Kapu, 1988. szeptember (1. évfolyam, 1. szám)
Hoppál Mihály: Magyar kisebbségek a határokon túl
A kulturálisan homogén, nyelvileg egységes, nemzeti állam kialakítása volt a célja a Közép-Európában megszülető Trianon-kreálta kis államok nacionalista vezetőinek. S ehhez minden eszközt felhasználtak az etnikus folklór felélesztésétől a nyelvészeti kutatáson keresztül a történelemhamisításig. Hatékony intézménynek bizonyult ebben a munkában az egységes nyelvű iskolarendszer megteremtése, ami egyet jelentett a kisebbségek nyelvének kiszorításával. Az etnikai kisebbségek helyzetének megértéséhez Romániában megvilágosító erejű annak felismerése, hogy ebben a szocialista országban létezik egy „államilag támogatott” hivatalos eredetmítosz, amely a szintén államilag elismert román nacionalizmus ideológiai alapjául szolgál. Ez a történeti mítosz az úgynevezett dáko-román elmélet, amelyet a romániai történészeknek egy kis csoportja az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején újra elővett. Átdolgozták azt a régi és spekulatív elméletet, amely szerint Erdély régi lakói a dákok voltak, és minden későbbi betelepülő csak jövevény lehet. A konkrét és hiteles történeti adatok hiánya egyenesen kedvez a mitikus történelem megalkotásának. Különösen Nicolae Ceausescu hatalomra kerülése után emelkedett ez a történeti konstrukció a hivatalos állami ideológia által támogatott eredetmítosz rangjára. A mítoszteremtő folyamat áthatja — különösképp az utóbbi években erősödő ütemben — az élet minden területét, de különösen a kulturális életet. Csak néhány példa: régi városokat keresztelnek át (Cluj-Napoca), a román népautó neve „Dacia” és ugyanilyen nevű hotelek találhatók majd minden városban. Filmek készülnek a dák ősök hőstetteiről és ennek megfelelően átírják az iskolák történelemkönyveit is. A cél egy új „romániai öntudat” kialakítása, amelyben az együttélő nemzetiségek csak hálával tartoznak a román népnek, hiszen a „nomád” és más betelepültek (a magyarok és a szászok) csak átvették a helyben lakó dákok magas kultúráját. Ez a szemlélet ismerős: a felsőbbrendűség mítoszának kiépítése egy kisebbrendűségi komplexus elkendőzésére. A hamis történeti mítosz kialakítása együtt jár ezeknek az identitást erősítő hiedelmeknek a rendszeresen visszatérő rituális megerősítésével. Az ilyen állami rítusok, a kongresszusi kivizsgálások és a konstruált perek nyilvánvalóan a kizárás rítusának tipikus megnyilvánulásai. Nagy tömeggyűlések és valaminek (vagy valakinek) az elítélése jellemzik az ilyen állami rítusokat, ahol többnyire az ideológiai vezér beszél, teátrális gesztusokkal, igen hangosan és a hallgatóság „lelkes” tapsaitól kísérve, félbeszakítva annak mondandóját (vö. Nicolae Ceasescu beszédét a Magyar és Német Nemzetiségi Dolgozók Tanácsai együttes ülésén 1987. február 27-én — a beszédét és a felszólalásokat magyarul közölte a Korunk 1987. márciusi száma). Ezen az ülésen többek között éles támadást intéztek egy nemrégiben megjelent több kötetes történelmi munka ellen. Az ideológiai boszorkányüldözés és jelképes könyvégetés legújabb áldozata Kelet-Európában a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében készült háromkötetes kézikönyv az Erdély története. A mű objektív értékelése a szaktörténészek feladata, az antropológus csak annyit tud megállapítani, hogy a hűvös tudományos értékelés-érvelés helyett megszervezett elítélő rituálé azt bizonyítja, hogy több ponton eltér a magyar történészek véleménye a román hivatalos történelmi mítosztól. Mi sem bizonyítja jobban a mítoszgyártás tudatosságát, mint az a tény, hogy a The Times 1987. április 7-i számában egészoldalas hirdetés formájában bírálják a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt megjelent munkát, s szerzőit sovinizmussal és tudatos történelemhamisítással vádolva. Köztudott tény, és talán az ilyen megállapítások jelentik az antropológia igazi hozzájárulását a kultúra jelenségeinek jobb megértéséhez —, hogy az emberi rítusok, a ritualizált cselekvésformák rendszerint segítenek megoldani a konfliktushelyzeteket. Különösen fontos a rítusok agressziót feloldó funkciója, nevezetesen az, ha a csoporton belüli feszültséget át tudja hárítani, át tudja alakítani egy külső, más csoport iránt érzett agresszióvá, miközben erősíti a csoportkohézió érzését. Az ilyen rituális tömeggyűléseken éppen ez történik: a feszültség levezetése, hamis magyarázatok gyártása. Az adott helyzet nyomása alatt természetesen a nemzetiségek meghívott képviselői mindent idillien tökéletesnek tartottak a gyűlésen (vö. Korunk 1987:3). Felszólalásaikban a dicséret szóvirágai is bizonyítják, hogy mást gondolnak és mást mondanak : ,,a társadalmi skizofrénia” állapotában élnek és cselekszenek (Sampson 1985—86:65: „permanent state of social schizophrenia... behavioral bilingualism”). A leromlott gazdasági helyzetben (krónikus hiánygazdaság) a nacionalizmus, az etnikus kisebbség — pontosabban a szomszédos országban élő testvérnemzet — elleni vádaskodással gondolják Romániában is a belső feszültségeket levezetni. A szónokok szerint a mai Románia nemzetiségi politikája példaszerű, noha ők is tudják, hogy a tények mást mondanak. Igen tanulságos például csak néhány, az anyanyelven folyó iskoláztatással kapcsolatos történeti adatot felidézni: „1959 — március 5. Kolozsvárott a magyar nyelvű Bolyai Tudomány Egyetemet összevonják a román nyelvű Babes Egyetemmel. Ez volt az első lépés a felsőoktatás román nyelvűvé alakítására. (Három magyar professzor öngyilkosságot követett el tiltakozásul.) 1968 . február 14. az adminisztratív területi átrendezések eredményeként megszűnik a Mures-Magyar Autonóm Terület (ahol a magyarok többségben voltak), és három megye lesz a helyén Mures, Hargita és Covasna (ahol viszont kisebbségbe kerülnek). 1973 . május 11. A 278-as számú törvényerejű rendelet: a középiskolákban minimum 25 tanuló kell ahhoz, hogy a kisebbségi nyelven oktassanak.” (Cadzow-Ludanyi-Esteto eds. 1983:33—36) 1987 — a magyar többségű, de általában kis lakosságú erdélyi falvakban az elemi iskolákban három román tanuló elég ahhoz, hogy román nyelvű osztályt indítsanak, de 15 nemzetiségi nyelvű kell, hogy azon a nyelven folyjon az oktatás. A magyar tanítóknak nem magyar falvakban adnak állást, román tanítókat telepítenek be a magyar nyelvű községekbe. (Személyes információk.) A tendencia igen hasonlatos a szlovákiaihoz, a magyar nyelvű oktatás fokozatos megszüntetése, az egynyelvű és egyszokású nemzeti állam ez esetben Románia megteremtése a cél. Románia nem áll egyedül ilyen irányú törekvéseivel napjainkban, de megvoltak a történelmi előzmények is a térségben mai politikájához. A történelmi igazság kedvéért itt meg kell jegyezni, hogy a kiegyezés (1867) utáni években az Osztrák-Magyar Monarchia tartományaiban a magyar nyelv oktatása nem volt kötelező az elemi iskolákban. Viszont alig két évtizeddel később az 1879: XVIII. törvénycikk már minden iskolában kötelezővé tette a magyar nyelv oktatását. A mai helyzet — úgy tűnik — egyenes folytatása annak a tendenciának, ami még jó száz éve indult el — az akkori magyarosító szándék most visszaüt. Visszatérve a mai helyzetre, az etnikus lét társadalmi dinamikájának egyik jellegzetes kísérőjelensége Közép-Európában a nem A népiskolák száma (Ács 1984:278) oktatási nyelv 1800 1900 1913 magyar 7342 10 325 13 608 román 2756 2 157 2 170 szlovák 1716 528 365 német 867 383 449 szerb-horvát 313 135 269 rutén 393 93 47 6