Új Szó, 1968-1969 (40. évfolyam, 1-47. szám)

1968-08-31 / 5. szám

8. oldal ÚJ SZÓ AMERIKAI SZEMMEL Írja E. H. Neuwald BUZGÓ TÖREKVÉSEK INGYENÉLÉSRE E­ZT AZ ÍRÁST annak a beismerésével kez­dem, hogy nekem csupán minimális kapcso­latom volt és van azokkal a honfitársakkal, akik 1956-ban hagyták el szülőföldjüket. Néhá­­nyukkal volt t alkalmam találkozni, mások ve­lem kerestek és találtak kapcsolatot. Vagy öt évvel ezelőtt részt vettem az u.n. “szabadság­­harcosok” egyik nyilvános gyűlésén, amelyen meghallgattam a nagyrészt szélső­jobboldali felszólalásokat és meghallgatták az én felszó­lalásomat. E gyakorinak és szorosnak nem ne­vezhető érintkezés ellenére az az elképzelés fo­­gamzott meg bennem, hogy az “56-osok” túl­nyomó többsége beleilleszkedett az amerikai é­­letbe, igyekszik teljesíteni a kötelességeket, a­­melyeket ez az élet előír és (ha nem is jobb), nem rosszabb polgára fogadott hazájának, mint a többi bevándorolt, vagy itt született átlagos amerikai. Van azonban ezeknek az újonnan jötteknek egy kisebb csoportja, amely az ingyenélés “mesterségét” folytatja, vagy arra törekszik, hogy ingyenélésből biztosítson magának minél kényelmesebb exisztenciát. Ez a csoport kisebb egységekben nem járja ugyanazt az utat, de egyben megegyezik: a szülőföldet, amely ellát­ta és kitanította a menekülteket és Magyaror­szág vezetőségét, amely minden téren párat­lan fejlődést tud felmutatni,­­ szüntelenül gya­­lázza és rágalmazza. Ettől az egy azonosságtól eltekintve, az ingyenélők csoportjának kisebb egységei külön utat járnak, de ezek az utak kivétel nélkül a hiszékeny honfitársak zsebén keresztül vezetnek egy és ugyanazon cél felé: ingyenélés. Az utóbbi hetek folyamán két barátom jut­tatott olyan adatokhoz, amelyek megcáfolha­tatlan bizonyítékai, hogy az újonnan érkezettek e kisebb csoportja véglegesen elhatározta: be­csületes munka helyett nemzetgyalázásból és szivárványok kergetéséből kíván megélni a hi­székeny magyarok zsebének veszélyére. Az e­­gyik csoport régi jó barátaim egyikét levélben közelítette meg, amelyet dr. Fülö­P István, elnöki és Szabó Gyula titkári minőségben írt alá.’ A levél “lyukas zászlón”, a Nyugat “lelki­ismeret furdalásán” és egy “tüskén” keresztül “tömörülésre” szólítja fel a barátomat, hogy vele együtt “mementói legyenek annak a tény­­nak, hogy a magyar népet a Nyugat cserben­hagyta.” A levelet egy kék színű kártya kísérte, amely “adóból levonható 2 dollár” beküldése ellené­ben igazolja, hogy a címzett egy csapásra a “Magyar Szabadságharcos Szövetség — USA” és a “Magyar Szabadságharcos Világszövet­ség” tagja lett. Az a körülmény, hogy a bará­tomnak esze ágában sincsen szabadságharco­sokkal tömörülni; hogy nem kíván még álmá­ban sem mementónak lenni; hogy a kék iga­zoló kártya pontosan úgy kell neki, mint egy lyuk a fején,­­— ezek a körülmények nem zavar­ják a dupla “pp”-s FülöPP-et. Ezzel a levéllel egyidőben egy “Tisztelettel The H. H. H.” aláírású kártyát is kapott bará­tom, aki meglepődéssel látta, hogy a “H.H.H.” ez alkalommal nem Hubert H. Humphrey nevé­nek a megrövidítése, hanem a “Hollywood Hun­garian Heraldic” egyesületet mutatta be, amely “a 11 kötetes Kempelen-féle magyar nemesi családok számbavételének” tulajdonjogával büszkélkedik. “Ez a századforduló idején