Új Szó, 1969-1970 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1970-06-06 / 44. szám

8 oldal [HÉTVÉGI LEVÉL, J fr­a: Rev. GROSS ,4. LÁSZLÓ, BJD., TAjts. | JÓ VOLT HAZAMENNI ... (III.) HOL TALÁLSZ még egy országot a földkerekségen, ahol a kor­mányzat egyrészt tiszteletben tartja a nőnek azt a jogát, hogy egyedül ő döntse el, hogy terhesség esetén óhajtja-e világra hozni magzatát, vagy meg akarja szakítani a terhességet és más­részt minden lehetőt elkövet—bőséges anyagi támogatást és in­gyenes orvosi és kórházi gondozás révén—annak érdekében, hogy az anyajelölt anyagi gondoktól mentesen élhessen a viselősség, a szülés és a megszületett csecsemő első életévének a tartama alatt? Szülőhazánk ilyen ország! A kormányzat nem áll útjában az orvosilag végrehajtandó abortusnak, ha a teherbe esett nő nem kíván az anyaság áldásában részesülni (vagy azt el akarja halasztani egy neki kedvezőbb időpontra), de ugyanakkor olyan intézményes előnyöket biztosít az anyajelölt számára, hogy az valósággal kívánatosnak találja a családalapítást. Hogy egy visszájára fordított magyar közmondással éljek: Amit a nemzet elveszít a réven (abortus), azt visszanyeri a vámon (az anyasági segély által inspirált és támogatott népsza­porulat). Ezt nevezem egészséges egyensúlynak, mert míg egy­felől lefékezi a robbanásszerű szaporodást, másfelől elősegíti a normális mértékű népesedési mozgalmat, amely a szülők szabad elhatározásával, valamint anyagi képességeivel tökéletes össz­hangban áll. Talán nem hívom ki magam ellen a frivolitás vádját, amikor egy másik közmondással jellemzem ezt a helyzetet: A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad . . . ★ * * A Fejér megyei Besnyő községben lévő “Sallai” termelőszövet­kezetben tett látogatásunk kitörölhetetlen benyomásokat hagyott bennem. Tudni kell, hogy ez a község a felszabadulás előtt egy­szerűen nem létezett. Egy nagy grófi uradalom cselédjeiből és zselléreiből alakult a felszabadulást követőleg; ezekhez csatla­kozott vagy 250 Heves megyéből odatelepített szegényparaszt (családostul természetesen), akik ugyanebben az uradalomban szoktak dolgozni régebben, mint summás munkások, tavasztól őszig—látástól vakulásig—hosszú éveken át. Mivel a község alig több 20 évesnél, a házak mind újak, csinosak, tágasak és igénye­sek—jómódra tanúskodnak. Hasonlóképpen a középületek, isko­lák, tanácsház, nemkülönben a klinikának is beillő orvosi rendelő szintén korszerűek. Az elnök távollétében (beszaladt a lelkem a városba az érett­ségi vizsgájára pont a látogatás napján) a szövetkezet titkára kalauzolt bennünket a különböző üzemekben és tenyészetekben (ő már régebben leérettségizett). Ő maga is cseléd volt a grófi uradalomban zsenge korától kezdve, miután sikerült elvégeznie az elemi iskola három osztályát . . . Igen, az egykori cselédek közül kerülnek ki a mai vezetők, akik felnőtt fővel beülnek az iskola padjaiba és szorgalmasan tanulnak, hogy minél különb vezetői lehessenek egykori cselédtársaiknak. (Érdekes megfi­gyelni ,hogy az ilyen kiművelődött egykori cselédek, noha a nyelvtan szabályai ellen sohasem vétenek és kerek, összefüggő, jól megfogalmazott mondatokban fejezik ki magukat, egy jot­tányit sem vesztettek el korábbi parasztos kiejtésükből, hang­hordozásukból és humorukból, ami oly zamatossá, élvezetessé teszi a beszédjüket). Ha a besnyői szövetkezetet tipikusnak lehet tekinteni, akkor nagy megelégedéssel és hálatelt szívvel állapíthatjuk meg, hogy az egykor nincstelen magyar parasztok a szociális termelési rend­szerben végre révbe jutottak, emberhez méltó életet élnek, sem­miben hiányt