Kapu, 1989. augusztus (2. évfolyam, 8. szám)

Lágler Péter: "Hol sírjaink domborulnak"

LÁGLER PÉTER „Hol sírjaink domborulnak” Tolmács voltam Barguzinban Repülőgépünk 13-án, feltehetőleg Bush elnök elutazása miatt, más­fél órával később indult. Moszkvában a határőrszervek kicsit értet­lenkedő, de alapos vizsgálata után csomagjainkkal és magunkkal megtöltöttünk egy Ikarust, és a Magyar Kereskedelmi Kirendeltsé­get útba ejtve a vnukovói reptérre hajtattunk. Hét és fél óra tényleges repülőút után reggel 9 körül landol­tunk Ulan Udéban, ahol már várt minket további állandó kísérőnk, A. A. Petrjunyin, a Burját ASZSZK Minisztertanácsa elnökhelyet­tesének titkára és jobbkeze, A. V. Tivanyenko, aki mint a környéket jól ismerő helytörténész, már évekkel korábban csatlakozott a Pető­­fi-kutatáshoz, és V. V. Pagirja munkácsi író és újságíró, aki a kutatá­sok SZU-beli részét kezdeményezte. Ulan Ude, a korábbi Verhnyendinszk tulajdonképpen tipikus, hosszabb történetre, de nem nagy múltra visszatekintő szibériai vá­ros, több százezer lakossal és különösebb nevezetesség nélkül. Ha­csak nem számít annak a főtéren látható, (szerintem) a világ legna­gyobb és legrondább portrészobra, egy kábé 10 méteres Lenin-fej. A helyi lakosság is csak úgy emlegeti: a fej. Az ebéd a Bajkál nevű szálló éttermében, nyugati delegációnak kijáró keleti külsőségek közepette zajlott. Ezután kezdetét vette éle­tem leghosszabb és legfárasztóbb autóbuszútja. Mintegy harminc kilométer átlagsebességgel sikerült megtenni az Ulan Ude és Bar­­guzin közötti, egyébként természeti szépségekben bővelkedő 300 kilométeres utat. Igaz, sokszor meg is álltunk, néha csak a környé­ket megcsodálni, de gyakrabban a Szovjetunió és különösen annak ázsiai része ételeihez és főként (üdítő) italaihoz nem szokott gyom­­rú, óvatlan kollégáink kedvéért. Az expedíció résztvevői mindnyá­jan egész jól megtanulták a „napitok” és a „szók” kifejezéseket, előbbi üdítőitalt, utóbbi kb. gyümölcslevet jelent, mert ezek mély és maradandó hatást tettek szinte mindenkire. Pedig mindkettő tulaj­donképpen veszélytelen üdítő, csak nem kell belőlük inni. A szibériai erdő gyönyörű. Volt időm megfigyelni, utunk végig erdőben vezetett, és hosszan a Bajkál tó partján. Az uralkodó fafé­lék természetesen tűlevelűek, de azoknak felettébb sok fajtája és ezek mellett az elmaradhatatlan nyírfák. Július 15-én hajnal 1 óra körül értünk barguzini szállásunk, a helyi hotel vagy fogadó elé. Szerencsére itt is számítottak érkezé­sünkre, így rögtön elfoglalhattuk két- illetve egyágyas, a helyi vi­szonyok között nagyon rendes, tiszta és kényelmes szobáinkat. A szálloda, ahogy az szokásos, a városka főterén áll, szemben a he­lyi tanáccsal és a pártszervezet székházával, no és az elmaradhatat­lan Lenin-szoborral, ami épp a fogadóra mutat, mintegy útba igazít­va az újonnan érkezőt. Az előbbi egy szép régi gerendaház, az utób­bi pedig egy újabb stílusú, fehérre meszelt téglaépítmény. A szállo­da is téglából épült, kétszintes, fehér falú, nyeregtetős épület, kb. 50 szobával. Engem leginkább Magyarországon az 50-es évek végén, 60-as évek elején készült falusi, kisvárosi iskolákra emlékeztetett. Még az ajtók és a folyosó festése is az erre­felé egyébként kedvelt, de legalábbis sűrűn előforduló „iskolazöld”. Barguzin a környék legrégebbi állandó települése, a helységet 1664-ben alapította néhány kozák család. Korán városi rangot nyert, címerének felső mezejében az akkoriban még erre is előfor­duló párducmintás nagymacska, alsó részében pedig a környék ré­gibb gazdaságában nagy szerepet játszó prémvadászat legértéke­sebb zsákmányállata, a coboly látható. A másik fontos foglalkozás volt errefelé az aranymosás, illetve felszíni bányászat. A prém és az arany vonzotta