meg­jelent több mint 5000 oldalas mű egyedülálló” és többek között “adatokkal szolgál a (itt ba­rátom nevét említik) családja nemességére vo­natkozólag is.” Azután következik az ingyenélés biztosítását szolgáló felhívás, ilyképpen: “Postázza csekk­jét, money ordert vagy készpénzt ($2.1) a fen­ti címre”, — amelynek ellenében “tökéletes fényképmásolatot” ígér az említett nemességi adatokról. Hogy ezek az adatok mennyire megbízható­ak, arra két bizonyítékot szolgáltatok. Az­­ e­­gyik: a barátom “nemességre” jogosító nevét az évtizedekkel ezelőtt divatba jött “névmagya­rosítás” idején 50 krajcárért vásárolta. A má­sik: ez a 11­ kötetes számbavétel” a náci-nyilas korszak delelőjén “kimutatta” és egyben “le­vezette”, hogy Hermann Göring, az elhízott ná­ci gyújtogató, egyenesen Magyarország Árpád­házi királyaitól származott. (Erre akkor azért volt szükség, mert a nyilasok egyik hóbortos csoportja Göringet I. Hermann néven a ma­gyar királyi trónra szerette volna ültetni.­ Úgy vélem, hogy az ingyenélésre törekvők e csoportját kellőképpen ismertettem és áttérhe­tek egy második törekvésre, amelyhez az ada­tokat egy másik barátom szolgáltatta. Ez a csoport “Magyar Nemzetvédelmi Világszövet­ség” néven garázdálkodik, amelynek élén “Gör­­gényi Géza, vv. titkár” áll. Van ennek a cso­portnak egy alosztálya, amely “A hős édes­anyák Világszövetsége” álnéven működik és a­­melynek élén Szajlai Ráfaelné áll, vagy ül. Van továbbá ennek a dupla “Világszövetségnek” egy havonkint elkövetett kiadványa, amely “Nem­zetvédelem” néven rontja a szmogtól amúgy is megfertőzött los angelesi levegőt és szerkesztő­ként Németh Dezső, “nemzetvédelmi nyomozó, a szegedi 5. honv. holt­ság nemzetvédelmi alosz­tályának (1943-tól) irodavezetőjeként” mutat­kozik be, annak is, aki megismerkedni nem kí­ván vele. Az utóbbi kiadványról legyen szabad ennyit megemlítenem. A barátom két példányt kapott. Az elsőnek harmadik oldalán “Kovách István III. csendőralhadnagy” képe mered ránk. Az­után gyors egymásutánban a már említett Né­meth Dezső, Görgényi Géza és Szajlai Ráfaelné képei következnek, amelyek “a volt M. KIR. csendőrség őse, születése és halála”; “Bádoki Soós Károly honvédelmi miniszter előterjeszté­se Horthy Miklóshoz”; azután “Kollman Kecs­­kési Tollas Tibor volt csendőrtiszt” és hamva­ikból előkapart hasonló cikkeket díszítenek. Az utolsó oldalon egy elkámficsorodott asszony­kép valami szoborral készült, amelyről “merik remélni, hogy kicsinyített mása . . . minden magyar otthonban helyet fog kapni.” Az árát szerényen elhallgatják, de mérget veszek rá, hogy ingyen nem adják, mert “nemzetvédelem” csak pénzért kapható! A második példány fedőlapján Vitéz nagy­bányai Horthy Miklós kormányzó képe tündö­köl, bevezetésül a “Kereszt—Kard mozgalom­ról", stb. összekörmölt cikkekhez. A kiadvány két száma egyébként a szülőföldön kívül az ingyenélők minden MÁS mozgalmát támadja, becsmérli és rágalmazza, mert személyes sér­tésnek tartja, hogy MÁSOK is ingyenélésre tö­rekszenek. A hasábjain közölt hullaszagú, régi “nemzetvédelmi” körmöléseket helyénvaló len­ne egy vicclapban megjelentetni. Itt csupán a júliusi szám végén megjelent egyetlen monda­tot közöljük: “Tisztelt Honfitársam! A NEMZETVÉ­DELEM c. lap első példányszámában ko­moly és figyelmet