Kapu, 1989. december (2. évfolyam, 12. szám)

Kántor Zsolt: A terápia-jármű (vers)

Levél Prágából Adjátok nekünk vissza ellenségeinket, és menjetek a fenébe, menjetek a francba! Kedves Zoli! Tollat kell ragadnom, most már mindegy, mi lesz, nem félhetek tovább tőlük. Tudod, kiktől, hiszen rengeteget beszéltem neked mindenről, ami ott történik, ahol élek. Amikor Hrabalt fordítottam, végtelen szomorúságot éreztem. A nevem nem biggyeszthettem a szöveg alá, pedig szerettem volna. Nem mutathattam meg anyám­nak, apámnak pedig egyáltalán nem, mert vannak a szövegben olyan mondatok, mint Éljen Dubcek!, és ha az apám ezt meglátta volna, akkor ordítozott volna, hogy ne játsszam a Petőfit, merthogy én még nem ismerem ŐKET, és mi lesz, ha a határon elveszik, majd ha viszem, és elolvassák, és mi lesz, ha valaki a barátaim kö­zül, aki tudja, min dolgozom éppen, 300 koronáért elmondja vala­hol, mert őt is a barátja súgta be, amikor anyám engem elsőáldozás­ra vitt. Ezért nem mutatom meg nekik, pedig kérdezték, hogy mit fordítok, később puhatolóztak, honnan van a pénz, amit a fordítá­sért adtatok, hazudnom kellett nekik, hogy a szerkesztőségből nem küldtek szerzői példányokat, mert minden lapot az újságosstandok kapnak meg, s hogy amikor utoljára Pesten jártam, KAPU-t már sehol sem kaptam, merthogy nagyon jól megy most a lapnak. Fél­tem attól is, hogy ha jegyeztetem magamat, rá egy hétre a Pravdá­ban vagy az Új Szóban megjelenik egy olvasói levél, valószínűleg Lajos Fekete tollából, mondjuk, luceneci lakos, és marós, aki mély­ségesen fel lesz háborodva, hogy meddig tűrjük még, hogy szocia­lista hazánk egy polgára, Lékó István, aki számára mi és szocialista kultúrpolitikánk lehetővé tette, hogy a világhírű Károly Egyetemen tanuljon, egy szomszédos ország irredenta, uszító, szocializmus-, szovjet- és románellenes folyóiratában publikáljon ... Még gyermek voltam, amikor Verne regényeinek hatása alatt elterveztem, hogy egy sósborszeszes üvegbe üzenetet rakok, majd bedobom a palackot a Latorcába, hogy eljusson a Dunába, onnan pedig a Fekete-tengerbe vagy még tovább, de már azzal is megelé­gedtem volna, ha egy magyarul beszélő kisfiú kihalássza és meg­tudja, hogy élek... De már akkor letettem erről a számomra zse­niálisnak tűnő tervről, mert elképzeltem, amint a magyar határon a Bodrogban már régen kihúztak egy tükörhálót, parttól partig, és hogy ott kihúzzák a levelemet, elviszik minden iskolába, ahol aztán sorra előkeresik a magyar gyerekek tollbamondásfüzeteit, és akkor aput kidobják a munkából, engem meg javítóba visznek... A rádió, a televízió és a napilapok már biztosan sokat foglalkoz­nak az itt folyó eseményekkel. Itt most minden bizonytalan körülöt­tem, azt sem tudom, hogyan megy majd el ez a levél, lesz-e időm és kedvem befejezni... hiszen lehet, minden visszatér a megszokott lánctalpas kerékvágásba, mert minden megtörténhet. Amit péntek este a városban láttam és hallottam, nagyon elkeserített, akkor még mindenki úgy tudta, agyonvertek egy diákot, hogy ugyanúgy, mint a fasiszták, ők is az utolsó eszközökhöz nyúltak, s nem akármilyen brutalitással. Erről már nem lehet viccelni a sör felett... Mindenkit bevetettek, a diákokat körbevették a különböző egyenruhába bújta­tott kreatúrák, a kutyák ugattak, habzott a szájuk, a páncélozott jár­művek kékes kipufogógőze meglebegtette a nadrágok szárát. A diá­kok virágcsokrokat vittek az áttetsző pajzsok tulajdonosainak, ők ügyet sem vetettek rájuk, a virágok a fal előtt égő sok száz gyertya közé hullottak. Voltak emberek, akik eléjük ültek, voltak, akik lefe­küdtek a vizes földre, a távolabb állók felemelt kézzel énekelték: Let the sunshine in ... A mintegy háromezer főnyi tömeget felszólí­tották, menjenek haza, de nem volt merre elindulni. Mire megindul­tak ők. A páncélozott járművek feldarabolták a tömeget, s az így ke­letkezett kisebb csoportokat már hagyományos eszközökkel is szét­verhették. A terroristaellenes csoport vörössipkásai most aztán vég­re kiélhették szadista ösztöneiket... Kitört a pánik, a hangzavar behallatszott a Nemzeti Színház színpadjára is, ahol azonnal félbe­szakították az előadást, és a jelmezeikben ablakhoz rohanó színé­szek döbbenettel nézték a tragédiát... Mindenkit megvertek, aki ott volt. Kis idő elteltével megjelentek a mentőautók, a véresen tá­­molygó embereket, a félrehúzott eszméletlen testeket sorra berak­ták a kocsikba. Az egyenruhások egy csoportja kis idő múltán felso­rakozott egy szűk mellékutca két oldalán, mintegy szabad utat en­gedve a menekülőknek. Vesszőfutáshoz hasonlított az egész, aki arra próbált kijutni, Hámán lovának érezhette magát Prágában ezen az éjszakán. Az igazság 80 cm hosszú volt, súlyos és nagyon .

Next