Kapu, 1989. november (2. évfolyam, 11. szám)

Siposhegyi Péter: Tolongás a damaszkuszi úton

SIPOSHEGYI PÉTER Tolongás a damaszkuszi úton Kevés közút szerepelt annyit a magyar sajtóban mostanában, mint ama bizonyos damaszkuszi, melyen egy tarzoszi születésű katona­tiszt látni vélt egy halottnak hitt vándorprédikátort, és ettől kezdve hívéül szegődött. A gyakori citálás érthető, a damaszkuszi úton ak­kora a torlódás, hogy a vörös jelzőlámpákat kikapcsolták, és a hatal­mas forgalmat rendőrök irányítják. Az egyik irányban. A másikon zavartalan a közlekedés, csupán néhány nyugalmazott altiszt szá­guld kiérdemesült Wartburgján, ők is bizonyára azért, mert eltéved­tek az elágazásokkal nehezített damaszkuszi úton. A fősávban egy­re több a dudaszó, nagy a türelmetlenség, igyekszik mindenki oda­érni. Aki előbb tér meg, az könnyebb helyzetben van, mint a ké­sőbb érkezők, a tagkönyv belépési dátuma jó magyar szokás szerint értékmérő, s amennyiben a Damaszkusz felé vezető irány a jó irány, akkor itt újra élni lehet valamiből, amit nem kifejezetten munkának tekinthetünk. Pedig csendes utcácska volt ez a damasz­kuszi valamikor. Akkor a másik sáv volt zsúfolt, s kifejezetten divat­ban volt a saulusi lét. Hisz egyszer élünk, s ha már így van, miért kezdjük a tisztességes élettel, amikor van másmilyen is. Damasz­kusz felé csak azok indultak, akiket bántott a Saulusok tömege, s valamiért lehetőségük sem volt korrumpálódni. Voltak vagy szá­zan. Most pedig ... lépésben lehet csak haladni tőlük. Néhány em­lék a nem kifezetten bibliai múltból. Volt egyszer egy jegyzék, szép idegen szóval Charta ... széles tömegek írták alá egy évtizede. Ott tolongott mindenki, aki most nem átall záróvonalon keresztül is előzni,csak hogy hamarább oda­érjen. Olyan tömegek írták alá, hogy mind az összes aláírás elfért egyetlen papír egyetlen oldalán. Voltak vagy harmincan. A többi­ek? Ők is voltak. Foglalkoztak is a kérdéssel. Hivatalos és magánbe­szélgetésekben ők mondták úton-útfélen: reménytelen, semmi ér­telme. Igazuk volt. Még régebben, szinte a bibliai idők előtt volt egy csomó szabadon gondolkodó bölcsész. Ki is dobták őket mindenün­nen, ahonnan ki lehetett. Nyolcan voltak. A többiek természetesen segítettek. No nem nekik, hanem megfogalmazni azokat a rendkí­vül magas színvonalú irományokat, melyekben elítélték őket. Most ők is ott dudálnak a sorban és a kormányt csapkodják, hogy mikor mehetnek már gyorsabban előre. Valamivel később megmozdult az írótársadalom java. Meg, mert felszabadulási pályázatot hirdettek. Igaz. Közben voltak vagy tízen, akik éppen nem publikálhattak semmit, de sajnos mindig akadnak ilyenek. Az igazi művésznek realistának kell lennie. A realizmus pedig azt sugallja, hogy az or­szágot szovjet megszállók és magyar kollaboránsaik kormányozzák, ráadásul a kollaboránsok vezére közismerten utálja az értelmiséget, lévén, hogy maga a legnagyobb rosszindulattal sem vádolható meg azzal, hogy e gyanús kategóriába tartozik. Jöjjenek az allegóriák, el­végre Aczél is lehet elnéző néha. Demokratikus ellenzék is alakult közben, tagjai között voltak tudósok, ötvenhatosok, és néhány progresszív értelmiségi. Ők írtak meg és alá mindent, szerkesztettek illegális lapot, nyomtattak, és közben mohón falták a zsíros kenyeret, melyet néha, vasár- és ün­nepnapokon lekvárossal cserélhettek fel, akkor, amikor éppen vala­melyikük kapott egy negyedállást valahol. Mögöttük széles töme­gek álltak nagyobb ünnepeinken, főként április negyedikén, mely nap azzal vált megkülönböztetetté, hogy „ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért” pénzjutalomban részesítették a magyar dolgozó né­pet azok, akik akkor már régen nem dolgoztak. Volt persze néhány illegális röplapterjesztő is, mely röplapok meglepően hasonlítottak alternatív mozgalmaink nyiatkozataira, de azok is megkapták. Volt közöttük társam, akit még a szülei is kitagadtak, hisz micsoda szörnyszülemény, aki szervezkedik ez