nem szenvednek és aki nem túlságosan sokat és gyakran önt fel a garatra, az csinos takarékbetéttel is rendel­kezik. (Mert a jó kereseti viszonyoknak egyik—negatív—vele­járója az is, hogy egyesek az alkoholizmus csapdájába esnek...) Nincs köztük ma már egy sem, aki visszakívánná az egyéni gaz­dálkodást a maga néhány holdacskáján; mindenki rájött az évek során, hogy a szövetkezeti gazdálkodás a legbiztosabb, legelőnyö­sebb útja-módja a boldogulásnak . . . Ha viszont ez a szövetkezet nem tipikus, hanem a legjobbak közül való, akkor úgy tekinthetünk rá, mint iskolapéldájára annak, hogyan lehet szorgalmas munkával és testvéri egyetér­téssel sikeressé tenni a szövetkezeti gazdálkodást az ország bármely részében. Mert úgy vélem, hogy ami elérhető Besnyőn, annak a megvalósítása Markotabögödén (ilyen nevű falu valóban létezik!) sem ütközik komoly akadályokba — ha a tagság köré­ben megvan az egyetértés és a vezetőkben a hozzáértés — no meg egy kis fantázia és vállalkozó szellem . . . Nem túlzás, amikor azt állítom, hogy a mai átlagos szövet­kezeti tag életszínvonala legalább olyan kedvező, mint az átlagos városi szakmunkásé és sok tekintetben még annál is kedvezőbb. Értem ez alatt a háztáji parcellán termelhető zöldség- és gyü­mölcsfélét, a jószág- és baromfitartás előnyeit és sok esetben a különb lakásviszonyokat. (Faluhelyen tudvalevőleg a családi ház építése kevésbé problematikus, mint a városban.) És ha ez így van, akkor elmondhatjuk, hogy az egykori cselédek, zsellérek, summás munkások és törpebirtokosok — akik valaha a magyar agrárnépesség óriási többségét képezték — nagyon sokat köszön­hetnek a 25 évvel ezelőtt megszületett ÚJ MAGYARORSZÁG­NAK! ★ ★ ★ Ideje már, hogy megköszönjem a Magyarok Világszövetsége nagyérdemű főtitkárának: Kárpáti Józsefnek, agilis helyettesé­nek, Kobarcsics Pálnak, valamint kitűnő munkatársaiknak: Kocziha, Kozári, Czidor és dr. Miklós barátainknak azt a mindenre kiterjedő figyelmet és előzékenységet, amellyel igye­keztek otthontartózkodásunkat feledhetetlenül szép és tanulsá­gos élménnyé tenni. Hogy kellemes időjárással — egyetlen nap kivételével—nem szolgálhattak, azt nem írjuk a terhükre . . . Ismétlem: jó volt hazamenni! ÚJ SZÓ iiiiiiiiiiiiiiiiMuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiwiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiMWiiiwiiiiiiiimwiiiiwii SZLOVÁKIÁBÓL Magyar Diáknapok ÉRSEKÚJVÁROTT Magyar Diáknapot tartottak, amelyen versmondók, prózamondók és színpadi versenyek díjai lettek kiosztva. A versenyen több isko­la részt vett, közöttük a pozso­nyi, komáromi, ipolysági, lo­sonci, érsekújvári magyar diákok csoportjai nyertek a legtöbbet. —­­—­POZSONYPÜSPÖKÖN, a Cseh­szlovákiai magyarok helyi szer­vezetének 20 éves megalakulásá­nak alkalmából “Világszabad­ság!” címmel irodalmi délutánt rendeztek, melyen Dr. Czine Mihály, a budapesti Eötvös Ló­­ránd Tudományegyetem docense tartott előadást Petőfi és Illyés költészetéről. —­— A CSEHSZLOVÁKIAI magya­ MIIIIIIUIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIitlIllllililllllllllltlIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIIHIIIIIIIIIIIIIHIIIIi­ rok pozsonyi városi bizottsága megemlékezést tartott március 15-én, melyen megkoszorúzta Petőfi Sándor ligetfalusi szobrát. A hontlexaifsfirmati nAllist niarapló ­ Ez évben van ötven esztendeje annak, hogy az imperialista tria­noni békeszerződésben Magyar­­ország “lemondott” Erdélyről, Felvidékről, Bácska - Bánátról, Kárpátaljáról és az Ausztriához csatolt Burgenlandról. Ebben a békeszerződésben Magyarország nemcsak a más nemzetiségi terü­letekről “mondott” le, hanem sok olyan területről, amelyen magyarok laktak évszázadokon keresztül. Ezen az évfordulón, itt az emigrációban, egyes ma­gyar szervek gyászolják a tria­noni szerződésben elvett terüle­teket, és “történelmi” határokra hivatkozva még mindig hirdetik, hogy “Nem, nem soha!” Mivel azonban van az emigrációnak egy demokratikusabb része is, sőt olvasóink között túlnyomó többségben vannak a haladó, szo­cialista gondolkodású egyének, így jónak találom, hogy a hirde­tett “történelmi” határokat szo­cialista eszmékhez hűen vizsgál­juk meg. Először is meg kell, hogy ha­tározzuk, hogy mi is az a törté­nelmi határ. A burzsoá­ naciona­­lizmus mindig is azt a határt tartja “történelminek”, amely a legnagyobb volt, tekintet nélkül arra, hogy milyen nemzetiségek éltek a szóbanforgó határokon belül. Ez a felfogás ,melyet mi burzsoá­ nacionalizmusnak neve­zünk, tulajdonképpen imperia­­lisztikus felfogás és törekvés, mert egy más nemzet, más nép bekebelezését tűzi ki célul ,és szentesíti azt. A szocialista ta­nok ezeket a törekvéseket reak­ciósnak nyilvánítják, tekintettel, hogy a bekebelezett nemzet, vagy nemzet­töredék a legtöbb esetben ki van téve, vagy rá van kényszerítve, vagy rákényszerül­ve, a másik nemzetbe való asszi­­milálódásra. Ez már elnyomás­nak számít ,legyen az nemzeti, kulturális, gazdasági vagy tech­nikai kényszerítés. A történelmi nemzeti határok mindig azok, amelyeken belül egy nemzet él. Ez a természetes határ. Egy or­szág vagy állam határain belül nemzetiségi kisebbségek már ki vannak téve ,hogy nemzeti létü­ket az asszimilálódás veszélye fenyegeti, akaratuk ellenére fog­nak beolvadni egy más nemzetbe. Egy nemzetből pedig ha leszakí­tanak egy darabot, az nem más mint az emberi jogok meggyalá­­zása, melyet az imperialisták gyakran alkalmaztak. Erre a legjobb példa a szovjet történészek véleménye Afriká­ról. (Az Outline History of Af­rica, Moscow, 1965.) Itt Afriká­ban, ahol a legtöbb imperialista hatalom verekedett a minél több területért, a legjobb példát ta­lálni erre, mert itt valóban szét­daraboltak nemzetiségeket, tör­zseket, nemzeteket az imperialis­ták maguknak, amit felosztás­nak neveztek. Erről így ír a fenti könyv: “A colonialista ha­tárok kegyetlenül vágtak fel törzsi és egynemzetiségű csopor­tokat.” Majd másutt meg így: “A gyarmati határok . . . önké­nyesen osztották fel történelmi­leg alkotott területeket, válasz­tottak szét egynyelvű és kultú­rájú népcsoportokat és megsza­kították a természetes kialaku­lását az afrikai nemzeteknek.” -M- * A SZOVJET tudósok és törté­nészek ezen megállapításai a tör­ténelmi materializmuson alapul­nak s helytállóak nemcsak Afri­kában, hanem minden más részén a világnak. Azonban ezen törté­nészek megállapításai nemcsak a régmúlt történelemre vonatkoz­nak, hanem a jelenre is, tekintet­tel arra, hogy a fenti törvénye­ket nem lehet két mércével mérni. így, ezen az alapon került kritika alá a Kínai Népköztár­saság nemzetiségi politikája is. Tudott dolog, hogy Kínában a nemzetiségi kisebbségeket a mon­golok, tibetiek, dzungarok és uj­­gurok alkotják lényegében. A Szovjetunióban megjelenő Kom­munist c. folyóirat 1967-es szá­mában egy kritikát olvashatunk, amelyből megtudjuk, hogy a fent említett kisebbségek helyze­te nem valami jó és a velük való bánásmód nem valami nemzet­közi szellemben történik. A Ti­beti Autonom területről megtud­juk, hogy a jelenlegi Tibeti Au­tonom területen kívül még kilenc terület van emellett, melynek la­kosai tibetiek, és akiket a terü­lettel együtt egyesíteni kellene az anyaországgal, Tibettel. A másik példa Külső-Mongó­­liával