Állami Gimnázium, Kaposvár, 1880

Június h­é - jén érzékeny veszteség érte a kaposvári államgymnásiumot. BÁNDL JÁNOS, igazgatótanári, munkás életének 53-ik, tanári működésének 29-ik évében, álta­lános megdöbbenésre, 15 órai szenvedés után váratlanul ragadta ki a halál az élők sorából. Bándi János született Kajmád pusztán Tolnamegyében, 1828-ik év augusztus 2 án. Gymnásiumi tanulmányait Baján és Pécsett végezvén, a pesti egyetemre ment. A szabadságszeretet 1848-ban őt is a szabadádság zászlója alá hívta s a szabadság lengő zászlója alatt végig küzdötte annak véres és szomorú harczát. A lezajlott csatákban kifáradt lelkét a tudományszeretet ismét a pesti egyetemre vezette. 1852-ik évben, mint pesti egye­temi hallgató, a bajai gymmásiumnál működött, hol 1867- év tavaszán igazgatóvá neveztetett ki s a bajai gymnásiumban mint tanár tizenöt, mint igazgató tizenkét évig működött. A bajai gymnásium 1879—80. tanév elején a tanulmányi alap terhére történt átvétele folytán a zircz cziszterczi rendnek adatván át, mint igazgató tanár, illetményének megtartása és szolgálati ideje folytonosságának beszámítása mellett rendelke­zési állapotba helyeztetett. 1880. év január 23. szolgálattétel végett a kaposvári államgymnásiumnál alkalmaztatott, a hol a nevelés és tanitás szent ügyének áldozott munkás életét 1881. év jr­nius hó 1-én befejezte. Temetése kellő diszszel ment végbe s nagy közönség kisérte őszinte részvét mellett örök nyughelyére. A nemes szív, melyet három évtizeden keresztül csak a vallás- és tudományszeretet dobogtatott, nem érzi a nyilaió fájdal­mat, melyet váratlanul sújtott özvegyének s négy nevelendő ár­vájának szomorú örökségül hagyott. Szelídséget, jóságot sugárzott szemei, melyek családja felett szeretettel őrködtek s tanártársai­ban bizalmat, tanítványaiban szeretetet keltettek, megtörve, le­zárva vannak örökre, s nem látják a keserű kényeket, melyeket váratlan halála szeretteinek szemeiben fakasztott. És ő, a ki egy egész élet folyama alatt atyja, vezére, támasza volt egy életkorra kiható nemzedéknek s a haza annyi reményét szárnyára bocsátó: atya, vezér, támasz nélkül volt kénytelen elhagyni nevelendő ár­váit. De azon önzetlen, tiszta szeretet, melyet a haza reményei­nek szivébe, mint egyedül a drága hazának gyümölcsöző és soha el nem veszhető kincset becsepegtettél, be fogja hegeszteni árváid sajgó sebeit és erőt, vigaszt fog kölcsönözni nekik azon tudat, hogy akkor, midőn pályatársaid elismerésük, tanítványaid szeretetök jeléül koporsódva koszorút tűztek, a valódi érdem és legtisztább szeretet nyilatkozott.

Next