érdemlő programot ad­tunk. Most HONFITÁRSUNKON van a sor,­­ hogy igazán csekély havi, vagy évi hozzájárulásával, küldeményével tegye le­hetővé, hogy a jövőben is tájékozódhasson a NEMZETVÉDELEMBŐL ... A SZER­KESZTŐ” Nem tudom, hogy eddig miből élt és jelenleg miből él ez a díszes társaság, de azt tudom, hogy miből szeretne megélni: “NEMZETVÉ­DELEMBŐL”. Nemzetvédelemből, havi vagy é­­vi hozzájárulásból, valami szobor kicsinyített másából és jámbor magyarok hiszékenységéből. Ezért tartom hasznosnak a fentiek ismerteté­sét. Az amerikai és kanadai magyarok vegyék tudomásul, hogy a nyilas hangú és a szülőföldet rágalmazó magyar újságok kiadásán kívül van néhány világszövetség”, van “nemesi családok számbavétele” és van házilag gyártott “nem­zetvédelem”, amelyeknek külön-külön, együtte­sen és egymással vetélkedve az egyedüli cél­juk: befurakodni a hiszékeny magyarok bizal­mába és a zsebekből kifurakodni annyi dollárt, amennyire az ingyenélés folytatására és állan­dósítására szükségük van. Ha valaha, úgy most időszerű a “kezet a zsebre!’’ jelszó, hogy az ingyenélésre törekvők­kel egyszer és mindenkorra megérttessük: be­csületes munkából is meg lehet élni, ezért nem vagyunk hajlandók a szélhámosság különböző fajtáját támogatni! 1968 augusztus 31 HOL BUJKÁL BORMANN? A NÜRNBERGI per 1946-ban nem fejeződött be azzal, hogy a vádlottak padja mö­götti kis ajtó az utolsó elítélt náci vezér mögött is becsukó­dott. A szövetségesek katonai bíróságának még egy ítéletet kellett kihirdetnie. Ezt az ítéle­tet Martin Bormann-nak a min­denütt jelen volt pártembernek, a régi náci gárda egyik életben maradottjának ügyében hozták. A bűnvádi tárgyalást akkor távollétében is lefolytatták. Há­borús bűnei és az emberiség el­len elkövetett bűnei alapján Bor­­mann halálra van ítélve. Azt a feltevést, amely szerint Bor­­mann Berlin utolsó napjaiban, amikor a Führer-bunker szöke­vény-csoportjával együtt mene­külni pr­óbált, meghalt, a nürn­bergi bíróság bizonyítékok hiá­nyában nem fogadta el. Azóta, rendszerint Dél-Ame­­rikából különböző tálalásokban folyvást olyan hírek érkeznek, hogy Bormann él, Bormann Hitler legbizalma­sabb embere volt. Bár Hitler ha­lálát illetően már minden kétség eloszlott, az ő sorsát még mindig misztikus köd lengi körül. A “hátha még él” tudata Bormann esetében nehezen vész ki. A brit hírszerző iroda jelenté­se szerint 1945. május 1-ről 2-ra virradó éjjel Bormann holttestét egy berlini villamossín mellett látták és a Hold fényénél töké­letesen felismerték. A birodalmi kancellária mély bunker-rendszerének lakói közül viszont sok férfi és nő Berlin u­­tolsó napjaiban kijutott a város­ból. Bormann is köztük volt. Bormann megfigyelője volt a Führer utolsó dühkitöréseinek. Göbbelsszel együtt hivatalos ta­núként részt vett Hitler és Éva Braun házasság­kötésén. A Füh­rer végrendeletének és politikai végakaratának is tanúja volt. Egyike volt azoknak, akik ittak a lakodalmi korból, hallották a lövést Hitler szobájából és se­gédkeztek Hitler és Éva Braun holttestének elhelyezésében a kancellári kertben. Ő volt az a manapság pártminiszternek ne­vezett személy is, aki rádión ér­tesítette Dönitz admirálist, hogy Hitler őt nevezte ki utódjává. Ő volt az is, aki 24 órán át nem adta ki Hitler halálhírét, s ez­alatt