Kapu, 1989. november (2. évfolyam, 11. szám)
Siposhegyi Péter: Tolongás a damaszkuszi úton
SIPOSHEGYI PÉTER Tolongás a damaszkuszi úton Kevés közút szerepelt annyit a magyar sajtóban mostanában, mint ama bizonyos damaszkuszi, melyen egy tarzoszi születésű katonatiszt látni vélt egy halottnak hitt vándorprédikátort, és ettől kezdve hívéül szegődött. A gyakori citálás érthető, a damaszkuszi úton akkora a torlódás, hogy a vörös jelzőlámpákat kikapcsolták, és a hatalmas forgalmat rendőrök irányítják. Az egyik irányban. A másikon zavartalan a közlekedés, csupán néhány nyugalmazott altiszt száguld kiérdemesült Wartburgján, ők is bizonyára azért, mert eltévedtek az elágazásokkal nehezített damaszkuszi úton. A fősávban egyre több a dudaszó, nagy a türelmetlenség, igyekszik mindenki odaérni. Aki előbb tér meg, az könnyebb helyzetben van, mint a később érkezők, a tagkönyv belépési dátuma jó magyar szokás szerint értékmérő, s amennyiben a Damaszkusz felé vezető irány a jó irány, akkor itt újra élni lehet valamiből, amit nem kifejezetten munkának tekinthetünk. Pedig csendes utcácska volt ez a damaszkuszi valamikor. Akkor a másik sáv volt zsúfolt, s kifejezetten divatban volt a saulusi lét. Hisz egyszer élünk, s ha már így van, miért kezdjük a tisztességes élettel, amikor van másmilyen is. Damaszkusz felé csak azok indultak, akiket bántott a Saulusok tömege, s valamiért lehetőségük sem volt korrumpálódni. Voltak vagy százan. Most pedig ... lépésben lehet csak haladni tőlük. Néhány emlék a nem kifezetten bibliai múltból. Volt egyszer egy jegyzék, szép idegen szóval Charta ... széles tömegek írták alá egy évtizede. Ott tolongott mindenki, aki most nem átall záróvonalon keresztül is előzni,csak hogy hamarább odaérjen. Olyan tömegek írták alá, hogy mind az összes aláírás elfért egyetlen papír egyetlen oldalán. Voltak vagy harmincan. A többiek? Ők is voltak. Foglalkoztak is a kérdéssel. Hivatalos és magánbeszélgetésekben ők mondták úton-útfélen: reménytelen, semmi értelme. Igazuk volt. Még régebben, szinte a bibliai idők előtt volt egy csomó szabadon gondolkodó bölcsész. Ki is dobták őket mindenünnen, ahonnan ki lehetett. Nyolcan voltak. A többiek természetesen segítettek. No nem nekik, hanem megfogalmazni azokat a rendkívül magas színvonalú irományokat, melyekben elítélték őket. Most ők is ott dudálnak a sorban és a kormányt csapkodják, hogy mikor mehetnek már gyorsabban előre. Valamivel később megmozdult az írótársadalom java. Meg, mert felszabadulási pályázatot hirdettek. Igaz. Közben voltak vagy tízen, akik éppen nem publikálhattak semmit, de sajnos mindig akadnak ilyenek. Az igazi művésznek realistának kell lennie. A realizmus pedig azt sugallja, hogy az országot szovjet megszállók és magyar kollaboránsaik kormányozzák, ráadásul a kollaboránsok vezére közismerten utálja az értelmiséget, lévén, hogy maga a legnagyobb rosszindulattal sem vádolható meg azzal, hogy e gyanús kategóriába tartozik. Jöjjenek az allegóriák, elvégre Aczél is lehet elnéző néha. Demokratikus ellenzék is alakult közben, tagjai között voltak tudósok, ötvenhatosok, és néhány progresszív értelmiségi. Ők írtak meg és alá mindent, szerkesztettek illegális lapot, nyomtattak, és közben mohón falták a zsíros kenyeret, melyet néha, vasár- és ünnepnapokon lekvárossal cserélhettek fel, akkor, amikor éppen valamelyikük kapott egy negyedállást valahol. Mögöttük széles tömegek álltak nagyobb ünnepeinken, főként április negyedikén, mely nap azzal vált megkülönböztetetté, hogy „ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért” pénzjutalomban részesítették a magyar dolgozó népet azok, akik akkor már régen nem dolgoztak. Volt persze néhány illegális röplapterjesztő is, mely röplapok meglepően hasonlítottak alternatív mozgalmaink nyiatkozataira, de azok is megkapták. Volt közöttük társam, akit még a szülei is kitagadtak, hisz micsoda szörnyszülemény, aki szervezkedik