Új Szó, 1969-1970 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1970-02-14 / 28. szám

Váti Volume 41. évfolyam — No. 28 Toronto, Ont. 1970 február 14 New Word intézet­e A szervezkedés a szegénység elleni harc egyedüli módja "A KORMÁNY SEMMIT SEM TESZ"— MONDJA AZ ACÉLIPARI MUNKÁSOK VEZETŐJE Kanada legnagyobb társadal­mi problémája: a lakosság egy­­harmada szegénységben él. Ka­nada legnagyobb gazdasági problémája: a megélhetés ön­költségeinek szakadatlan emel­kedése, háztelkek magas ára, túlzottan magas kamat, ami miatt a dolgozó emberek nem építhetnek tisztességes lakásokat családjaik számára. Kanada legnagyobb politikai problémája: oly sok kormány­zati szervünk van — szövetségi, tartományi, városi, vidéki—hogy az első­dleges társadalmi és gaz­dasági probléma megoldására al­kalmatlannak bizonyulnak. A szakszervezeti mozgalom bérharcai máris többet tettek a kanadai szegényemberek nyomor alól való felszabadítása érdeké­ben, mint az összes kormányzati testületek együttvéve. Ennek el­lenére a bértárgyalásokat, a kol­lektív egyezkedést—­a demokra­tikus szervezeti mozgalmat — éppen hogy csak megtűrik, fejlő­dését gátolják. Ennek okára könnyű rámutatni. Tájékoztatásért a tömegsajtó­ra támaszkodik a nép, a napi eseményeket a lapok, tv és a rádió magyarázza: a történelem tanulságait a történészek magya­rázzák, a történelmi leckék fel­tárásában rájuk támaszkodunk. A társadalmi változásokat a sajtó és a történészek magyaráz­zák. A sajtó, tv és a rádió, a tö­megtájékoztatás szervei a bér­­tárgyalásokról azt a benyomást keltik, hogy viszonylag ritkaság­számba menő fellángolások, me­lyeket sztrájkoknak és kizárá­soknak neveznek. A kollektív bértárgyalások, ami a történé­szeket illeti, újdonságok és ezért ezekről (a kollektív bértárgyalá­sokról) alig emlékszik meg Ka­nada történelme, nem tükrözi a szakszervezeti mozgalom jelentő­ségét, azt a fontos szerepet, amelyet betölt társadalmunk fej­lődésében. A legtöbb kanadai nem vérbeli demokrata. Igazgatósági állá­sokról álmodozunk, hatóságok­tól várjuk problémáink megoldá­sát. Elhitetjük magunkkal, hogy új elgondolásoknak, új eszmék­nek tudósoktól, filozófusoktól, egyetemekről kell jönniök. Elhi­tetjük magunkkal, hogy az okos emberek központi irodákban ül­nek, és hogy utasításaiknak en­gedelmeskednünk kell, mert ne­kik mindig igazuk van. Szeretjük kikerülni a felelős­ségvállalást, a döntéseket má­sokra hagyjuk, s ez nemcsak a jobboldali, hanem a baloldali szervezetekben is így van. Szál­lóige, hogy : “Miért nem tesz valamit a kormány?” Imádjuk a nemzetállamot, s elhitetjük ma­gunkkal, hogy a kormánynak is­teni ereje van. A középosztály­beli értelmiségiek azzal érvelnek, hogy a választási rendszerben van a hiba, ők is feltételezik, hogy van az államnak rejtett, mindenható ereje. “Arányosan elosztott demokráciáról” beszél­nek, meg valamiféle “szembefor­dulási politikáról.” Kevesen érik fel ésszel az értelmiségiek és az újdivatú politikusok közül azt a valóságot, hogy a szervezett dolgozók naponta harcolnak, bérharcaikban küzdenek a demo­krácia arányos elosztásáért, és állandóan szembefordulnak a tárgyaló­asztal másik oldalán ülőkkel. Az eredmények Nézzük a szervezett munkások által elért eredményeket. Har­mincöt évvel ezelőtt a nagyipa­rokban dolgozó munkások nyo­morban éltek. Rájöttek azonban arra, hogy a munkaadók profitot csak akkor nyerhetnek, ha a munkások dolgoznak. Felhasz­nálták a munkások kollektív ha­talmukat, megtagadták a mun­kát, hogy engedményeket csikar­janak ki a maguk és családtag­jaik számára a munkaadóktól. Jogot nyertek a munkához és védelmet a munkahelyek életve­szélyes körülményeivel szemben, korlátozták a munkaadók hatal­mát, nem bocsájthatja el a mun­kaadó a saját tetszése szerint a munkást, nem fokozhatja le, nem fegyelmezheti tetszése szerint. Magasabb munkabért követelnek a dolgozók, figyelmen kívül hagyva a munkaadók vészkiáltá­sait és fenyegetéseit, hogy a ma­gasabb munkabér tönkre teszi