ellen a csodálatos rendszer ellen, s egyébként is mit mondjanak a kártyapartnereknek, azt mégsem lehet, hogy fiacskájukat kidobták az egyetemről. Voltak te­hát ellenzékiek és voltak tömegek is (tömeg alatt nem az akkor is elégedetlen és emberszámba sem vett munkástömegeket értem), csak a magyar értelmiség döntő többsége asszisztált a múlthoz, ki tevőlegesen, ki csak azzal, hogy úgy tett, mintha jelen sem lenne. S most ott dudálnak, előznek a megtérés útján. Könnyen teszik, lát­hatóan nincs ellenükre, még mosolyognak is hozzá. Az ok egyszerű és érthető: tényleg tetszik nekik. Beszéljünk pálfordulásról, köpö­nyegforgatásról? Csak félig. Pál ugyanis Saul korában meggyőző­déssel viselte az akkori igen kényelmes egyenruhát, és meggyőző­déssel indult a prédikátor nyomába. Hitt abban, hogy jó ügyet, az egy és oszthatatlan Római Birodalom ügyét szolgálja. Ügyben, egy­ben és oszthatatlanban most sincs hiány. Az alapállásban van kü­lönbség. Korunk frissen megpárosodott katonái világ életükben de­rék jó hívő emberek voltak, hittek saját isteneikben, jártak hittanra, felvették a szentségeket. Eddig is szívesen lettek volna Paulusok, csak nem tették. Korábban ugyanis ehhez bátorság kellett, most pe­dig nem kell hozzá semmi. A semmi pedig épp elég vállalás a ma Páljainak. Ráadásul ezek a mai hősök szimpatikusak is. Egy Pali, akit nevezhetünk nyugodtan Palikámnak, a megtéveszthetők szá­mára mindig szimpatikusabb, mint az a Pál apostol, aki szigorú te­kintettel írja pásztorleveleit a különböző egyházkerületek híveinek. Nincs kényelmesebb hatalom egy szerény igényű, szerényen prog­resszív hatalomnál, az pedig, ha nincsenek nagyszabású magatar­tásminták, az csak jó, mert akkor nem fordulhat elő, hogy jön vala­ki, mindenféle elvárásokkal bombázza a nagyérdeműt, mely de­­mosz helyett inkább plebsként viselkedik, azaz teszi, amire nevel­ték, s a tanár bácsi jobb társ ebben, mint egy igazi nevelő. Ennek köszönhető, hogy manapság szimpatikusabb néhány újmódi önmegvalósító azoknál, akik már jó néhány éve ették az el­lenzéki politika — a fentiekben már emlegetett — kenyerét. Segíti a Palikat, hogy valóban most vannak meggyőződésüknél. Eddig leg­feljebb kompromisszumok árán találtak maguknak politikai szerve­zetet. Úgy is mondhatjuk, legjobb meggyőződésükön egy nagyon kicsi erőszakot elkövetve beléptek a PÁRTBA. Abba az egyetlenbe, amelybe valaki legálisan beléphetett. Voltak nem kevesen, akik va­lóban azzal a szándékkal tették zsebükbe a tagkönyvet, hogy afféle pártellenzékként belülről bírálják a mozgalmat, mert abban kétség­kívül igazuk volt, hogy kívülről semmilyen hatást nem gyakorolhat­nak a politikára, mint ahogy abban is van egy nagy adag igazság, hogy a kisszámú valóságos ellenzéki vállalkozása több veszélyt ho­zott maguknak a vállalkozóknak, mint amennyi konkrét, gyakorlati hasznot a magyar társadalomnak. Néhány tucat ember legfeljebb azt deklarálhatta, hogy vannak másként gondolkodók e mozgalmi kórust kántáló hazában, de azt, hogy a legális politika ma itt tart­son, ahol tart, maguk sem hitték. Deklarációik mögött egy régen ki­veszett emberi gesztus áll a személyes becsület igénye. Mondjuk ki végre: az emberi magasrendűség egyik legfőbb velejárója, hogy az ember nem mindig a praktikum alapján dönt, hanem belső elvárá­sai szerint. Az értelem szava nem azonos a megalkuvás szavával, még ha szívesen keverik is össze a kettőt azok, akiknek közéleti pá­lyája csak e kettő mixelésével láttatható értékesnek. Aki előre lát, az okos, aki önmagát is képes demonstratív célokra használni egy vesztésre álló ügyért (s a humanizmus vesztésre áll mifelénk), az bátor, s az okosok és bátrak kicsi gyülekezete mindenképp követés­re méltóbb a mindig csak dezertálni tudók hangos csapatánál. A közeli múltban szinte minden alkalmi standon ott rikított egy könyv, címe: Kizárt a párt. Négy köztiszteletre méltó, vezető értelmiségi kizárásának ügye. A cím figyelemfelkeltő és eladható. 4

Next