ez ellen a csodálatos rendszer ellen, s egyébként is mit mondjanak a kártyapartnereknek, azt mégsem lehet, hogy fiacskájukat kidobták az egyetemről. Voltak tehát ellenzékiek és voltak tömegek is (tömeg alatt nem az akkor is elégedetlen és emberszámba sem vett munkástömegeket értem), csak a magyar értelmiség döntő többsége asszisztált a múlthoz, ki tevőlegesen, ki csak azzal, hogy úgy tett, mintha jelen sem lenne. S most ott dudálnak, előznek a megtérés útján. Könnyen teszik, láthatóan nincs ellenükre, még mosolyognak is hozzá. Az ok egyszerű és érthető: tényleg tetszik nekik. Beszéljünk pálfordulásról, köpönyegforgatásról? Csak félig. Pál ugyanis Saul korában meggyőződéssel viselte az akkori igen kényelmes egyenruhát, és meggyőződéssel indult a prédikátor nyomába. Hitt abban, hogy jó ügyet, az egy és oszthatatlan Római Birodalom ügyét szolgálja. Ügyben, egyben és oszthatatlanban most sincs hiány. Az alapállásban van különbség. Korunk frissen megpárosodott katonái világ életükben derék jó hívő emberek voltak, hittek saját isteneikben, jártak hittanra, felvették a szentségeket. Eddig is szívesen lettek volna Paulusok, csak nem tették. Korábban ugyanis ehhez bátorság kellett, most pedig nem kell hozzá semmi. A semmi pedig épp elég vállalás a ma Páljainak. Ráadásul ezek a mai hősök szimpatikusak is. Egy Pali, akit nevezhetünk nyugodtan Palikámnak, a megtéveszthetők számára mindig szimpatikusabb, mint az a Pál apostol, aki szigorú tekintettel írja pásztorleveleit a különböző egyházkerületek híveinek. Nincs kényelmesebb hatalom egy szerény igényű, szerényen progresszív hatalomnál, az pedig, ha nincsenek nagyszabású magatartásminták, az csak jó, mert akkor nem fordulhat elő, hogy jön valaki, mindenféle elvárásokkal bombázza a nagyérdeműt, mely demosz helyett inkább plebsként viselkedik, azaz teszi, amire nevelték, s a tanár bácsi jobb társ ebben, mint egy igazi nevelő. Ennek köszönhető, hogy manapság szimpatikusabb néhány újmódi önmegvalósító azoknál, akik már jó néhány éve ették az ellenzéki politika — a fentiekben már emlegetett — kenyerét. Segíti a Palikat, hogy valóban most vannak meggyőződésüknél. Eddig legfeljebb kompromisszumok árán találtak maguknak politikai szervezetet. Úgy is mondhatjuk, legjobb meggyőződésükön egy nagyon kicsi erőszakot elkövetve beléptek a PÁRTBA. Abba az egyetlenbe, amelybe valaki legálisan beléphetett. Voltak nem kevesen, akik valóban azzal a szándékkal tették zsebükbe a tagkönyvet, hogy afféle pártellenzékként belülről bírálják a mozgalmat, mert abban kétségkívül igazuk volt, hogy kívülről semmilyen hatást nem gyakorolhatnak a politikára, mint ahogy abban is van egy nagy adag igazság, hogy a kisszámú valóságos ellenzéki vállalkozása több veszélyt hozott maguknak a vállalkozóknak, mint amennyi konkrét, gyakorlati hasznot a magyar társadalomnak. Néhány tucat ember legfeljebb azt deklarálhatta, hogy vannak másként gondolkodók e mozgalmi kórust kántáló hazában, de azt, hogy a legális politika ma itt tartson, ahol tart, maguk sem hitték. Deklarációik mögött egy régen kiveszett emberi gesztus áll a személyes becsület igénye. Mondjuk ki végre: az emberi magasrendűség egyik legfőbb velejárója, hogy az ember nem mindig a praktikum alapján dönt, hanem belső elvárásai szerint. Az értelem szava nem azonos a megalkuvás szavával, még ha szívesen keverik is össze a kettőt azok, akiknek közéleti pályája csak e kettő mixelésével láttatható értékesnek. Aki előre lát, az okos, aki önmagát is képes demonstratív célokra használni egy vesztésre álló ügyért (s a humanizmus vesztésre áll mifelénk), az bátor, s az okosok és bátrak kicsi gyülekezete mindenképp követésre méltóbb a mindig csak dezertálni tudók hangos csapatánál. A közeli múltban szinte minden alkalmi standon ott rikított egy könyv, címe: Kizárt a párt. Négy köztiszteletre méltó, vezető értelmiségi kizárásának ügye. A cím figyelemfelkeltő és eladható. 4