kapcsolatos, melyből meg­tudjuk, hogy 1957-ben a Külső- Mongol Autonóm Területhez hoz­zácsatoltak több területet, mely­nek az eredménye az lett, hogy a mongol lakosság kisebbségbe került a saját autonóm területén belül. A harmadik példa a Sin­­kiang tartomány illetve autonóm terület, ahol az ujgurok, dzunga­rok, kazakok, és törökök él­tek. Itt a kínaiak megváltoztatták a terület nevét Dzsungáriáról és Ujgurisztánról Sinkiangra, an­nak ellenére, hogy a helybeli la­kosság illetve nemzetiség ellenz­­te ezt. A Kommunist c. lap még elmondta azt, hogy erőszakos kí­­naizálás folyik több nemzetiségi kisebbség területén, a helység és terület neveket is megváltoztat­ják, a nemzetiségi kisebbségeket diszkriminálják, a területekre kínaiakat telepítenek, sokszor meg a nemzetiségeket ellakoltat­­ják belső Kínába. Erről a kinai­­zálásról így ír a kínában megje­lenő Sinkiang Jibao: “Ez a ke­veredés marxista és kommunista asszimiláció, ami elkerülhetetlen következménye a szocialista fej­lődésnek. Akárki, aki ellenzi ezt az asszimilálódást, ellenzi a szo­cializmust és kommunizmust és a történelmi materializmust.” A kínaiak úgy látszik elfelejt­keznek arról, hogy a Szovjet­unióban, ahol a szocializmus öre­gebb, több idő volt a materia­lista tanokat tanulmányozni, és azokat a szovjetunióbeli nemze­tiségi kisebbségekre alkalmazni, és a helyes utat megtalálni. A szovjet történészek tudják, hogy az asszimilációs törekvésekben nincs különbség akár szocialista akár nem szocialista követi el. A történelmi materializmus a nem­zetiből a nemzetközi felé mutat és nem pedig az egyik nemzetből egy másik nemzet felé. * * * AMINT A fentiekből láthatjuk a materialista történészek a Szovjetunióban helyesen fognak hozzá a dolgokhoz és nem tesz­nek különbséget egy erőszakos asszimilálódási törekvés között, ha az egyik esetleg egy szocia­lista államban, míg a másik egy nem szocialista államban törté­nik. És ez a helyes és igazi útja a szocializmusnak. Két igazság nincs ebben a kérdésben. Ha helytelen volt az imperialista­ ha­talmak azon politikája, amely nemzeteket választott szét, nem­zetiségi kisebbségeket akart asz­­szimilálni, akkor még helytele­nebb ha ez a politika egy szocia­lista országban történik. A fenti afrikai és kínai nemzetiségek és nemzetiségi kisebbségek helyze­téről szóló vélemény alapot ad nekünk ahhoz, hogy a trianoni és az az utáni helyeztet elemez­zük. Tekintettel arra, hogy a tria­noni békeszerződés és az azzal járó feldarabolás imperialista nagyhatalmi beavatkozás volt, mely figyelmen kívül hagyta a nemzetiségi (nem történelmi!) határokat, a szóbanforgó nem­zetiségek, illetve nemzetiségi ki­sebbségek véleményét, így úgy tekintünk Trianonra, mint egy imperialista osztoszkodás­­ra, mely nem volt különb az af­rikai nemzetek felosztásától. Mi­vel szocialisták vagyunk és ra­gaszkodunk a szocialista elvek­hez, így ragaszkodunk a nemze­tiségi határokon belül lévő nem­zetiségi kisebbség em­­beri jogai­hoz, hogy mindig és mindenkor szabadon választhassa meg a ho­vatartozását és nemzetiségi éle­tét. A reakció, a burzsoá­ nacio­­nalizmus és imperializmus által hirdetett “történelmi” határok­ban nem hiszünk, mert azok min­dig más nemzetek kárára széle­sítettek határokat és kebeleztek be nemzetekből részeket. Ellen­ben hiszünk a nemzetiségi ki­sebbség TELJES jogaiban, a két­nyelvű és nem asszimilációs au­tonómiában — feltéve ha azt a kisebbség óhajtja — mert csak így látjuk valóra válni az emberi jogokat, a szocialista tanokat, melyek KELL, hogy különbözze­nek a régmúlt reakciós jogoktól és tanoktól. K.O.A. TRIANONI PÁRHUZAM 1970 június 6

Next