Kapu, 1989. augusztus (2. évfolyam, 8. szám)
Lágler Péter: "Hol sírjaink domborulnak"
LÁGLER PÉTER „Hol sírjaink domborulnak” Tolmács voltam Barguzinban Repülőgépünk 13-án, feltehetőleg Bush elnök elutazása miatt, másfél órával később indult. Moszkvában a határőrszervek kicsit értetlenkedő, de alapos vizsgálata után csomagjainkkal és magunkkal megtöltöttünk egy Ikarust, és a Magyar Kereskedelmi Kirendeltséget útba ejtve a vnukovói reptérre hajtattunk. Hét és fél óra tényleges repülőút után reggel 9 körül landoltunk Ulan Udéban, ahol már várt minket további állandó kísérőnk, A. A. Petrjunyin, a Burját ASZSZK Minisztertanácsa elnökhelyettesének titkára és jobbkeze, A. V. Tivanyenko, aki mint a környéket jól ismerő helytörténész, már évekkel korábban csatlakozott a Petőfi-kutatáshoz, és V. V. Pagirja munkácsi író és újságíró, aki a kutatások SZU-beli részét kezdeményezte. Ulan Ude, a korábbi Verhnyendinszk tulajdonképpen tipikus, hosszabb történetre, de nem nagy múltra visszatekintő szibériai város, több százezer lakossal és különösebb nevezetesség nélkül. Hacsak nem számít annak a főtéren látható, (szerintem) a világ legnagyobb és legrondább portrészobra, egy kábé 10 méteres Lenin-fej. A helyi lakosság is csak úgy emlegeti: a fej. Az ebéd a Bajkál nevű szálló éttermében, nyugati delegációnak kijáró keleti külsőségek közepette zajlott. Ezután kezdetét vette életem leghosszabb és legfárasztóbb autóbuszútja. Mintegy harminc kilométer átlagsebességgel sikerült megtenni az Ulan Ude és Barguzin közötti, egyébként természeti szépségekben bővelkedő 300 kilométeres utat. Igaz, sokszor meg is álltunk, néha csak a környéket megcsodálni, de gyakrabban a Szovjetunió és különösen annak ázsiai része ételeihez és főként (üdítő) italaihoz nem szokott gyomrú, óvatlan kollégáink kedvéért. Az expedíció résztvevői mindnyájan egész jól megtanulták a „napitok” és a „szók” kifejezéseket, előbbi üdítőitalt, utóbbi kb. gyümölcslevet jelent, mert ezek mély és maradandó hatást tettek szinte mindenkire. Pedig mindkettő tulajdonképpen veszélytelen üdítő, csak nem kell belőlük inni. A szibériai erdő gyönyörű. Volt időm megfigyelni, utunk végig erdőben vezetett, és hosszan a Bajkál tó partján. Az uralkodó fafélék természetesen tűlevelűek, de azoknak felettébb sok fajtája és ezek mellett az elmaradhatatlan nyírfák. Július 15-én hajnal 1 óra körül értünk barguzini szállásunk, a helyi hotel vagy fogadó elé. Szerencsére itt is számítottak érkezésünkre, így rögtön elfoglalhattuk két- illetve egyágyas, a helyi viszonyok között nagyon rendes, tiszta és kényelmes szobáinkat. A szálloda, ahogy az szokásos, a városka főterén áll, szemben a helyi tanáccsal és a pártszervezet székházával, no és az elmaradhatatlan Lenin-szoborral, ami épp a fogadóra mutat, mintegy útba igazítva az újonnan érkezőt. Az előbbi egy szép régi gerendaház, az utóbbi pedig egy újabb stílusú, fehérre meszelt téglaépítmény. A szálloda is téglából épült, kétszintes, fehér falú, nyeregtetős épület, kb. 50 szobával. Engem leginkább Magyarországon az 50-es évek végén, 60-as évek elején készült falusi, kisvárosi iskolákra emlékeztetett. Még az ajtók és a folyosó festése is az errefelé egyébként kedvelt, de legalábbis sűrűn előforduló „iskolazöld”. Barguzin a környék legrégebbi állandó települése, a helységet 1664-ben alapította néhány kozák család. Korán városi rangot nyert, címerének felső mezejében az akkoriban még erre is előforduló párducmintás nagymacska, alsó részében pedig a környék régibb gazdaságában nagy szerepet játszó prémvadászat legértékesebb zsákmányállata, a coboly látható. A másik fontos foglalkozás volt errefelé az aranymosás, illetve felszíni bányászat. A prém és az arany vonzotta