Kapu, 1989. április (2. évfolyam, 4. szám)

Fazekas Györgyné dr. Kálmán Éva: Adalékok a Krónika hiteles történetéhez - Robotos Imre: Dákoromán őszinteség

FAZEKAS GYÖRGYNÉ DR. KÁLMÁN ÉVA: Adalékok a Krónika hiteles történetéhez Egy bezúzott könyvrészlet A Krónikát, a 2. magyar hadsereg pusztulásáról szóló 25 órás meg­rázó dokumentumfilmet Sára Sándor készítette Csoóri Sándorral és Hanák Gáborral 1981 —1982-ben. Néhány hónapos huzavona után a filmet a Magyar Televízió 1983 januárjában kezdte vetíteni. Az akkor 40 éve történt tragédia számtalan szereplőjét szólaltatták meg a szerzők; közkatonákat, ve­zérkari tiszteket, munkaszolgálatosokat, tábori orvosokat és lelké­szeket. Emlékeikről és tapasztalataikról beszéltek a maguk módján: egyszerűen vagy intellektuális hangvétellel, szívszorító fájdalom­mal vagy elképesztő derűvel. Eközben a nézők talán észre sem vet­ték a számtalan kivágást, kihagyást, az összecserélt fejezeteket, me­lyekre néhány adás után a „felsőbbség” a film készítőit rákénysze­­rítette. Ezért mondhatta Szinetár Miklós szemrebbenés nélkül az ez évi Filmszemlét követő tévéadásban, a Nézőpontban — Pálfy Ist­ván újságíró és Lugossy László filmrendező Krónikát illető meg­jegyzésére válaszolva: „de hiszen azt mi kezdeményeztük és vetítet­tük”. . . Túl sokan látták ahhoz a filmet, hogy a vetítés körüli botrányo­kat el lehetne titkolni. Ne gondolja Szinetár és a mögötte álló appa­rátus (túlzásnak tartom Lakatos árnyékát pesti Fehér Ház-méretű­vé emelni), hogy a szegény „tájékozatlan” közönség nem emlékszik a filmet követő vitára, még ha az átmenetileg agyonhallgatással is végződött. Kevesebben ismerik a Krónika sorozat szövegeit Pergőtűz cím­mel egybegyűjtött könyv történetét. Ez a mű hiteles dokumentuma a II. világháború — Magyarország számára — egyik legtragiku­sabb fejezetének. 1983 februárjában, a megjelenés előtt néhány nappal a Pergő­tűz c. kötetet bezúzták, még írói sem láttak belőle akár egyetlen pél­dányt. A hatalmas munka felejtésre ítéltetett, és vele együtt a ma­gyar áldozatok tízezrei is. Tilos volt emlékezni és gyászolni. Ezzel a nemzeti önismeretet is elviselhetetlen amnéziára ítélték. A közelmúltban a sajtó firtatni kezdte a könyv eltűnését. A ki­adók egymásra nézve terhelő, ködös nyilatkozatokat tettek. Nyilvá­nosságra került, hogy egyes részei bizonyos körök érzékenységét sértik. Mit takarnak ezek az „árnyalt”, valójában álszent megfogal­mazások? Azt, hogy a szovjeteket sértette volna — a történelmi helyzet folytán velük szemben álló — ellenfélként harcoló magya­rok véráldozata? Hogy mennyiben voltak ezek a csapatok ellensé­gek, avagy a német hadsereg élő védelmi falaként felhasznált áldo­zatok, ennek kiderítése a hadtörténészek dolga. De az biztos, hogy ez a ködösítés az „utolsó csatlós’’-elmélet, a rákosista diktatúra szü­leménye, s ma már világos, hogy nemzeti öntudatvesztés céljára szolgáló manipuláció. A bezúzás elrendelését már 1983-ban sem lehetett csak szovjet érzékenységgel magyarázni; internacionalizmusnak álcázott szolga­­lelkűség volt az a javából. Abból a félelemből fakadt, hogy a háború utáni nemzedék a történelem megismeréséből okulhat, és többet semmilyen diktatúra szolgálatába nem lesz állítható. Ennek a féle­lemnek árulkodó nyoma a magyar tragédia bezúzott történelem­­könyve. 1988-ban meg is jelent egy Pergőtűz címet viselő füzetecske. Örömmel vettük meg, a várt újrakiadásnak vélvén, a gyanúsan vé­konyka könyvet. De csak valami forgatókönyvfélét kaptunk kézhez. Jól ismert módszer. Látszólagos rehabilitáció, látszólagos újra­kiadás. Fölteszem, a történészek várnak a megszólalással. Amíg a valódi könyv kiadásra kerül, közlésre adom elhunyt férjem, Faze­kas György hagyatékából származó eredeti kéziratot, a bezúzott Pergőtűz „Munkaszolgálat”­című fejezetét. ROBOTOS IMRE Dákoromán őszinteség Végre! A bécsi utótalálkozón Románia képviselője kijelentette: aláírja ugyan az egyezményt, de előre közli, hogy az emberi jogok, a val­lásszabadság, a nemzeti jogegyenlőség záradékait nem tartják be. Két megjegyzésem volna. Először: a román nyilatkozat úgyszólván fölösleges volt, úgyis tudtuk — és tudja az egész világ —, hogy aláírás ide-oda, a nemzet­közi kötelezettségeket nem tartották be eddig sem, nem tartják be ezután sem. Másodszor: e dákoromán kontinuitás (pontosan 2055 év) alap­ján nem tartották be — hogy csak az utóbbi hetven évet említsem — a gyulafehérvári határozatokat, amelyek teljes nemzeti szabadsá­got ígértek a magyaroknak és más nemzetiségeknek (1918); nem tartották be a trianoni békeszerződés nemzetiségi záradékait (1920); nem tartották be a párizsi békediktátum előtt és után meghirdetett „vámuniót” Magyarországgal, a határok „ellégiesítését” (1945); nem tartották be a helsinki záródokumentum előírásait (1975); megszegték a Román Kommunista Párt, az Ekésfront, valamint a Magyar Népi Szövetség között létrejött szövetségi szerződést, amely a teljes anyanyelvi és állampolgári jogegyenlőség „biztosítékaként” jött létre; megszegték a debreceni—nagyváradi egyezmény 21 pont­ját; megszüntették a Bolyai Magyar Egyetemet, a magyar középis­kolákat; az alkotmány és az érvényben lévő törvények ellenére megszüntették a helységnevek magyar, illetve anyanyelvi haszná­latát ... Folytassam? Minek? Már csak azért sem, mert a bécsi nyilatkozat fordulatot hozott. Eddig az aláírt kötelezettségeket úgy szegték meg, hogy arciz­muk sem rándult, amikor biztosítékokat ígértek, eleve tudván, hogy az egyezményeket nem kívánják betartani. Most viszont igazi dákoromán őszinteséggel bevallják: aláírjuk * * Előreláthatóan májusi számunkban közlünk belőle részletet.

Next