élet Dél-Kaliforniában 40 évvel ezelőtt? Kezdem azzal, hogy a “smog” szó ismeretlen volt, mert nyoma sem volt annak, amit ez a szó ma kifejez. Természetesnek tartottuk, hogy minden reggel verőfényes napsütéssel köszönt ránk és el sem tudtuk volna képzelni, hogy az “örök tavasz” államában valaha is lesznek sötét, “smog”-terhes reggelek, napok. Erősen érezhető munkanélküliség volt, de Hoover elnök és az ország többi bölcsei naponta bizonygatták, hogy Amerikában minden rendben van, minden fazékban két tyúk fő és minden garázsban két autó -— lesz. Pedig már csak egy rövid esztendő választott el az 1929-es tőzsde-krachtól és az emlékezetes nagy depressziótól, amely az egész világra kihatott. Munkanélküliség volt, a munkabérek alacsonyak voltak, az árak is alacsonyak voltak. Az első bútorozott lakásunk egy hálós és tágas volt, amiért 25 dollár havi házbért fizettünk. Ebben az árban benne volt a gáz, villany és melegvíz használat, valamint a hetenkint váltott ágynemű mosása is. Nagyon kevés pénzzel érkeztünk Los Angelesbe, éppen csak egy havi házbért tudtunk fizetni és néhány dollárunk maradt élelmiszerek beszerzésére. Az élelmiszerárak olyan alacsonyak voltak, hogy mesébe valónak tűnik azok előtt, akik csak a mostani árakat ismerik ... A gyümölcsök és főzelékek 3 fontját öt centért vásároltuk. A “honey-ball”-nak nevezett valóban mézédes kis dinnyék darabját és a szép, friss zöldpaprikák fontját 5 centért árulták. Legalább öt dinnyét és legalább öt font zöldpaprikát kellett vásárolni, kevesebbet nem adtak. Kitűnő magtalan szőllőnek 8 fontját vásároltuk tíz centért. Nem kellene mondanom, mert olvasóim úgyis tudják, hogy manapság a főzelékek, gyümölcsök fontjáért 25— 29 centet fizetünk, kivéve olyan eseteket, amikor az ár 39 centre is felmegy. Gulyásnak való jobb húsból 3 fontot vásároltunk 10 centért; amit nem neveztek “jobb” húsnak, abból 4 fontot adtak 10 centért. Mindig tudtuk, hogy Dél-Kalifornia a narancs- és citromligetek hazája, de mégis meglepett, hogy 10 tucat narancsot kaptunk 25 centért és egy tucat citromot még ráadásra adtak -e ingyen. Nem tévedés: nem tíz, hanem tíz TUCAT narancs ára volt egy ezüst kvóder. Manapság egy ezüstnélküli kvódert fizetünk egy font narancsért, vagy citromért, de az ára 29 centre is felmegy. Dél-Kaliforniában, az utóbbi években szaporán irtott narancs- és citromligetek hazájában! ★ ★ ★ Akinek autója volt — és ilyenek sokkal, sokkal kevesebben voltak, mint napjainkban, — olajcsere esetén 5 gallon gazolint kaptak ingyen és a csere kb. fele volt a mai árnak. Amikor gazolint vettünk, gallonjáért 9—12 centet fizettünk. Napjainkban ennyi az adó minden gallon gazolinon, amiért 34—38 centet fizetünk. Amikor volt pénzünk mozira, a nagy mozikban 25 centet fizettünk egy jegyért, de ezt a luxust ritkán engedtük meg magunknak. Inkább kis mozik vendégei voltunk, ahol a jegyár öt cent volt ... El kell itt mondanom egy kedves történetet, amelynek főszereplője a világhírű zongoraművész, Nyíregyházi Ervin volt. Egy este, amikor a város nagy zenetermében hangversenyeznie kellett, túl korán érkezett a “down town” kerületbe. Egy cafeteriában megvacsorázott, de még mindig túl korán volt ahhoz, hogy a zeneterembe menjen. Időtöltésből beült egy 5 centes moziba. A film annyira érdekelte, hogy a koncertről megfeledkezett és végignézte a cowboy-ok lövöldözését, tekintet nélkül arra, hogy pontosan egy órával elkésve érkezett a koncert színhelyére. Sejtette, hogy lekésett és valóban : amire a Pershing-téri épülethez érkezett, azt sötéten, elhagyottan, lezárva találta. Bizonyára nem lepte meg, amikor a másnap reggeli napilapok a szokásos dicsőítő kritikák helyett azt újságolták, hogy Nyíregyházi ismeretlen okokból nem jelent meg a koncerten, nem is telefonált és így a jegyek árát visszafizették a csalódott, zúgolódó közönségnek ... Ez volt az utolsó eset, hogy Nyíregyházit Los Angelesben szerződtették! ★ ★ ★ Az 1928-as kaliforniai árakkal kapcsolatban még megemlítem, hogy számos kínai étteremben teljes ebéd, vagy vacsora ára 25 cent volt. Cafetériákban nagy táblák hívogatták a vendégeket, ezzel a felírással: “45 cent — all you can eat”. Annyit ehettünk 45 centért, amennyi belénk fért. Akinek a tálcára rakott ennivalója