ide már a XVIII. században az elsősorban zsidó kereskedőcsaládokat, akik ezen iparok termelését bekapcsolták az össz-oroszországi kereskedelem hálózatába. Ezek a családok itt éltek a 40-es évekig folyamatosan, amikor is, nem éppen önszántukból, ki- és áttelepültek. De nem tűntek el nyomtalanul, mert a barguzini, már régóta használatlan temető észak-északnyugati sávjában a helyi izraelita családok halottainak jellegzetes alakú síremlékei állnak. A főtér keleti oldalának meghosszabbításában, a Barguzin folyó legközelebbi mellékágával párhuzamosan fut az az utca, amin párszáz méter gyaloglás után elérjük a régi temetőt. Ennek hátsó felében a zsidó és a pravoszláv temetőrész közé eső senki földjére helyezte az emlékezet az „idegenek, száműzöttek, a magyarok” sírjait. V. D. Vinokur, akinek egyik rokona a zsidó temetőrésznek a kérdéses helyhez legközelebbi széléhez van eltemetve, úgy emlékezett vissza több mint ötven év távlatából, hogy gyerekként az izraelita temetősávot elválasztó, ma már nem álló korlátra könyökölve, pár méterre maga előtt látta a „magyar költő” pravoszlávokétól eltérő alakú keresztjét, és attól néhány méterre M. K. Kjuhelbeker orosz dekabrista sírját. Nos, ezen és a visszaemlékezésekből még figyelemfelkeltően kitűnő másik két helyen, a ma álló Kjuhelbeker emlékmű mögötti négyszer négy méteres területen és a temető mögötti futballpályán kezdtük volna meg a munkát, 15-én, szombat délelőtt. Morvai Ferenc lemaradt tőlünk Ulan Udéban, hogy egy ottani vállalat fennállásának 30 éves évfordulójára rendezett ünnepség díszvendége és szónoka lehessen. Márpedig az ő hiányában a barguzini vezetőség nem tudta ünnepélyes megnyitó formájában hivatalosan megkezdettnek tudni a munkálatokat, és egy nemzetközi expedíció munkájának nem lehet csak úgy nekiesni, ide gyűlés kell meg beszédek, akárki megmondhatja. Meg hétvége is van, ilyenkor nem dolgozik senki. Igaz, sehol a világon, nemcsak itt. Mi nem is azt kértük, hogy akár a vezetőségből bárki is dolgozzék, csak minket hagyjanak dolgozni. Ám ha valakinek az a munkája, hogy másokat a megfelelő feltételek és körülmények kedvező összejátszása folytán dolgozni hagy, akkor nincs mit tenni, munkaszüneti napon ezt sem lehet tőle követelni. Azt azért elnézték, hogy a temetőben sétáljunk, így Szabó Géza és Varga Béla régész elvégezhette a temető körvonalainak felmérését és a temetőn belüli két ásatási hely sarokpontjainak kijelölését. Estére aztán megjött Morvai, megállapodtak a tanácselnökkel egy másnap, azaz vasárnap reggel 9 órai gyűlésben, amin részt vesz a városka minden valamilyen címmel és ranggal rendelkező polgára, akinek az ügyhöz valami köze volt, van vagy lesz, a Burját Televízió és Rádió, valamint a Megamorv Petőfiexpedíció teljes létszámban. Megrendelésre került ezen kívül még egyszer a régen megígért közvilágítás (egy darab utcai higanygőzlámpa a két ásatási hely közelében), 220 dagalj bevitele ugyanezen oszlopra, újabb óhajként pedig két darab nagyméretű katonai sátor, egy 12 V-os akkumulátor, cövekek az ásatási helyek kitűzéséhez, és tíz munkás szerszámmal felfegyverezve. Még szombat este az is kiderült, hogy a Kjuhelbeker-emlékmű mögötti második számú ásatási helyre, ami akkori tudásunk szerint a legizgalmasabb volt, nem rendelkezik a csapat ásatási engedéllyel. Mint a velünk lévő A. V. Tivanyenko régész és helytörténész hangsúlyozta, a Burját Köztársaság Műemlékvédelmi Hatóságának egész temetőre szóló engedélye csak a műemlékvédelem alá nem eső területre érvényes, a védelem alá eső emlékmű öt- vagy tízméteres körzetének bolygatására csak a Kulturális Minisztérium Műemlékvédelmi Hivatala adhat engedélyt Moszkvában. Feltehetőleg az emlékmű mögött ő akart (volna) ásni.