Állami Gimnázium, Kaposvár, 1870

A COMICUM FAJAI. Míg a tragicum a földi élet bajai é­s ellenmondásai közöl legyőzve az eszme ellen lázadt anyagot egy szebb lét tiszta régiójába emel fel, addig ellentéte, a comicum inkább a szédelgős magaslatokból lehoz ide a biztos valódi­ságba, mikor az anyagtól külön vált eszme hazudott élete önmagától foszlik szét, mert az eszmei létnek is csak az anyaggal való egyesülésben lehet virágoznia igazán. Jellemzi a comicumot a józan kiábrándulás épen mint a tragiku­­mot; csakhogy ez utóbbinál a csalfa látszat mindent igér, s lelkünk tevékenységét foglalja el , míg megsemmisülte után következik a kibékülés az örökké maradó eszmével , s a magasabb tökély kedvéért lemondás eddigi érdekeink­ről, a comicumnál ellenben a látszat öntevékenységünket fenyegeti s épen megsemmisülte után tudjuk érdekeinket szabadon , s megnyugodott vidámsággal érezzük a valódi élet becsét többnek a tántorgó ábrándoknál, tehát ez is a megzavart rendet állítja helyre, vagyis a szépet eszközli ki, valamint hogy a comicum a fejlődő, létesülő nem pedig a létező szépség. Két mozzanatot kell jól megfigyelnünk a comicumban: hogy egyelőre megütközzünk, s hogy az ijesztő dolog semmisége csakhamar bebizonyodjék, Carriere magából a nevetés végbemenéséből mutatja ki igen érdekesen a comicum természetét !,, Szánkat egy kissé kinyitjuk, azt mondja , mintegy bámulatból, hanem egyúttal fogun­kat is mutatjuk a védelemre; némileg visszahúzódunk, lélekzetünk elakad, hanem mindez csak a feszültség egy pillanatára; de amint látjuk az ellentét megsemmisültét, ránk nézve is mindjárt következik a szabadulás. Nyeldeklőnk és egész testünk rázkódása által lerázzuk magunkról a terhet, mely rajtunk akart volna nehezedni, a gyorsított légzés miatt az ütér hamarabb ver s nagyobbodik a jólét érzete. A hasztalanul szorongott mell most annál tágabban nyil­vánítja életerejét.“ (Szükséges hogy valami szokatlan ellenmondást­­ vegyünk észre a szemlélt tárgyban közönséges életünkkel, mely zavarba hozzon fogalmainkra nézve; de azt is kell látnunk mindjárt, hogy szokatlansága , melylyel fenyeget, nem különös erejének, hanem csak különc fonák helyzetének kifolyása, melybe a józan észtől eltávozott képtelen törekvése hozta; mert ha az akadály való és megmarad, szorongott helyzetünkben nem vidámulhatunk ki; látnunk kellene a hazugnak és rútnak diadalát az eszmén s emberi, becsületes törekvéseinknek sikerét kijátszva idegen go­nosz hatalom által, mi leverő és szomorú a­helyett, hogy a zavarból és rendetlenségből egyszerre világos, tisztára jutottunk volna, és pedig azon boldogító tudattal, hogy bebizonyodván, hogy mi vagyunk rendén és biztosan , az ide­gen pedig, mely váratlan megjelenése által állásunkból pillanatra kirezzentett futni, pusztulni kénytelen kaca­gásunktól üldöztetve, erőt fitogtatott, pedig mindjárt észrevettük , mihelyt ránk csimpeszkedett, hogy árnyék , me­lyet könnyen el lehet fújni , és úgyis járt. Ebből az is következik, hogy a comicus tárgynak mindig a nagyság vagy erő némi látszatával kell fellép­nie, mert mulatságunk csak akkor lesz teljes, ha a pálya, kit kis parittyánkkal lesújtunk , Góliáth, ki felfalással fenyegetett, hanem nagy papiros fogait szét­fújta a szellő. Kell, hogy a széllel töltött ijesztő, mikor felénk tart, nagy tetemmel bírjon, hogy annál jobban fütyüljön a kitóduló levegő, ha mi a lomha alakot nyakon csípve pará­nyivá nyomjuk össze kezünkkel. De az nem áll, mit Napóleon mondása után : „Du sublime au ridicule il n’y a qu’un pes“ annyian ismételtek, mert a való nagyság szilárd alakját nem lehet torzítani sem csavarással, sem kar­colással, cafrangjai sincsenek, melyekkel fonákul lehetne cifrázni nemes tagjait. Csak a hamis nagyságra léphe­tünk jó kedvünkben, hogy megmutassuk neki, mi nagyobbak vagyunk és hatalmasabbak nálánál. Aki többet akar mint a mennyit elbír­ó fonák nevetséges helyzetbe billenik mint a szarka gyenge farka a nehezebb súly alatt s mihelyt valaki külömb akarván lenni elvált a többitől , megérdemli, hogy a többi mulasson esztelenségén, ha ku­darccal tér vissza természetes helyére. Megérdemli a mézes nyelvű szájhős hogy igénykedő szóbombáiba a ko­moly okosság egy kis villáma csapjon s szétlebbentse mint a pipa füstgomolyát. De mindenre nevetni mindent ki­­gunyolni mephistodelesi lélek kell, mely utoljára maga bizonyul legbolondabbnak és együgyüebbnek , milyennek a nép az ostoba ördögöt tartja, mikor sivár kicsinylései közt már mindent elszalasztott, mint Faust ellenében végre is hoppon maradott. Paródiát sem lehet mindenre csinálni, mert ami igazán szent és fenséges , az érinthetlen , an­nak óriási nagyságát eltörpíteni nem sikerülhet, ezt botorul akarni maga lenne törpeség és nevetséges, mert ily

Next