Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)
Siposhegyi Péter: Élő és holt temetése
ból, meggyőződésből. A gyászünnep közös, s bár a koporsó kicsi, már csak azért is mellé kell engedni a fiatalabbakat, mert a következő harcot ők vívják majd, s ha most nem érzik, hogy rájuk ennek a következő világnak szüksége van, akkor nem történik semmi, csak ami eddig volt: kedves bácsik mesélgetnek, legfeljebb a forradalmi múlt nem a felrobbantott Gömbös-szobor lesz, hanem a ledöntött Sztálin-szobor, s a végén már azt sem érti a hálás utókor, hogy ha ennyi és ekkora a hős, akkor miért nem sikerült kivívni a szabadságot? Pártok alakulnak, szervezetek jönnek létre, s oszlanak kétfelé, ötfelé, sokfelé. Mindenki derekasan mondja a magáét, közben sandán tekinget minden más irányba. Van ebben logika, hiszen ha száz párt van, akkor száz főtitkár is van, míg ha csak három, akkor három. De azon vitatkozni, hogy ki a nagyobb hős, ki érdemel nagyobb koszorút, az méltatlan mindenfajta progresszióhoz, azokban pedig, akik most sem és korábban sem voltak alakítói a történelemnek, csak voksaikkal válnak történelemformálóvá, azokban felmerül a gyanú. EZEK is csak olyanok, mint azok? Mert azok ugyan csak hazudták az egységet, de még a hazudott egység is impozánsabb a látványos széthúzásnál. Ahogy március tizenötödike lenyűgöző példáját adta az egységnek, most ezen a napon lássa meg mindenki, október huszonhárom emléke mellett nem csupán néhányan állnak és néhány ezren bámészkodnak, hanem egy nép nyilvánítja ki akaratát: proletárdiktatúrát, a nevében és eredeti jelentőségében nem öntudatos munkást, hanem voksát és lelkét áruló hangoskodó csőcseléket jelentő proletárság mindent bosszuló diktatúráját nem hajlandó soha többé magára venni, bárhogy is fenyegessék azok, akiknek hitvány szolgálatait busásan honorálták a látszatra magyarul beszélő idegenek. Ez a nap azért lehet egy nép eszmélése napja, mert a nép eszmélni akart, különben hiába született volna bárhány beadvány, mint ahogy született közben is nagyon sokáig, s maradt mind válaszolatlanul. Ezt a napot a soha fel nem épülő Déva vár kőművesei kérték, követelték és ezt a jussot nem lehet tőlük megvonni. Az igazi hős mindig önzetlen, hisz tettével nem magának akar több hatalmat, hanem a többieknek értelmesebb életet. Ebben a sok százezerben biztosan lesznek olyanok, akik ha úgy hozná a sors, életüket adnák, míg mások csak a másikét vennék el. Lesznek olyanok, akik nem alkusznak és lesznek, akik mindig hátszélben akarnak élni. Ám odaállni a koporsó mellé mindenkinek joga van. S ha már valóságosan ez képtelenség, legalább a jogot ismerjük el. Mert különben úgy járhatunk, mint az az egyház, mely évszázadokon át vitatkozott arról, ki a nagyobb szent? Miközben arra tanította a szentségre esélyteleneket, hogy Isten mindenkit egyenlőnek teremtett. //. Az élő Kádár Jánosnak nem kellett meghalni ahhoz, hogy leváltsák! A hír mindenki számára ismert, a végleges leltárkészítés ideje még nem jött el, arra még legalább két hetet várnunk kell. Ám képtelenség lenne, ha néhány keresetlen mondattal nem reagálnánk szeretett Kádár elvtársunk időnek utáni, ám végidőnek előtti távozásához. Azóta már az első értékelések is megjelentek. Mi, akik a magyar táncrend szerint békés nekrológra készültünk, meglepetten konstatáljuk, a feladat hirtelen teljesítendővé vált, pedig még sehol semmi nekrológ, hiszen Kádár elvtárs hála Istennek él, s őszintén kívánjuk neki, hogy éljen sokáig, lásson meg minél többet az általa irányított békés építőmunka eredményeiből, melynek végén Magyarország, az egykori hárommillió koldus országa, hosszú, kíméletlen fejlődés után a hárommillió koldus országává válik. Persze tudom, hogy mást jelentett koldusnak lenni Horthy félfeudális-félfasiszta Magyarországában, mint a jelen félszocialista fél semmilyen Magyarországában, de azért a koldus akkor is rosszul érzi magát, ha véletlenül négytojásos tésztából eszi az üres nokedlit. Elkalandoztam, de mentségem, hogy ez nt nem összegzés csak első reflexió