az idő alatt ő és Göbbelsz hiába próbált tárgyalásokat kez­deni az őket körülvevő oroszok­kal. De meg nem erősített hírek szerint Brazíliában, Uruguayban és Chilében látták őt. 1961-ben a bonni kormány jelezte, hogy kiadását fogja kérni bármely or­szágtól, amennyiben nyomára bukkannak. Három évvel később a hivatalos nyugat-német ható­ságok, bizonyára nyomásra, százezer nyugat-német márka jutalmat, a legtöbbet eddig. Ígértek annak, aki Bormann nyomára vezető információkat szolgáltat. 1965 májusában Bormann két fia a frankfurti ügyészségen úgy nyilatkozott, hogy szerintük ap­juk halott. Tavaly januárban ez­zel teljesen ellentétes vélemény­nek adott kifejezést Adolf Eich­­mann fia, aki azt mondta, hogy Bormann plasztik arcműtétnek vetette alá magát és egy dél­­amerikai országban él. A KÜLFÖLDI MAGYAROK MEGEMLÉKEZÉSE (Folytatása a 3. oldalról) Nem akarok irodalomtörténe­ti méltatást, csupán a költő mondanivalójának az idegenben élő magyarokra gyakorolt hatá­sát szeretném vázolni szerény mondanivalómmal. Talán mi, a Hazától távol élő magyarok ér­zékenyebbek vagyunk és szub­jektívebben vesszük a költők ta­nítását. Hisz bármily jól menjen is sorsunk, sebzett a lelkünk. El­tekintve azoktól, akik kaland­vágytól hajtva hagyták el a ha­zát, a kinti magyarok nagy több­sége fájó szívvel gon­d­­ azokra az okokra, amelyek v­ .orbotot adtak a magyarok tízezreinek a kezébe. Ezért értjük meg Tompa költészetének allegóriáit, azt a képes beszédet, mely a tulajdon­­képeni mondanivalót egyáltalán nem nevezi meg, hanem csak képpel szemlélteti. Sebzetten hagyták el az 1848-as szabadságharc katonái a hazát és sebzetten vették kezük­Igen, mi vándormadarak visz­­sza-vissza térünk az ősi fészek­be megpihenni és . . . erőt merí­teni. És bár sokszor a fellegek­ben járunk, de csak a fizikai va­lóságunkban vagyunk távol a hazától. A kint élő magyarság ragaszkodik szülőhazájához, jól a lelkünkbe véstük a mondást, de a vándorbotot az első világ­háború előtti kivándorlók, a ki­semmizett, nincstelen, földnél­küli parasztok és ipari munká­sok, éppúgy a két háború közöt­ti kivándorlók, akik között értel­miségiek is bőven akadtak, írók, orvosok, mérnökök, sok-sok te­hetséges magyar, akiknek ideha­za nem jutott egy darab kenyér. Ezt a képletes beszédet mi ta­lán jobban megértjük, mert sok a hasonlóság a költő kora és a mi korunk között. Az allegóriák, a képletes beszéd formái ott szü­letnek, ahol a közösségnek egy a látásmódja, gondolkozása, ér­zése, s ez alkalmassá teszi az allegória megértésére minden magyarázat nélkül. Ki ne ismerné a költő “A MA­DÁR FIAIHOZ” című versét? Mily sokat mond ez a vers ne­künk, idegenben élőknek! Az al­legória köntösébe öltözteti nem­zete fájdalmát és a hozzánk szó­ló intelmét! A költemény utolsó versszakát mi jól megértjük: “Szívet cseréljen, ki hazát cse­rél!” A vándormadarakhoz szóló költői intést mi emberi nyelvre fordítva értelmezzük. A “Fiaim csak énekeljetek!” a mi nyelvünkön így hangzik! Dolgozzunk a magyar név meg­becsüléséért! “A bokorban itt az ősi fészek, Mely növelte könnyű szárnyatok. Megpihenni most is abba tértek, Bár a fellegek közt járjatok! S most, hogy a szél összevissza tépte: Úgy tennétek, mint az emberek? Itthagynátok, idegent cserélve ... — Fiaim, csak énekeljetek!

Next