az ipart és az országot. (Ki ne emlékezne arra, hogy pápai csal­­hatatlansággal figyelmeztetett a nagyipar arra, hogy a 40 órás munkahét, a 8 órás munkanap, a gyári munkások fizetett vaká­ciója a nemzetgazdaság csődjé­hez fog vezetni.) A kormányok kénytelenek voltak bevezetni a munkások ba­leseti kártérítését, a munkanél­küli biztosítást még a szervezet­len munkások javára is, és kény­telenek voltak törvényt alkotni, amely kimondja, hogy kötelező a Saskatchewanban röviddel ez­előtt szakított a 2.400 tagot számláló Retail, Wholesale De­partment Store Union az Egye­sült Államokban székelő köz­ponttal, az úgynevezett “nem­zetközi” szakszervezet vezetősé­gével, s ezen fölöttébb megbot­­ránkoztak a szakszervezeti ős­atyák. Ennél nagyobb szakítás ameri­kai szakszervezeti vezetéssel nem volt, mióta a 3.000 tagú papír­gyári szakszervezet függetlení­tette magát British Columbiá­ban 5 évvel ezelőtt az amerikai központtól. Köztudomású, hogy az ameri­kai szakszervezeti bürokrácia az amerikai imperializmus tisztelet­­teljes és igen alázatos szálszája. Nem kellett volna megbotrán­­kozniuk az amerikai pátriárkák­nak a saskatchewani dolgozók döntésén, hiszen régen vádolják szakszervezet elismerése. Amikor a szervezett munkások bérjaví­tásokat harcoltak ki, kénytele­nek voltak a kormányok egy kicsit feljebb emelni a minimális munkabért. A szervezett munká­sok kollektív tárgyalásainak kö­szönhetők a nyugdíjak, az egész­ségvédelem, a sokféle medicare, s most szó van Ottawában arról, hogy biztosítani kellene a dolgo­zókat betegség esetére, ami a legtöbb kollektív szerződésben már megtörtént. A kanadai dolgozók csak saját kollektív erejük felhasználásá­val szabadíthatják fel magukat a nyomor alól. A szakszervezeti mozgalom tagsága, amely már segített önmagán, segíteni fog azoknak a munkásoknak, akik majd csak ezután akarják magu­kat kimenteni a szegénységből. Hassunk oda, hogy minden dolgozó embernek legyen joga kollektív tárgyalásokba bocsájt­­koznia a munkaadókkal. A kol­lektív bértárgyalások sok mun­kásembert mentettek meg a nyo­mortól. Egy szabad társadalom­ban csak a szervezett munkásság tudja megoldani a nemzeti társa­dalmi, gazdasági és politikai problémáit. A dolgozó népnek meg kell határoznia a munkabé­reket, s a dolgozó népnek kell meghatározni a munkatörvénye­ket is. Minthogy a kormány al­kalmatlannak bizonyult a sze­génység legyőzésére, az árak szabályozására, ugyan miért nem mondjuk a kormánynak, hogy álljon félre az útból, és mi, szer­vezett dolgozók majd intézkedni fogunk. A- ★ ★ A fentieket nem a régi balol­dal, nem a kommunista párt, ha­nem William Mahoney, az acél­ipari munkások szervezetének (United Steelworkers) igazgató­ja mondotta. E szakszervezetnek Kanadában és az Egyesült Álla­mokban több mint egymillió tagja van, az amerikai vezetést semmitte­véssel, a kanadai tagság érdekei­nek semmibevételével, s ezek a az amerikai központ fegyelmét. (Ugyanekkor a szakszervezetnek a New York-i 65. számú kerülete cakk-pakk hátat fordított a központi vezetésnek és csatlako­zott Walter Reuther haladó Al­liance for Labor Action néven ismert mozgalmához.) A CLC-atyák is Meghökkentette a saskatche­wani munkások döntése a Kana-Aligha nevezhető Robert Fowter, Leonard Gynes és Earle Mc­Laughlin vad tekintetű kanadai nacionalista kalandorok­nak. Kékvérű arisztokrata tagjai ők nagy üzleti köröknek. Mind a három mélyen aggódik a kanadai gazdaság elidegeníté­sén, idegen, főleg amerikai tör­vény kanadai betolakodásán. Ag­gódnak azon, hogy Kanada ide­gen monopóliumok hátán mene­tel. Ha az ilyen emberek nézete szerint baj van, akkor baj van. Náluknál jobban senki sem tud­ja, hogy baj van. Nem jajveszé­­kelő, nem rémületkeltő emberek ők. Robert Fowler mindent alapo­san megfontolva beszélő ember. Köztiszteletben álló elnöke a Canadian Pulp and Paper Asso­ciation-nek. Sok amerikai befek­tetője van ennek a papírja és papírgyári csoportnak. Leonard Hynes a Canadian In­dustries Ltd. néven