egy hírre, melynek körülbelül úgy tudtunk örülni, mint mikor az éhenhaló megtalálja a zsebkését, amit még akkor kezdett keresni, amikor volt ennivalója. Nem örültünk tehát Kádár elvtárs távozásának, mert attól tartunk, ez a gesztus keveset változtat a dolgok menetén. Az is igaz persze, hogy Kádár elvtársat akkor kellett volna leváltani, amikor még mindenki azt hitte, nemzetünk romlása akkor kezdődik, amikor nem egy ilyen bölcs és megfontolt ember vezeti majd. Nos nemzetünk atyja jó volt hozzánk és már irányítása alatt megelőlegezett egy kicsit abból a rosszból, ami akkor lesz, ha ő már nem lesz. Méltatói, úgy is mind egykori alkalmazottai és kenyéradóinak jogutódai tisztelettel emlegetik, hogy ha ő nincs, akkor a mai változás sincs. Majdani elemzésünkhöz annyit: nem nagyon hisszük, hogy Kádár kormányzása, főként annak első három és utolsó tizenhárom éve olyan változást előlegezett volna meg, mely nélküle most nem volna lehetséges. A változás nem kádári alapon zajlik, hanem éppen fordítva: ellene. Az egykori első, majd főtitkár ha valamitől irtózott, akkor az a piaci szocializmus, melyért oly lelkesen küzdenek az utódok. Ha valamit nem akart Kádár, az az, hogy az övén kívül még párt legyen az országban. Mert ha nem is volt diktátor, emlékszünk büszke mosolyára, mikor pártunkat emlegette, mint valami olyan szervezetet, mely egy példátlanul nagyszerű jövő egyetlen záloga. Azért, mert nem volt hedonista, azért még nagyon is szerette a hatalmat, s az utolsó pillanatig ellenállt, amikor távozásra akarták kényszeríteni. Kádár értékelésekor gyakran emlegetik a múltat. Azt hiszem helyesen teszik, hiszen különbséget kell tennünk a politikai tévedés és a jogi értelemben vehető bűn között. Ha valaki rosszul dönt, mert nem ismeri fel a helyzetet, az hiba. Ha mindezt azért teszi, mert a rossz oldalra álltunk és kezünk alig látszik ki a gúzsból, még sajnálható is. Ha jól tudjuk, hogy részes a kéz a gúzsbakötésben, akkor már kevésbé sajnáljuk a panaszkodót. Ám vannak dolgok, melyek nem a politika, hanem a jog és morál kategóriájába tartoznak, s bármilyen csúnya is ilyet mondani, e kérdésekben a párt volt vezetője többször is pehelysúlyúnak találtatott. Félre ne értsenek, nem kívánom aljas, galád, vérszomjas embernek ábrázolni Kádárt, mert az nem igaz. Ám egy országos vezetőtől nem elég védekezés, hogy nem konstruált ügyeket. Egy országos vezetőtől az is elvárható, hogy ellenálljon éppen azon az alapon, hogy ilyen posztokon rendkívüli tartású embereket képzel magának az egyszerű polgár. Nos, Kádár János nem bizonyult ilyen rendkívüli tartású embernek, még akkor sem, ha többször elmondta az általa sokszorosan megcsókolt Leonyid Iljicsnek, hogy bizonyos intézkedések Magyarországon 56 visszavágóját jelenthetnék, ami ugyan ismételt odavágó lenne, de sem Európának sem a tábornak nem hiányzik egy ilyesfajta visszacsapás. S miután Leonyid Iljics a maga szerény agyával ezt néha elhitte, máris kész a siker. Kádár János úgy ment el a magyar közéletből, hogy nem tisztázta magát sem 49, sem 56 ügyében. Azaz valami történt. A Magyarországban visszautasítja a Rajk Lászlóval kapcsolatban őt ért vádakat. Ennyi. Hozzáteszi, nem tudja, kik terjesztik ezt a rágalmat. Nos, ezúton üzenem Kádár Jánosnak, nem tudom még ki, de én mindenképpen. Persze dőreség lenne azt hinni, hogy egy történelmi személyiség ismerhet. De ez nem rajtam múlt. Én ugyanis hivatalos úton eljuttattam hozzá kérdéseimet, melyben bizonyos, finoman szólva bizonyítékoknak tetsző feljegyzések, iratok és vallomások birtokában azt mertem feltételezni, hogy ő nem egyszerűen le- vagy rábeszélte Rajkot, hanem az ügy magyar szakában szinte végig az egyik kihallgató szerepét is magára vállalta a volt barát ügyében. Akik 1962-ben a KEB tagjai voltak, azok hallottak egy levélrészletet, melynek szerzője Rajk László, címe: Életem margójára és a siralomház ihlető közegében írta az az ember, akit ugyan egyik jelenlegi hősünk egyszerűen „büdös kommunistának” aposztrofált, aki megérdemli sorsát, de ezzel a sorssal