Új Szó, 1969-1970 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1970-02-14 / 28. szám
Váti Volume 41. évfolyam — No. 28 Toronto, Ont. 1970 február 14 New Word intézete A szervezkedés a szegénység elleni harc egyedüli módja "A KORMÁNY SEMMIT SEM TESZ"— MONDJA AZ ACÉLIPARI MUNKÁSOK VEZETŐJE Kanada legnagyobb társadalmi problémája: a lakosság egyharmada szegénységben él. Kanada legnagyobb gazdasági problémája: a megélhetés önköltségeinek szakadatlan emelkedése, háztelkek magas ára, túlzottan magas kamat, ami miatt a dolgozó emberek nem építhetnek tisztességes lakásokat családjaik számára. Kanada legnagyobb politikai problémája: oly sok kormányzati szervünk van — szövetségi, tartományi, városi, vidéki—hogy az elsődleges társadalmi és gazdasági probléma megoldására alkalmatlannak bizonyulnak. A szakszervezeti mozgalom bérharcai máris többet tettek a kanadai szegényemberek nyomor alól való felszabadítása érdekében, mint az összes kormányzati testületek együttvéve. Ennek ellenére a bértárgyalásokat, a kollektív egyezkedést—a demokratikus szervezeti mozgalmat — éppen hogy csak megtűrik, fejlődését gátolják. Ennek okára könnyű rámutatni. Tájékoztatásért a tömegsajtóra támaszkodik a nép, a napi eseményeket a lapok, tv és a rádió magyarázza: a történelem tanulságait a történészek magyarázzák, a történelmi leckék feltárásában rájuk támaszkodunk. A társadalmi változásokat a sajtó és a történészek magyarázzák. A sajtó, tv és a rádió, a tömegtájékoztatás szervei a bértárgyalásokról azt a benyomást keltik, hogy viszonylag ritkaságszámba menő fellángolások, melyeket sztrájkoknak és kizárásoknak neveznek. A kollektív bértárgyalások, ami a történészeket illeti, újdonságok és ezért ezekről (a kollektív bértárgyalásokról) alig emlékszik meg Kanada történelme, nem tükrözi a szakszervezeti mozgalom jelentőségét, azt a fontos szerepet, amelyet betölt társadalmunk fejlődésében. A legtöbb kanadai nem vérbeli demokrata. Igazgatósági állásokról álmodozunk, hatóságoktól várjuk problémáink megoldását. Elhitetjük magunkkal, hogy új elgondolásoknak, új eszméknek tudósoktól, filozófusoktól, egyetemekről kell jönniök. Elhitetjük magunkkal, hogy az okos emberek központi irodákban ülnek, és hogy utasításaiknak engedelmeskednünk kell, mert nekik mindig igazuk van. Szeretjük kikerülni a felelősségvállalást, a döntéseket másokra hagyjuk, s ez nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali szervezetekben is így van. Szállóige, hogy : “Miért nem tesz valamit a kormány?” Imádjuk a nemzetállamot, s elhitetjük magunkkal, hogy a kormánynak isteni ereje van. A középosztálybeli értelmiségiek azzal érvelnek, hogy a választási rendszerben van a hiba, ők is feltételezik, hogy van az államnak rejtett, mindenható ereje. “Arányosan elosztott demokráciáról” beszélnek, meg valamiféle “szembefordulási politikáról.” Kevesen érik fel ésszel az értelmiségiek és az újdivatú politikusok közül azt a valóságot, hogy a szervezett dolgozók naponta harcolnak, bérharcaikban küzdenek a demokrácia arányos elosztásáért, és állandóan szembefordulnak a tárgyalóasztal másik oldalán ülőkkel. Az eredmények Nézzük a szervezett munkások által elért eredményeket. Harmincöt évvel ezelőtt a nagyiparokban dolgozó munkások nyomorban éltek. Rájöttek azonban arra, hogy a munkaadók profitot csak akkor nyerhetnek, ha a munkások dolgoznak. Felhasználták a munkások kollektív hatalmukat, megtagadták a munkát, hogy engedményeket csikarjanak ki a maguk és családtagjaik számára a munkaadóktól. Jogot nyertek a munkához és védelmet a munkahelyek életveszélyes körülményeivel szemben, korlátozták a munkaadók hatalmát, nem bocsájthatja el a munkaadó a saját tetszése szerint a munkást, nem fokozhatja le, nem fegyelmezheti tetszése szerint. Magasabb munkabért követelnek a dolgozók, figyelmen kívül hagyva a munkaadók vészkiáltásait és fenyegetéseit, hogy a magasabb munkabér