Új Szó, 1968-1969 (40. évfolyam, 1-47. szám)

1968-11-02 / 14. szám

1968 november 2 ÚJ SZÓ 5. oldal AMERIKAI SZEMMEL írja E. H. Neuwald 40 ÉV KALIFORNIÁBAN A MOST múlt nyáron volt 40 eszten­deje, hogy 1928 júniusában Los An­gelesbe érkeztem. Ennek a jubile­umnak nincsen semmi jelentősége, csak azért említem, hogy némi összehasonlí­tást csináljak 1928 és 1968 között. Milyen volt hát az élet Dél-Kalifor­­niában 40 évvel ezelőtt? Kezdem az­zal, hogy a “smog” szó ismeretlen volt, mert nyoma sem volt annak, amit ez a szó ma kifejez. Természetesnek tar­tottuk, hogy minden reggel verőfényes napsütéssel köszönt ránk és el sem tud­tuk volna képzelni, hogy az “örök ta­vasz” államában valaha is lesznek sö­tét, “smog”-terhes reggelek, napok. Erősen érezhető munkanélküliség volt, de Hoover elnök és az ország töb­bi bölcsei naponta bizonygatták, hogy Amerikában minden rendben van, min­den fazékban két tyúk fő és minden ga­rázsban két autó -— lesz. Pedig már csak egy rövid esztendő választott el az 1929-es tőzsde-krachtól és az emlékeze­tes nagy depressziótól, amely az egész világra kihatott. Munkanélküliség volt, a munkabérek alacsonyak voltak, az árak is alacso­nyak voltak. Az első bútorozott laká­sunk egy­ hálós és tágas volt, amiért 25 dollár havi házbért fizettünk. Ebben az árban benne volt a gáz, villany és me­legvíz használat, valamint a hetenkint váltott ágynemű mosása is. Nagyon ke­vés pénzzel érkeztünk Los Angelesbe, éppen csak egy havi házbért tudtunk fizetni és néhány dollárunk maradt é­­lelmiszerek beszerzésére. Az élelmiszerárak olyan alacsonyak voltak, hogy mesébe valónak tűnik a­­zok előtt, akik csak a mostani árakat ismerik ... A gyümölcsök és főzelé­kek 3 fontját öt centért vásároltuk. A “honey-ball”-nak nevezett valóban mézédes kis dinnyék darabját és a szép, friss zöldpaprikák fontját 5 centért á­­rulták. Legalább öt dinnyét és legalább öt font zöldpaprikát kellett vásárolni, kevesebbet nem adtak. Kitűnő magta­lan szőllőnek 8 fontját vásároltuk tíz centért. Nem kellene mondanom, mert olvasóim úgyis tudják, hogy manapság a főzelékek, gyümölcsök fontjáért 25— 29 centet fizetünk, kivéve olyan esete­ket, amikor az ár 39 centre is felmegy. Gulyásnak való jobb húsból 3 fontot vásároltunk 10 centért; amit nem ne­veztek “jobb” húsnak, abból 4 fontot adtak 10 centért. Mindig tudtuk, hogy Dél-Kalifornia a narancs- és citromligetek hazája, de mégis meglepett, hogy 10 tucat naran­csot kaptunk 25 centért és egy tucat citromot még ráadásra adtak -e in­gyen. Nem tévedés: nem tíz, hanem tíz TUCAT narancs ára volt egy ezüst kvóder. Manapság egy ezüstnélküli kvódert fizetünk egy font narancsért, vagy citromért, de az ára 29 centre is felmegy. Dél-Kaliforniában, az utóbbi években szaporán irtott narancs- és cit­romligetek hazájában! ★ ★ ★ Akinek autója volt — és ilyenek sok­kal, sokkal kevesebben voltak, mint napjainkban, — olajcsere esetén 5 gal­lon gazolint kaptak ingyen és a csere kb. fele volt a mai árnak. Amikor ga­zolint vettünk, gallonjáért 9—12 cen­tet fizettünk. Napjainkban ennyi az adó minden gallon gazolinon, amiért 34—38 centet fizetünk. Amikor volt pénzünk mozira, a nagy mozikban 25 centet fizettünk egy je­gyért, de ezt a luxust ritkán engedtük meg magunknak. Inkább kis mozik vendégei voltunk, ahol a jegyár öt cent volt ... El kell