Kapu, 1989. április (2. évfolyam, 4. szám)
Fazekas Györgyné dr. Kálmán Éva: Adalékok a Krónika hiteles történetéhez - Robotos Imre: Dákoromán őszinteség
FAZEKAS GYÖRGYNÉ DR. KÁLMÁN ÉVA: Adalékok a Krónika hiteles történetéhez Egy bezúzott könyvrészlet A Krónikát, a 2. magyar hadsereg pusztulásáról szóló 25 órás megrázó dokumentumfilmet Sára Sándor készítette Csoóri Sándorral és Hanák Gáborral 1981 —1982-ben. Néhány hónapos huzavona után a filmet a Magyar Televízió 1983 januárjában kezdte vetíteni. Az akkor 40 éve történt tragédia számtalan szereplőjét szólaltatták meg a szerzők; közkatonákat, vezérkari tiszteket, munkaszolgálatosokat, tábori orvosokat és lelkészeket. Emlékeikről és tapasztalataikról beszéltek a maguk módján: egyszerűen vagy intellektuális hangvétellel, szívszorító fájdalommal vagy elképesztő derűvel. Eközben a nézők talán észre sem vették a számtalan kivágást, kihagyást, az összecserélt fejezeteket, melyekre néhány adás után a „felsőbbség” a film készítőit rákényszerítette. Ezért mondhatta Szinetár Miklós szemrebbenés nélkül az ez évi Filmszemlét követő tévéadásban, a Nézőpontban — Pálfy István újságíró és Lugossy László filmrendező Krónikát illető megjegyzésére válaszolva: „de hiszen azt mi kezdeményeztük és vetítettük”. . . Túl sokan látták ahhoz a filmet, hogy a vetítés körüli botrányokat el lehetne titkolni. Ne gondolja Szinetár és a mögötte álló apparátus (túlzásnak tartom Lakatos árnyékát pesti Fehér Ház-méretűvé emelni), hogy a szegény „tájékozatlan” közönség nem emlékszik a filmet követő vitára, még ha az átmenetileg agyonhallgatással is végződött. Kevesebben ismerik a Krónika sorozat szövegeit Pergőtűz címmel egybegyűjtött könyv történetét. Ez a mű hiteles dokumentuma a II. világháború — Magyarország számára — egyik legtragikusabb fejezetének. 1983 februárjában, a megjelenés előtt néhány nappal a Pergőtűz c. kötetet bezúzták, még írói sem láttak belőle akár egyetlen példányt. A hatalmas munka felejtésre ítéltetett, és vele együtt a magyar áldozatok tízezrei is. Tilos volt emlékezni és gyászolni. Ezzel a nemzeti önismeretet is elviselhetetlen amnéziára ítélték. A közelmúltban a sajtó firtatni kezdte a könyv eltűnését. A kiadók egymásra nézve terhelő, ködös nyilatkozatokat tettek. Nyilvánosságra került, hogy egyes részei bizonyos körök érzékenységét sértik. Mit takarnak ezek az „árnyalt”, valójában álszent megfogalmazások? Azt, hogy a szovjeteket sértette volna — a történelmi helyzet folytán velük szemben álló — ellenfélként harcoló magyarok véráldozata? Hogy mennyiben voltak ezek a csapatok ellenségek, avagy a német hadsereg élő védelmi falaként felhasznált áldozatok, ennek kiderítése a hadtörténészek dolga. De az biztos, hogy ez a ködösítés az „utolsó csatlós’’-elmélet, a rákosista diktatúra szüleménye, s ma már világos, hogy nemzeti öntudatvesztés céljára szolgáló manipuláció. A bezúzás elrendelését már 1983-ban sem lehetett csak szovjet érzékenységgel magyarázni; internacionalizmusnak álcázott szolgalelkűség volt az a javából. Abból a félelemből fakadt, hogy a háború utáni nemzedék a történelem megismeréséből okulhat, és többet semmilyen diktatúra szolgálatába nem lesz állítható. Ennek a félelemnek árulkodó nyoma a magyar tragédia bezúzott történelemkönyve. 1988-ban meg is jelent egy Pergőtűz címet viselő füzetecske. Örömmel vettük meg, a várt újrakiadásnak vélvén, a gyanúsan vékonyka könyvet. De csak valami forgatókönyvfélét kaptunk kézhez. Jól ismert módszer. Látszólagos rehabilitáció, látszólagos újrakiadás. Fölteszem, a történészek várnak a megszólalással. Amíg a valódi könyv kiadásra kerül, közlésre adom elhunyt férjem, Fazekas György hagyatékából származó eredeti kéziratot, a bezúzott Pergőtűz „Munkaszolgálat”című fejezetét. ROBOTOS IMRE Dákoromán őszinteség Végre! A bécsi utótalálkozón Románia képviselője kijelentette: aláírja ugyan az egyezményt, de előre közli, hogy az emberi jogok, a vallásszabadság, a nemzeti jogegyenlőség záradékait nem tartják be. Két megjegyzésem volna. Először: a román nyilatkozat úgyszólván fölösleges volt, úgyis tudtuk — és tudja az egész világ —, hogy aláírás ide-oda, a nemzetközi kötelezettségeket nem tartották be eddig sem, nem tartják be ezután sem. Másodszor: e dákoromán kontinuitás (pontosan 2055 év) alapján nem tartották be — hogy csak az utóbbi hetven évet említsem — a gyulafehérvári határozatokat, amelyek teljes nemzeti szabadságot ígértek a magyaroknak és más nemzetiségeknek (1918); nem tartották be a trianoni békeszerződés nemzetiségi záradékait (1920); nem tartották be a párizsi békediktátum előtt és után meghirdetett „vámuniót” Magyarországgal, a határok „ellégiesítését” (1945); nem tartották be a helsinki záródokumentum előírásait (1975); megszegték a Román Kommunista Párt, az Ekésfront, valamint a Magyar Népi Szövetség között létrejött szövetségi szerződést, amely a teljes anyanyelvi és állampolgári jogegyenlőség „biztosítékaként” jött létre; megszegték a debreceni—nagyváradi egyezmény 21 pontját; megszüntették a Bolyai Magyar Egyetemet, a magyar középiskolákat; az alkotmány és az érvényben lévő törvények ellenére megszüntették a helységnevek magyar, illetve anyanyelvi használatát ... Folytassam? Minek? Már csak azért sem, mert a bécsi nyilatkozat fordulatot hozott. Eddig az aláírt kötelezettségeket úgy szegték meg, hogy arcizmuk sem rándult, amikor biztosítékokat ígértek, eleve tudván, hogy az egyezményeket nem kívánják betartani. Most viszont igazi dákoromán őszinteséggel bevallják: aláírjuk * * Előreláthatóan májusi számunkban közlünk belőle részletet.