tönkre teszi az ipart és az országot. (Ki ne emlékezne arra, hogy pápai csalhatatlansággal figyelmeztetett a nagyipar arra, hogy a 40 órás munkahét, a 8 órás munkanap, a gyári munkások fizetett vakációja a nemzetgazdaság csődjéhez fog vezetni.) A kormányok kénytelenek voltak bevezetni a munkások baleseti kártérítését, a munkanélküli biztosítást még a szervezetlen munkások javára is, és kénytelenek voltak törvényt alkotni, amely kimondja, hogy kötelező a Saskatchewanban röviddel ezelőtt szakított a 2.400 tagot számláló Retail, Wholesale Department Store Union az Egyesült Államokban székelő központtal, az úgynevezett “nemzetközi” szakszervezet vezetőségével, s ezen fölöttébb megbotránkoztak a szakszervezeti ősatyák. Ennél nagyobb szakítás amerikai szakszervezeti vezetéssel nem volt, mióta a 3.000 tagú papírgyári szakszervezet függetlenítette magát British Columbiában 5 évvel ezelőtt az amerikai központtól. Köztudomású, hogy az amerikai szakszervezeti bürokrácia az amerikai imperializmus tiszteletteljes és igen alázatos szálszája. Nem kellett volna megbotránkozniuk az amerikai pátriárkáknak a saskatchewani dolgozók döntésén, hiszen régen vádolják szakszervezet elismerése. Amikor a szervezett munkások bérjavításokat harcoltak ki, kénytelenek voltak a kormányok egy kicsit feljebb emelni a minimális munkabért. A szervezett munkások kollektív tárgyalásainak köszönhetők a nyugdíjak, az egészségvédelem, a sokféle medicare, s most szó van Ottawában arról, hogy biztosítani kellene a dolgozókat betegség esetére, ami a legtöbb kollektív szerződésben már megtörtént. A kanadai dolgozók csak saját kollektív erejük felhasználásával szabadíthatják fel magukat a nyomor alól. A szakszervezeti mozgalom tagsága, amely már segített önmagán, segíteni fog azoknak a munkásoknak, akik majd csak ezután akarják magukat kimenteni a szegénységből. Hassunk oda, hogy minden dolgozó embernek legyen joga kollektív tárgyalásokba bocsájtkoznia a munkaadókkal. A kollektív bértárgyalások sok munkásembert mentettek meg a nyomortól. Egy szabad társadalomban csak a szervezett munkásság tudja megoldani a nemzeti társadalmi, gazdasági és politikai problémáit. A dolgozó népnek meg kell határoznia a munkabéreket, s a dolgozó népnek kell meghatározni a munkatörvényeket is. Minthogy a kormány alkalmatlannak bizonyult a szegénység legyőzésére, az árak szabályozására, ugyan miért nem mondjuk a kormánynak, hogy álljon félre az útból, és mi, szervezett dolgozók majd intézkedni fogunk. A- ★ ★ A fentieket nem a régi baloldal, nem a kommunista párt, hanem William Mahoney, az acélipari munkások szervezetének (United Steelworkers) igazgatója mondotta. E szakszervezetnek Kanadában és az Egyesült Államokban több mint egymillió tagja van, az amerikai vezetést semmittevéssel, a kanadai tagság érdekeinek semmibevételével, s ezek a az amerikai központ fegyelmét. (Ugyanekkor a szakszervezetnek a New York-i 65. számú kerülete cakk-pakk hátat fordított a központi vezetésnek és csatlakozott Walter Reuther haladó Alliance for Labor Action néven ismert mozgalmához.) A CLC-atyák is Meghökkentette a saskatchewani munkások döntése a Kana-Aligha nevezhető Robert Fowter, Leonard Gynes és Earle McLaughlin vad tekintetű kanadai nacionalista kalandoroknak. Kékvérű arisztokrata tagjai ők nagy üzleti köröknek. Mind a három mélyen aggódik a kanadai gazdaság elidegenítésén, idegen, főleg amerikai törvény kanadai betolakodásán. Aggódnak azon, hogy Kanada idegen monopóliumok hátán menetel. Ha az ilyen emberek nézete szerint baj van, akkor baj van. Náluknál jobban senki sem tudja, hogy baj van. Nem jajveszékelő, nem rémületkeltő emberek ők. Robert Fowler mindent alaposan megfontolva beszélő ember. Köztiszteletben álló elnöke a Canadian Pulp and Paper Association-nek. Sok amerikai befektetője van ennek a papírja és papírgyári csoportnak. Leonard Hynes a Canadian Industries