itt mondanom egy kedves történetet, amelynek főszerep­lője a világhírű zongoraművész, Nyír­egyházi Ervin volt. Egy este, amikor a város nagy zenetermében hangverse­nyeznie kellett, túl korán érkezett a “down town” kerületbe. Egy cafeteriá­­ban megvacsorázott, de még mindig túl korán volt ahhoz, hogy a zeneterembe menjen. Időtöltésből beült egy 5­ centes moziba. A film annyira érdekelte, hogy a koncertről megfeledkezett és végig­nézte a cowboy-ok lövöldözését, tekin­tet nélkül arra, hogy pontosan egy órá­val elkésve érkezett a koncert színhe­lyére. Sejtette, hogy lekésett és való­ban : amire a Pershing-téri épülethez érkezett, azt sötéten, elhagyottan, le­zárva találta. Bizonyára nem lepte meg, amikor a másnap reggeli napilapok a szokásos dicsőítő kritikák helyett azt újságolták, hogy Nyíregyházi ismeret­len okokból nem jelent meg a koncer­ten, nem is telefonált és így a jegyek árát visszafizették a csalódott, zúgoló­dó közönségnek ... Ez volt az utol­só eset, hogy Nyíregyházit Los Ange­lesben szerződtették! ★ ★ ★ Az 1928-as kaliforniai árakkal kap­csolatban még megemlítem, hogy szá­mos kínai étteremben teljes ebéd, vagy vacsora ára 25 cent volt. Cafetériákban nagy táblák hívogatták a vendégeket, ezzel a felírással: “45 cent — all you can eat”. Annyit ehettünk 45 centért, amennyi belénk fért. Akinek a tálcára rakott ennivalója elfogyott, visszament és újra telerakta. Már akinek elég nagy befogadóképessége volt. A mozi­stúdiókban hemzsegtek a ma­gyar alkalmazottak. Hogy csak néhá­nyat említsek: Kertész Mihály és Kor­da Sándor, rendezők; Herceg Géza, író; Huszár “Pufi”, Lugosi Béla, Kertész Gábor, színészek; Pék Dezső, aki éve­kig Kertész Mihály titkára volt; Fülöp Ilona, aki forgatókönyvet olvasott; Ki­rályhegyi Pál, aki időnkint a Ludas Matyi hasábjain mulattat szellemes írásaival és még sokan. Valójában az volt a helyzet, hogy némely stúdióban ilyen tábla fogadta a munkáért jelent­kezőket: “Elhelyezkedésre nem elég az, ha valaki magyar”. És jellemző, hogy a mozi­stúdiókban dolgozó ismerőseink az első találkozás alkalmával kereken kijelentették: “Vagy stúdióban dolgo­zol, vagy elmenekülsz innen, vagy­­ éhenhalsz; más választás nincs!” Más lapra tartozik, hogy akik ezt mondták, egytől-egyig “elmenekültek” (vagy másvilágra költöztek) és én még min­dig itt vagyok és megírhatom ezt a visszatekintést . . . ★ ★ ★ A los angelesi magyar kolónia a mai­nál sokkal kisebb volt. A haladó cso­port már jóval 1928 előtt megalakítot­ta a Munkás Otthont, amely a San Ped­ro Avenuen egy emeleti helyiségben hú­zódott meg. Egy helyiségben volt az étterem, a billiárd és a gyűlésterem. E­­zen a címen maradt, amíg sikerült a Main streeti házba költöznie, az utol­só helyiségbe a jelenlegi előtt. A Ma­gyar Atlétikai Clubnak a So. Figueroa Avenuen volt saját háza. Megvolt a katolikus és a református egyház és megvoltak a köréjük csoportosuló egy­letek. Az 56-os fiatal gárda megérke­zése előtt a magyar kolónia szaporodá­sa lassú volt, mert a keleti államokban viszonylag jobb volt a helyzet. A Ka­liforniába költözésre nem volt ok, mert hiszen akkor még nem voltak itt hatal­mas repülőgépgyárak és egyéb ipari üzemek. Akkor csak a mezőgazdaság­ban és a mozi­stúdiókban volt elhelyez­kedési lehetőség, azokban számos ma­gyar asztalos és más iparos is kapott munkát. Könnyen