Kapu, 1989. június (2. évfolyam, 6. szám)

Sarusi Mihály: Joppojmaty

állt... így állt Vladimir egyes egyedül a Patronban, szemben az öt éve érettségizett részeg osztállyal, és a feleségével, aki viccnek vet­te... mindazt, amit Vladimir halálos komolyan gondolt. És Vladi­mir egyedül ment haza, otthon aztán kötelet kötött a kilincsre, arra számított, hogy majd jön valaki, de nem jött senki sem, és Vladimir felkötötte magát, megölte saját magát, azt gondolván, hogy az, aki jön, leoldja majd, ugyanúgy, mint már ezelőtt ötvenszer... * A halottasházban Vladimir koporsója fölött a beszédet a férjem tartotta, harsogott, mint ahogy a tóparton szokott, görcsösen fogta a papírt, amiről a rövid beszédet olvasta... harsogott az én férjem, mint ahogy az erdőben szokott... Vladimir! Játszottál a halállal, hát most itt van! Így ment el ebből a világból Vladimir, a férjem nagy barátja, akivel úgy szerették, hogy csoda, hogy meg nem gyil­kolták egymást... * A temetés után a férjem azt mondta: ... Az egyetlen igazi vi­lágbajnoki bajnok Vladimir volt, most látom csak, csak most, aho­­ LARUSI MIHÁLY JOPPOJMATY gyan a halál lovának csettintgetett, most tudtam csak meg, mit je­lent a világ bajnokának lenni. Egyedül Vladimir! Csak most, hogy elment, csak most értettem meg, hogy nemcsak az, amit csinált, vagyis a grafikái, nemcsak az, amit megírt, a kiáltványai, a kézirata, minden csak ő, csakis ő volt... így kellett ennek lennie, az ő explo­­zionalizmusa fölé nem emelkedett semmi, semmilyen filozófia, sem­milyen pszichiátria, semmilyen irodalom, sőt semmilyen politika sem volt erősebb annál, amit ő a saját abszolutumának, mennyor­szágának tartott... így kellett ennek lennie, bár Vladimir tudta, hogy van egy Joyce, egy Beckett, egy Eliot, tudta, hogy van egy Salvador Dali és egy Picasso ... de ezen képes volt felülemelkedni, mert felül kellett, hogy emelkedjen, mert megvolt benne az az erő, hogy a világ bajnoka legyen egy teljesen közönséges grafikában ... ezért nézett le engem is, ezért gyűlölte az irodalmárokat és minden­féle literáris novinyt, mert ő maga volt az isten, de az irodalmárok, akiknek annyi levelet és annyi kiáltványt írt, a szerkesztők, akiknek tízesével küldözgette a grafikáit, hogy higgyenek már neki, nem vá­laszoltak neki, annyi tisztesség sem volt bennük... és ezért volt kárörvendő, jól tudta ő, hogy az ágyú az írószövetség épülete előtt az ő bosszújának a szimbóluma, hogy az az ágyú az ő ujja, mely Vladimir ellenségeire mutat, mert Vladimir még teljesebben és még többet akart élni... mondta a férjem ... Sokat álmodom velük, álmomban orosz katona vagyok, vagy fogoly, ma­gyar katona sosem. Hiába, öt évig vol­tam lágerban, nem tudom elfelejteni, ma is velük küszködöm. Amerre a nap lement, mutattuk: Nézd, mi van arra? A haza. Vagy hatvan százalék ottmaradt. Amikor vittek bennünket fogságba, megérkeztünk az első állomásra, az volt kiírva: Tancsa. Na, hol vagyunk, milyen országban? Az állomás körbe volt szarva. Na, mondtam, akkor ez Oroszország. Református pap is volt velünk, vá­nyai. Egy karácsony este velünk imád­kozott, valahogy megtudták, elvitték. Nem jött vissza, többet nem látták Vá­­nyán se. A háború után Gyuláról oda­költöztünk. Kazánban kérdezték, ki tud kútgyű­­rűt csinálni? Jelentkeztem, én tudok! Mester nem vagyok, de láttam, apám hogy csinálja, mért ne? Mellém adtak húsz oroszt meg egy tanárt, Bogdán­nak hívták, mintha magyar lett volna. Nem magyar, ő tatár, mondta. A húsz orosz meg úgy volt orosz, hogy egyik se értette a másikat, amikor oroszul be­széltek. Joppojmaty, és köpködték egy­mást. Csináltam nekik olyan kútgyűrűt, hogy a mérnök nagyon megörült. Amit az oroszok csináltak, mind összeomlott. Én gurítom az elsőt, hű, de féltem, hogy nekem is szétporlik! Se az, se a többi. Persze kétszer annyi cementet kevertem bele, mint amennyi kell, de biztos akartam lenni. Bedöglött, ki tud­ja milyen cement lehet. Nekem sikerül­nie kellett. Szaratovban is voltunk. Mesélték, Sztálin idejött, amikor Moszkvát meg­támadta a német, innen irányította a harcot. Szaratovhoz akkora rész tarto­zik, nagyobb, mint Magyarország; azon a környéken németek laktak. Hét és fél millió németet tettek vagonokba, irány kelet! Elvitték őket, mert biztos várták a németet, mi lett volna, ha azok egyesülnek. Ott meg kőműves voltam. Húztam a falat, nézem, nem dől rám. Nagy szó volt, mert a többié sorra leomlott. Egy­szer csak érzem, valaki átölel, szoron­gat erősen hátulról, fogdossa a farka­mat. Nő volt, a nacsalnyik, tizennyolc éves orosz lány, az ölelgetett. Lehívott a pincébe, és csak szorított magához, rángatta a farkamat. Ez túl puha, nem elég kemény, mondja, mert sehogy sem akart fölállni. Magyaráztam neki, hogy se tejet, se fehér kenyeret nem eszem, nem csoda! Ahogy mi éltünk. Elszaladt, kecsketejet hozott, s ha fehé­ret nem is, de jó szelet friss fekete ke­nyeret! Hű, sose ittam addig kecskete­jet, nem szerettem, és belém erőltette. Igyál, katona, magyar katona! A ma­gyar katona mind megitta, de sehol semmi. Akkor a pincében elszaladt előttünk egy patkány. Rámutattam, mondtam neki: Uccu neki, fogd meg! Kösd utána madzaggal a farkamat, ta­lán a patkány beszalad vele a pucádba! Már hogy ebből csak így lesz valami. Úgy tetszett neki, hogy elmondta a társainak, együtt nevették, milyen a magyar katona. Akkor mi nagyon le voltunk ereszt­ve. Nem állt fel senkinek! Egyszer mel­lettünk háromszáz asszony kaszált, nem szedték össze, csak vágták. Mi a folyó túloldalán dolgoztunk. Fogják magukat, vetkőzni kezdenek, és bele mind meztelen a vízbe! Őreink ránk parancsoltak, vessünk le mindent, fü­rödjünk mi is. Látni akartak egy kis különlegességet, hogy mi majdnem kétszázan ott a folyóban nekiesünk a háromszáz meztelen orosz nőnek. Az asszonyok szerették volna, hancúroz­­tak velünk, birkóztak, de a pöcsünk meg se rebbent, mi az neki! Egyszer kaptam a lapockámba egy

Next