elfogyott, visszament és újra telerakta. Már akinek elég nagy befogadóképessége volt. A mozistúdiókban hemzsegtek a magyar alkalmazottak. Hogy csak néhányat említsek: Kertész Mihály és Korda Sándor, rendezők; Herceg Géza, író; Huszár “Pufi”, Lugosi Béla, Kertész Gábor, színészek; Pék Dezső, aki évekig Kertész Mihály titkára volt; Fülöp Ilona, aki forgatókönyvet olvasott; Királyhegyi Pál, aki időnkint a Ludas Matyi hasábjain mulattat szellemes írásaival és még sokan. Valójában az volt a helyzet, hogy némely stúdióban ilyen tábla fogadta a munkáért jelentkezőket: “Elhelyezkedésre nem elég az, ha valaki magyar”. És jellemző, hogy a mozistúdiókban dolgozó ismerőseink az első találkozás alkalmával kereken kijelentették: “Vagy stúdióban dolgozol, vagy elmenekülsz innen, vagy éhenhalsz; más választás nincs!” Más lapra tartozik, hogy akik ezt mondták, egytől-egyig “elmenekültek” (vagy másvilágra költöztek) és én még mindig itt vagyok és megírhatom ezt a visszatekintést . . . ★ ★ ★ A los angelesi magyar kolónia a mainál sokkal kisebb volt. A haladó csoport már jóval 1928 előtt megalakította a Munkás Otthont, amely a San Pedro Avenuen egy emeleti helyiségben húzódott meg. Egy helyiségben volt az étterem, a billiárd és a gyűlésterem. Ezen a címen maradt, amíg sikerült a Main streeti házba költöznie, az utolsó helyiségbe a jelenlegi előtt. A Magyar Atlétikai Clubnak a So. Figueroa Avenuen volt saját háza. Megvolt a katolikus és a református egyház és megvoltak a köréjük csoportosuló egyletek. Az 56-os fiatal gárda megérkezése előtt a magyar kolónia szaporodása lassú volt, mert a keleti államokban viszonylag jobb volt a helyzet. A Kaliforniába költözésre nem volt ok, mert hiszen akkor még nem voltak itt hatalmas repülőgépgyárak és egyéb ipari üzemek. Akkor csak a mezőgazdaságban és a mozistúdiókban volt elhelyezkedési lehetőség, azokban számos magyar asztalos és más iparos is kapott munkát. Könnyen elképzelhető, hogy a fentebb említett élelmiszerárak mellett milyen nyomorúságos munkabért kaptak a mezőgazdasági dolgozók, akiknek megszervezésére akkortájt még csak kísérlet sem történt. A napjainkban is ultra-reakciós Kaliforniai Magyarság, — amelynek kiadója irodájának utcára néző ablakában WALLACE arcképét mutogatja, — akkor is megjelent. Kiadója, szerkesztője és nyomdásza Réti József volt; kitűnő nyomdász és csapnivaló szerkesztő. Amikor meghallotta, hogy a városba érkeztem, ezt az üzenetet küldte: “Amikor Cleveland-ben sztrájktörő voltam, az ELŐRE hasábjain leszedte rólam a keresztvizet, de mégis felajánlom a lapom szerkesztését, ha kedve van hozzá.” Kedvem nem igen volt, de a szükség rákényszerített. A Munkás Otthon vezető tagjaival való megbeszélés után, azzal a feltétellel fogadtam el az ajánlatot, hogy Réti lesz a nyomdász, én leszek a szerkesztő és a munkámba nem tűrök beleszólást. Ezzel a feltétellel néhány hónapon át szerkesztettem a Californiai Magyarságot, amely aban az egy időszakban — múltjától és jövőjétől eltérően — haladó szellemet képviselt. Mert olaj nem vegyül vizzel és haladó szerkesztő nem férhet össze reakciós kiadóval, — útunk néhány hónap után szétvált. Megint csak a Munkás Otthon vezető tagjaival való megbeszélés alapján, 1929. május 1-én megjelent a NYUGAT című fasizmus- és Horthyellenes hetilapom, amely éppen a nagy depresszió idején két éven át jelent meg, keserves küzdelemmel. Nem ide tartozik azoknak a szomorú körülményeknek az ismertetése, amelyek a lap beszüntetésére kényszerítettek éppen akkor, amikor a közben legyengült California Magyarság feladta a harcot és beszüntette megjelenését ... A NYUGAT 104 számának egyetlen bekötött példányát jelenleg Budapesten a Munkástörténelmi Múzeumban (azelőtt Legújabbkori Múzeum) őrzik. ★ ★ ★ 40 év — ahogyan vesszük — rövid idő, de mégis hosszú egy emberéletben és elég hosszúnak tűnik még az “örök tavasz” szmog terhes államában is. 40 év alatt magasabbak lettek az árak, magasabbak lettek a munkabérek. A dolgozók sorsa csak annyival jobb,mint a 40 év előtti, hogy többet költhetnek — autóra, TV-re és egyebekre — és több adósságba keveredhetnek, mert jó a hitelük. Akik a termelő eszközök, a gépek, a gyárak, a termőföldek tulajdonosai, a politikusokkal összefogva