elképzelhető, hogy a fentebb említett élelmiszerárak mellett­ milyen nyomorúságos munkabért kap­tak a mezőgazdasági dolgozók, akiknek megszervezésére akkortájt még csak kísérlet sem történt. A napjainkban is ultra-reakciós Ka­liforniai Magyarság, — amelynek ki­adója irodájának utcára néző ablaká­ban WALLACE arcképét mutogatja, — akkor is megjelent. Kiadója, szer­kesztője és nyomdásza Réti József volt; kitűnő nyomdász és csapnivaló szerkesztő. Amikor meghallotta, hogy a városba érkeztem, ezt az üzenetet küldte: “Amikor Cleveland-ben sztrájk­törő voltam, az ELŐRE hasábjain le­szedte rólam a keresztvizet, de mégis felajánlom a lapom szerkesztését, ha kedve van hozzá.” Kedvem nem igen volt, de a szükség rákényszerített. A Munkás Otthon vezető tagjaival való megbeszélés után, azzal a feltétellel fo­gadtam el az ajánlatot, hogy Réti lesz a nyomdász, én leszek a szerkesztő és a munkámba nem tűrök beleszólást. Ez­zel a feltétellel néhány hónapon át szer­kesztettem a Californiai Magyarságot, amely aban az egy időszakban — múlt­jától és jövőjétől eltérően — haladó szellemet képviselt. Mert olaj nem vegyül vizzel és ha­ladó szerkesztő nem férhet össze reak­ciós kiadóval, — útunk néhány hónap után szétvált. Megint csak a Munkás Otthon vezető tagjaival való megbeszé­lés alapján, 1929. május 1-én megjelent a NYUGAT című fasizmus- és Horthy­­ellenes hetilapom, amely éppen a nagy depresszió idején két éven át jelent meg, keserves küzdelemmel. Nem ide tartozik azoknak a szomorú körülmé­nyeknek az ismertetése, amelyek a lap beszüntetésére kényszerítettek éppen akkor, amikor a közben legyengült Ca­lifornia­ Magyarság feladta a harcot és beszüntette megjelenését ... A NYU­GAT 104 számának egyetlen bekötött példányát jelenleg Budapesten a Mun­kástörténelmi Múzeumban (azelőtt Legújabbkori Múzeum) őrzik. ★ ★ ★ 40 év — ahogyan vesszük — rövid idő, de mégis hosszú egy emberéletben és elég hosszúnak tűnik még az “örök tavasz” szmog­ terhes államában is. 40 év alatt magasabbak lettek az árak, magasabbak lettek a munkabérek. A dolgozók sorsa csak annyival jobb,mint a 40 év előtti, hogy többet költhetnek — autóra, TV-re és egyebekre — és több adósságba keveredhetnek, mert jó a hitelük. Akik a termelő eszközök, a gépek, a gyárak, a termőföldek tulaj­donosai, a politikusokkal összefogva gondoskodnak arról,hogy amit egy kéz­zel adnak, azt a másik kézzel elvegyék. A tőkések és a politikusok összefogá­sa; a hadvezetőség és a hadiszergyár­­tók ko­operációja; a II. világháború u­­táni hidegháború és a hamis “béke”; a vietnami szégyenteljes mészárlás és az ország félrevezetett tömegeinek jobbra tolódása nem ébresztették osztálytu­datra Amerika szervezett munkásságát, de forradalmasította a négerek és más elégedetlenkedők millióit. Négerek, a­­merikai-mexikóiak, portorikóiak, szegé­nyek, diákok, hippik, a katonai behí­vók elégetői és az “új baloldalhoz” tar­tozók százezrei tüntetnek a vietnami embertelen háború ellen; követelnek részt az ország javaiból és beleszólást az iskolák és az ország vezetésébe. Az elcsépelt, üres kifogást, hogy a zendülé­seket “kommunista összeesküvők” szít­ják, már nem tudják elfogadtatni az amerikai nép józanul látó millióival, mert­­egyre többen látják az okokat, amelyek a zendüléseket felidézik. A baljós kilátásokkal fenyegető