ismert vegy­ipar elnöke. Ez az ipar az an­gliai Imperial Chemical Indus­tries fiókja. Earle McLaughlin az ország legnagyobb bankja, a Royal Bank elnöke. Időnként mind a három han­goztatta, hogy Kanadában szük­ség van idegen befektetésekre. Különösen McLaughlin bírálta a múltban a kanadai gazdasági na­cionalistákat, akik igyekeztek gátolni az amerikai milliárdok Kanadába özönlését, amelyek felvásárolják a kanadai iparokat és eluralják az ország gazdasá­gát. “Egy 100 százalékos kanadai tulajdont képező részvénytársa­ság,” mondotta McLaughlin, ala­csonyabb rendű lehet mint ka­nadai korporációs állampolgár, egy 100 százalékig idegen tulaj­donban lévő részvénytársaság­nál, de hozzáfűzte: “Azzal a veszéllyel állunk most szemben, hogy az idegen tulajdont képező kanadai válla­latokat idegen törvények szabá­lyozzák, amelyek földrajzi hatá­runkon túlról nyúlnak be ha­zánkba.” McLaughlin szerint: “Például egy amerikai anyavállalat, amely szükségképpen amerikai fog­dai szakszervezetek központját, a Canadian Labor Congress-t is, holott csak a vak nem látta az előjeleket. Meghökkenésüknek oka persze az volt, hogy Len Wallace, a saskatchewani üzletek szervezett dolgozóit nemcsak az amerikai eluralás alól vezette ki, hanem a CLC-vezetés alól is, mert ab­ban is csalódtak a dolgozók. Ki­tették magukat ezzel a CLC bosszújának. Ugyanis a CLC kö­telékébe tartozó szakszervezetek szabotálhatják a különvált sas­katchewani munkások bérhar­cait. De ettől ők nem félnek, rendszernek van alávetve, az amerikai törvény nyomására amerikai törvényeket érvényesít kanadai vállalatának igazgatá­sára. Kormánybeavatkozás Ez esetben nem lehet joga az amerikai tulajdont képező kana­dai vállalatnak kanadai törvény­nek engedelmeskednie, s tilos bátorítani arra, hogy tartsa tisz­teletben a kanadai törvényeket és politikát.” “A mai helyzetben,” folytatta McLaughlin, “sem az anya-, sem a fiókvállalatnak nem áll módjá­ban ellenkeznie az ilyen nyomás­sal.” Bizonyítékok: Amerikai tör­vény tiltja a kereskedelmet a kommunista országokkal. Ennél­fogva amerikaiak kanadai ipa­rainak tilos elfogadniuk rendelé­seket a kommunista államokból. Az amerikai monopóliumok működését szabályozó amerikai törvények miatt változtatásokat kellett eszközölni az amerikaiak kanadai vállalatainak működésé­ben. Fowler and Hynes igazat ad­nak McLaughlinnak. Hynes mon­dotta: “A legnagyobb kárt az okozza ,hogy az amerikai kor­mány az amerikai tulajdont ké­pező kanadai vállalatokat ameri­kai törvény és politikai alattva­lóinak tekinti.” Röviddel ezelőtt mondotta Fowler: “Új kanadai törvényho­zással kell lehetetlenné tenni, hogy az amerikai törvény át­ugorjon Kanadába.” McLaughlin és Hynes szerint sürgetni kell a kanadai kor­mányt, követelje az amerikai kormánytól az amerikai törvé­nyek otthonmaradását. Figyelmen kívül nem hagy­ható tény. Sok gyáros és nagy­üzletember, aki eddig nem el­lenezte az idegen tőke beözönlé­­sét,­ most tiltakozik az ellen, hogy kanadai vállalatokat ame­rikai törvények szabályozzanak. Az ottawai kormány semmit­tevő politikája túlzottnak tartja az ilyen követelést. Vajon miért? —Jack McArthur, Toronto Star, február 6. mert bíznak a sortagság szolida­ritásában. (A független UE szakszervezet sem fél a CLC megtorlásától.) A független kanadai vezetést választó saskatchewani dolgozók szakszervezetének van pénze függetlensége megvédésére, sike­res bérharc biztosítására, és a jövőben övék lesz a tagsági dí­jaknak az a jelentékeny része, amit eddig az amerikai pátriár­káknak kellett kifizetniük ha­szontalanul. Még a tőkés sajtó is elcsodál­kozik azon, hogy a CLC az ame­rikai “nemzetközi” vezetőkkel egy húron pendülve botránkozik meg, amikor valamely kanadai szakszervezeti csoport függetle­níti magát az amerikai bürokrá­ciától. Nem győzi hangoztatni a CLC, hogy megbetegedne a ka­nadai szakszervezeti mozgalom, (Folytatása a 7. oldalon) ★ ★ ★ HAZAFIAS KAPITALISTÁK AMITŐL MEGIJEDTEK A PÁTRIÁRKÁK Ára 10 cent

Next