gondoskodnak arról,hogy amit egy kézzel adnak, azt a másik kézzel elvegyék. A tőkések és a politikusok összefogása; a hadvezetőség és a hadiszergyártók kooperációja; a II. világháború utáni hidegháború és a hamis “béke”; a vietnami szégyenteljes mészárlás és az ország félrevezetett tömegeinek jobbra tolódása nem ébresztették osztálytudatra Amerika szervezett munkásságát, de forradalmasította a négerek és más elégedetlenkedők millióit. Négerek, amerikai-mexikóiak, portorikóiak, szegények, diákok, hippik, a katonai behívók elégetői és az “új baloldalhoz” tartozók százezrei tüntetnek a vietnami embertelen háború ellen; követelnek részt az ország javaiból és beleszólást az iskolák és az ország vezetésébe. Az elcsépelt, üres kifogást, hogy a zendüléseket “kommunista összeesküvők” szítják, már nem tudják elfogadtatni az amerikai nép józanul látó millióival, mertegyre többen látják az okokat, amelyek a zendüléseket felidézik. A baljós kilátásokkal fenyegető választások utáni négy év alatt kell az új baloldalnak a régi, haladó és radikális mozgalmakkal összefogva biztosítani Amerikát és a világot, hogy 1972- ben nem kerül a Wallace—LeMay,vagy hozzájuk hasonló szélsőjobboldali együttes az ország élére. Úgy lehet, hogy az új és a régi baloldalnak ez lesz az utolsó alkalma megakadályozni azt a veszedelmet, hogy az Egyesült Államok fasiszta vezetés alá kerüljön! Ezt az utolsó alkalmat csak valamenynyiünk közös, becsületes összefogása tudja hasznosan kihasználni! Ha az összefogás és kölcsönös megértés helyett a következő négy évben megint frakcióharcokkal, pártközi ellentétek szításával gyengítjük erőinket és ezzel szabad utat engedünk a reakciónak, akkor nem a tőkés rendszer, hanem a baloldal lesz az, amely “megássa a saját sírját”. Amiért önmagunkat okolhatjuk, senki mást. A józanság, a saját létünk vagy pusztulásunk kérdése, az ország és a világ sorsa követeli, hogy erre ne kerüljön sor! NÉRÓNAK, XIV. Lajosnak, I. Frigyes Vilmosnak, Napóleonnak különféle népszerűtlen tulajdonságaik mellett volt egy közös tulajdonságuk is: az öszszeházasítások kedvelése — bár ennek gyakorlásánál különböző szempontok vezették őket. Néró, aki hírhedt volt kegyetlenségéről, sátáni örömet lelt abban, ha egymáshoz nem illő két embert kényszeríthet házasságra. Egyszer történt, hogy halálra ítélt egy veszedelmes bűnözőt. Az elítélt szokatlanul szép férfi volt. Az arénába menet a császár meglátott egy igen csúf külsejű koldusnőt, akinek ráadásul még a két keze is hiányzott. Néró fejében pokoli ötlet született. A halálraítéltnek megkegyelmezett azzal a föltétellel, hogy a nyomorék teremtést elveszi feleségül. Az esküvőt maga Néró rendezte és állítólag még sosem szórakozott olyan pompásan, mint ezen a különös menyegzőn. Kaján káröröm-vágyának nem csupán ebben az esetben szerzett kielégülést. Az általa összehozott párokat állandóan szigorú megfigyelés alatt tartotta, hogy egész életükben közös háztartásban, normális házaséletet éljenek. Ha kísérletet tettek a nem kívánt frigy felbontására, szigorú büntetést szabott ki rájuk. XIV. Lajos francia királynak hasonló passziója volt, bár nemesebb formában nyilvánult meg. Egyszer egy nagy kerti ünnepségen a spanyol táncosok egy csoportjára lett figyelmes, akik szokatlanul alacsony növésű emberek voltak. Az ünnepély után azonnal megkérdezte udvari orvosát, hogy ezeknek a kisnövésű embereknek a pároztatásával nem lehetne-e kitenyészteni egy törpe emberfajtát. Az orvos lehetségesnek tartotta, hogy ilyesmi sikerülhet. A király nem volt rest, kiválasztott a csoportból három férfit és három nőt és nagy pénzösszegekkel rábírta őket az összeházasodásra. Az esküvő után nem messze Párizstól, a királyi birtokon telepítette őket le, ahol gondtalanul élhettek, a király pedig figyelemmel kísérhette az eredményt. Nagy volt azonban csalódása, amikor látta, hogy a törpék gyermekei jóval magasabbra nőnek, mint szüleik. XIV. Lajosnak erős érzéke volt a szépség megnyilvánulási formái iránt is. Válogatott szép férfiakat és nőket házasított össze, vidéki birtokokat adományozott nekik, ahol más gondjuk sem volt a szép utódok létrehozásán kívül. Tissandier feljegyzése szerint 365 ilyen töke(Folytatása a 7. oldalon) HÍRES EMBEREK "HOBBY"-JA