vá­lasztások utáni négy év alatt kell az új baloldalnak a régi, haladó és radiká­lis mozgalmakkal összefogva biztosíta­ni Amerikát és a világot, hogy 1972- ben nem kerül a Wallace—LeMay,vagy hozzájuk hasonló szélső­jobboldali e­­gyüttes az ország élére. Úgy lehet, hogy az új és a régi baloldalnak ez lesz az utolsó alkalma megakadályoz­ni azt a veszedelmet, hogy az Egyesült Államok fasiszta vezetés alá kerüljön! Ezt az utolsó alkalmat csak valameny­­nyiünk közös, becsületes összefogása tudja hasznosan kihasználni! Ha az összefogás és kölcsönös meg­értés helyett a következő négy évben megint frakció­harcokkal, pártközi el­lentétek szításával gyengítjük erőinket és ezzel szabad utat engedünk a reak­ciónak, akkor nem a tőkés rendszer, ha­nem a baloldal lesz az, amely “megás­sa a saját sírját”. Amiért önmagunkat okolhatjuk, senki mást. A józanság, a saját létünk vagy pusztulásunk kérdése, az ország és a világ sorsa követeli, hogy erre ne ke­rüljön sor! NÉRÓNAK, XIV. Lajosnak, I. Frigyes Vilmosnak, Napóleon­nak különféle népszerűtlen tu­lajdonságaik mellett volt egy közös tulajdonságuk is: az ösz­­szeházasítások kedvelése — bár ennek gyakorlásánál különböző szempontok vezették őket. Néró, aki hírhedt volt kegyet­­lenségéről, sátáni örömet lelt ab­ban, ha egymáshoz nem illő két embert kényszeríthet házasság­ra. Egyszer történt, hogy halál­ra ítélt egy veszedelmes bűnö­zőt. Az elítélt szokatlanul szép férfi volt. Az arénába menet a császár meglátott egy igen csúf külsejű koldusnőt, akinek ráadá­sul még a két keze is hiányzott. Néró fejében pokoli ötlet szüle­tett. A halálraítéltnek megke­gyelmezett azzal a föltétellel, hogy a nyomorék teremtést el­veszi feleségül. Az esküvőt ma­ga Néró rendezte és állítólag még sosem szórakozott olyan pompásan, mint ezen a különös menyegzőn. Kaján káröröm-vá­gyának nem csupán ebben az e­­setben szerzett kielégülést. Az általa összehozott párokat állan­dóan szigorú megfigyelés alatt tartotta, hogy egész életükben közös háztartásban, normális há­zaséletet éljenek. Ha kísérletet tettek a nem kívánt frigy felbon­tására, szigorú büntetést sza­bott ki rájuk. XIV. Lajos francia királynak hasonló passziója volt, bár ne­mesebb formában nyilvánult meg. Egyszer egy nagy kerti ün­nepségen a spanyol táncosok egy csoportjára lett figyelmes, akik szokatlanul alacsony növésű em­berek voltak. Az ünnepély után azonnal megkérdezte udvari or­vosát, hogy ezeknek a kisnövésű embereknek a pároztatásával nem lehetne-e kitenyészteni egy törpe emberfajtát. Az orvos le­hetségesnek tartotta, hogy ilyes­mi sikerülhet. A király nem volt rest, kiválasztott a csoportból három férfit és három nőt és nagy pénzösszegekkel rábírta ő­­ket az összeházasodásra. Az es­küvő után nem messze Párizs­tól­, a királyi birtokon telepítet­te őket le, ahol gondtalanul él­hettek, a király pedig figyelem­mel kísérhette az eredményt. Nagy volt azonban csalódása, amikor látta, hogy a törpék gyermekei jóval magasabbra nő­nek, mint szüleik. XIV. Lajosnak erős érzéke volt a szépség megnyilvánulási formái iránt is. Válogatott szép férfiakat és nőket házasított össze, vidéki birtokokat adomá­nyozott nekik, ahol más gond­juk sem volt a szép utódok lét­rehozásán kívül. Tissandier fel­jegyzése szerint 365 ilyen töke­­(Folytatása a 7. oldalon) HÍRES EMBEREK "HOBBY"-JA

Next