Ltd. néven ismert vegyipar elnöke. Ez az ipar az angliai Imperial Chemical Industries fiókja. Earle McLaughlin az ország legnagyobb bankja, a Royal Bank elnöke. Időnként mind a három hangoztatta, hogy Kanadában szükség van idegen befektetésekre. Különösen McLaughlin bírálta a múltban a kanadai gazdasági nacionalistákat, akik igyekeztek gátolni az amerikai milliárdok Kanadába özönlését, amelyek felvásárolják a kanadai iparokat és eluralják az ország gazdaságát. “Egy 100 százalékos kanadai tulajdont képező részvénytársaság,” mondotta McLaughlin, alacsonyabb rendű lehet mint kanadai korporációs állampolgár, egy 100 százalékig idegen tulajdonban lévő részvénytársaságnál, de hozzáfűzte: “Azzal a veszéllyel állunk most szemben, hogy az idegen tulajdont képező kanadai vállalatokat idegen törvények szabályozzák, amelyek földrajzi határunkon túlról nyúlnak be hazánkba.” McLaughlin szerint: “Például egy amerikai anyavállalat, amely szükségképpen amerikai fogdai szakszervezetek központját, a Canadian Labor Congress-t is, holott csak a vak nem látta az előjeleket. Meghökkenésüknek oka persze az volt, hogy Len Wallace, a saskatchewani üzletek szervezett dolgozóit nemcsak az amerikai eluralás alól vezette ki, hanem a CLC-vezetés alól is, mert abban is csalódtak a dolgozók. Kitették magukat ezzel a CLC bosszújának. Ugyanis a CLC kötelékébe tartozó szakszervezetek szabotálhatják a különvált saskatchewani munkások bérharcait. De ettől ők nem félnek, rendszernek van alávetve, az amerikai törvény nyomására amerikai törvényeket érvényesít kanadai vállalatának igazgatására. Kormánybeavatkozás Ez esetben nem lehet joga az amerikai tulajdont képező kanadai vállalatnak kanadai törvénynek engedelmeskednie, s tilos bátorítani arra, hogy tartsa tiszteletben a kanadai törvényeket és politikát.” “A mai helyzetben,” folytatta McLaughlin, “sem az anya-, sem a fiókvállalatnak nem áll módjában ellenkeznie az ilyen nyomással.” Bizonyítékok: Amerikai törvény tiltja a kereskedelmet a kommunista országokkal. Ennélfogva amerikaiak kanadai iparainak tilos elfogadniuk rendeléseket a kommunista államokból. Az amerikai monopóliumok működését szabályozó amerikai törvények miatt változtatásokat kellett eszközölni az amerikaiak kanadai vállalatainak működésében. Fowler and Hynes igazat adnak McLaughlinnak. Hynes mondotta: “A legnagyobb kárt az okozza ,hogy az amerikai kormány az amerikai tulajdont képező kanadai vállalatokat amerikai törvény és politikai alattvalóinak tekinti.” Röviddel ezelőtt mondotta Fowler: “Új kanadai törvényhozással kell lehetetlenné tenni, hogy az amerikai törvény átugorjon Kanadába.” McLaughlin és Hynes szerint sürgetni kell a kanadai kormányt, követelje az amerikai kormánytól az amerikai törvények otthonmaradását. Figyelmen kívül nem hagyható tény. Sok gyáros és nagyüzletember, aki eddig nem ellenezte az idegen tőke beözönlését, most tiltakozik az ellen, hogy kanadai vállalatokat amerikai törvények szabályozzanak. Az ottawai kormány semmittevő politikája túlzottnak tartja az ilyen követelést. Vajon miért? —Jack McArthur, Toronto Star, február 6. mert bíznak a sortagság szolidaritásában. (A független UE szakszervezet sem fél a CLC megtorlásától.) A független kanadai vezetést választó saskatchewani dolgozók szakszervezetének van pénze függetlensége megvédésére, sikeres bérharc biztosítására, és a jövőben övék lesz a tagsági díjaknak az a jelentékeny része, amit eddig az amerikai pátriárkáknak kellett kifizetniük haszontalanul. Még a tőkés sajtó is elcsodálkozik azon, hogy a CLC az amerikai “nemzetközi” vezetőkkel egy húron pendülve botránkozik meg, amikor valamely kanadai szakszervezeti csoport függetleníti magát az amerikai bürokráciától. Nem győzi hangoztatni a CLC, hogy megbetegedne a kanadai szakszervezeti mozgalom, (Folytatása a 7. oldalon) ★ ★ ★ HAZAFIAS KAPITALISTÁK AMITŐL MEGIJEDTEK A PÁTRIÁRKÁK Ára 10 cent