ide már a XVIII. században az elsősorban zsidó ke­reskedőcsaládokat, akik ezen iparok termelését bekapcsolták az össz-oroszországi kereskedelem hálózatába. Ezek a családok itt él­tek a 40-es évekig folyamatosan, amikor is, nem éppen önszántuk­ból, ki- és áttelepültek. De nem tűntek el nyomtalanul, mert a bar­guzini, már régóta használatlan temető észak-északnyugati sávjá­ban a helyi izraelita családok halottainak jellegzetes alakú síremlé­kei állnak. A főtér keleti oldalának meghosszabbításában, a Barguzin fo­lyó legközelebbi mellékágával párhuzamosan fut az az utca, amin párszáz méter gyaloglás után elérjük a régi temetőt. Ennek hátsó felében a zsidó és a pravoszláv temetőrész közé eső senki földjére helyezte az emlékezet az „idegenek, száműzöttek, a magyarok” sír­jait. V. D. Vinokur, akinek egyik rokona a zsidó temetőrésznek a kérdéses helyhez legközelebbi széléhez van eltemetve, úgy emléke­zett vissza több mint ötven év távlatából, hogy gyerekként az izrae­lita temetősávot elválasztó, ma már nem álló korlátra könyökölve, pár méterre maga előtt látta a „magyar költő” pravoszlávokétól el­térő alakú keresztjét, és attól néhány méterre M. K. Kjuhelbeker orosz dekabrista sírját. Nos, ezen és a visszaemlékezésekből még figyelemfelkeltően kitűnő másik két helyen, a ma álló Kjuhelbeker emlékmű mögötti négyszer négy méteres területen és a temető mögötti futballpályán kezdtük volna meg a munkát, 15-én, szombat délelőtt. Morvai Ferenc lemaradt tőlünk Ulan Udéban, hogy egy ottani vállalat fennállásának 30 éves évfordulójára rendezett ünnepség díszvendége és szónoka lehessen. Márpedig az ő hiányában a bar­guzini vezetőség nem tudta ünnepélyes megnyitó formájában hiva­talosan megkezdettnek tudni a munkálatokat, és egy nemzetközi expedíció munkájának nem lehet csak úgy nekiesni, ide gyűlés kell meg beszédek, akárki megmondhatja. Meg hétvége is van, ilyenkor nem dolgozik senki. Igaz, sehol a világon, nemcsak itt. Mi nem is azt kértük, hogy akár a vezetőségből bárki is dolgozzék, csak min­ket hagyjanak dolgozni. Ám ha valakinek az a munkája, hogy má­sokat a megfelelő feltételek és körülmények kedvező összejátszása folytán dolgozni hagy, akkor nincs mit tenni, munkaszüneti napon ezt sem lehet tőle követelni. Azt azért elnézték, hogy a temetőben sétáljunk, így Szabó Géza és Varga Béla régész elvégezhette a te­mető körvonalainak felmérését és a temetőn belüli két ásatási hely sarokpontjainak kijelölését. Estére aztán megjött Morvai, megálla­podtak a tanácselnökkel egy másnap, azaz vasárnap reggel 9 órai gyűlésben, amin részt vesz a városka minden valamilyen címmel és ranggal rendelkező polgára, akinek az ügyhöz valami köze volt, van vagy lesz, a Burját Televízió és Rádió, valamint a Megamorv Petőfi­­expedíció teljes létszámban. Megrendelésre került ezen kívül még egyszer a régen megígért közvilágítás (egy darab utcai higanygőz­­lámpa a két ásatási hely közelében), 220 dagalj bevitele ugyanezen oszlopra, újabb óhajként pedig két darab nagyméretű katonai sátor, egy 12 V-os akkumulátor, cövekek az ásatási helyek kitűzéséhez, és tíz munkás szerszámmal felfegyverezve. Még szombat este az is ki­derült, hogy a Kjuhelbeker-emlékmű mögötti második számú ása­tási helyre, ami akkori tudásunk szerint a legizgalmasabb volt, nem rendelkezik a csapat ásatási engedéllyel. Mint a velünk lévő A. V. Tivanyenko régész és helytörténész hangsúlyozta, a Burját Köztár­saság Műemlékvédelmi Hatóságának egész temetőre szóló engedé­lye csak a műemlékvédelem alá nem eső területre érvényes, a véde­lem alá eső emlékmű öt- vagy tízméteres körzetének bolygatására csak a Kulturális Minisztérium Műemlékvédelmi Hivatala adhat engedélyt Moszkvában. Feltehetőleg az emlékmű mögött ő akart (volna) ásni.

Next