Kapu, 1990. január (3. évfolyam, 1. szám)
Peterdy Csatári Zoltán: Tudjuk miért halunk meg
PETERDY CSATÁRI ZOLTÁN Tudjuk, miért halunk meg ARAD Sokan csak az aradi katolikus templomig jutnak. Az ott állók tartóztatnának: „A hídon túl lőnek. Ne menjetek tovább!” Tóth Sándor, a hódmezővásárhelyi sofőr már halott. Akkor még nem láttam átlőtt ajtajú Volvót, ezért a Trabantajtó mögé kucorodok. A Hitel fotósával, Horváth Ernővel lediktáljuk egymásnak a halálunk esetén értesítendők névsorát, és nekiindulunk. A várost trikolór-karszalagos polgári őrök vigyázzák. Fél óra hosszat ácsorgunk a főút falainál veszteglő sokadalomban. Egy kétoldalas újság összesen két mondatot tartalmaz. Nagy, vastag betűvel szedett buzdító szöveg. Jeanne d’Arc jár köztünk. „Lőni fognak! Bújjatok el!” — kiáltozza. Szava szélbe száll. A nép nem tágít. Azok, ott, a tetőn, még nem lőnek. Csak később, mikor megérkeznek a katonák. Az első golyó szétlövi félelmemet. Fedezékből fedezékbe merészkedünk. A városházától a parkig nyomulunk. Ott ér az első sorozat, amely szétlövi bátorságomat. A sarkon guggolunk, nem takar semmi. Az utca a bankból végig lőhető. Magamra szeretném rántani a földet. Akármerre fordulok, érzem a veszélyt. Odahúzódok a szomszédom mellé. A túlsó sarokra rohanunk. Most a park túloldaláról tüzelnek. Az ellenséges tűzfészket egy T. A. B. (páncélozott harcjármű) támadja. Jó helyünk van. Vigyorgó alak lép mellénk. — Honnan vagytok? — Budapestről. — És idejöttetek meghalni? Nagy kár. Mi legalább tudjuk, miért halunk meg. — Ugyan, ez itt a Riviéra. Itt nem szokás meghalni. — Tegyük fel, abból a toronyból kaptok egy kis szuvenírt. A seggetekben viszitek haza. Made in Románia. Ovidiu Popovici, szerb családnevű, székely—román barátunk nekidől egy vasajtónak, amely kinyílik. Egy pincébe jutunk. Tágas menedék. Ernő az ablakból fotóz. Fél órába telik, míg lencsevégre kapja a tüzelő T. A. B.-t, mert addig a dörrenéstől összerezzen. Fehér zászlósok halottakat visznek a parkból. Onnan csak így lehet kikerülni. A tétlenség a legrosszabb. Ovidiu maga elé bámul. Hány éves vagy? — kérdi. Nem szólok. Én huszonegy — mondja. Az út jut az eszembe. A határ gumifalként viselkedett, amely Budapestig veti vissza a Romániába látogatót. 23-a reggelén a határőrök udvariasan bántak velünk. Látszott, nem tudják, forradalomnak vagy zendülésnek nevezi-e majd az utókor országok fejleményeit. Nem tudtuk még, hogy jövünk vissza, de szemünk mohón kívánta látni, amint egyszerre vadul meg a nép. Büszke vadság ez, a szabadoké. A két ország közötti senki földjén álltunk gyógyszerrel, élelemmel megrakodva. Összebeszéltünk, nem kérdeztük, szabad-e, megindulunk. Ekkor, talán mert a szervezkedés kitudódott, furcsa pecsétet kaptunk az útlevelünkbe: nem volt rajta Románia neve ... Ernő kiabálva öklözte a combom, mint aki az ígéret földjére lépett. Az országút örömünnepet tartott. Zsebkendők lengtek járműszélben. Ki csak intett és mosolygott, ki karácsonyfával a kezében ugrált. A falusi bütykös ujjak V betűt formáltak, victorie, victorie, viva Románia, libertate. A szembejövő autók dudával, lámpavillanással köszöntötték egymást. Ahol kiszálltunk, síró emberek öleltek magukhoz. Kőrösjenőn egy házba invitáltak. Miközben a gazda és az anyós csókolgatott, a gazda felesége ráncolt homlokkal méregetett minket. Nekem jó itt — mondta —, megkapom a fizetésem, és megélek belőle. Győzködtük, ne féljen, nem szekusok vagyunk. Nem baj, ha attól vannak, én szeretem azokat. Nincs maguknál mikrofon? Aztán pislogása Ernő fényképezőgépére tévedt. Ugye nem vesszük őt filmre? Hiába csitítgatta a férje, hiába forgattuk ki zsebeinket, és esküdöztünk, hogy magyarok vagyunk, egyikünk FIDESZ-tag, de nem, őt itt senki nem bántotta, és különben is, a Ceaușescu csinált sok nagy és jó dolgot. (Visszafelé újra meglátogattuk őket. Ujjunkkal fenyegettük az asszonyt: „Vigyázzon! Szekusok vagyunk.” Az asszony csak nevetett.) Narancsot adtunk nekik, míg ők pálinkát töltöttek poharunkba, aztán folytatódott a mámoros diadalát Aradig. Pincénkbe rontó fegyveresek ütik félre gondolataimat. A mieink. Van egy másik kijárat, oda igyekeznek. Mozgás támad a bejáratnál. Halottat hoznak a pincébe. A park tiltott zónájába lépett. Megkapta a szuvenírt, amit vigyorgóváteszünk nekünk ígért. Fejére húzzák ruháit. Keresztbekaszálta a sorozat. Az első golyó a lépénél hatolt be, a negyedik a válla alatt. De máris új jövevényre figyelünk. Hatan hozzák. Kezében Biblia. Többször átforgatják, rázzák a könyvet, de csak egy Lukács-szövegrészt találnak kiszakítva. Vajon mit jelenthet? A templomba akarta bejuttatni, melybe szekusok vették be magukat. A harc végeztével a városházára megyünk. „Újságírók?” — kérdi a vastag tölgyfaajtón lévő vasrácsozott ablakon keresztül egy fejes. „Ne jöjjenek be, nem biztonságos. Az éjjel megtámadják a városházát.” Sorozat kattog. Kint rekedtünk. Aztán az Astoria szállóba ballagunk, ahol népes publicistahad pihen. Egy francia tudósító most jött Panamából. Ugyanaz a gatya van rajta. A nyugatiak tájékozatlanok. „Itt húsz éve nem volt karácsony?” Fotelekben alszunk, míg kint dörög az aradi éj. Másnap a Park szállóba megyünk. Még pénteken szétlőtték. Huszonhat turista érkezett Bukarestből. A portás felismerte egyiküket. Ő volt itt kivizsgálni a Magyarországra nyájastul átszökött mócok ügyét. Értesítette a katonaságot, amely aznap állt Aradon a forradalom mellé. Szaglászunk a lakatlan, szétlőtt épületben. Egy érintetlen szobában pánikszerű menekülés nyomaira bukkanunk. Szétszórt ruhák, a földön telefonkönyv bukaresti számokkal. — Adjuk oda a katonáknak! — mondja valamelyikünk. A takarítónő szája elé emeli ujját, és a lerakott telefonra mutat. — Ne beszéljenek! — suttog. — Meghallják. TEMESVÁR A veszélyesnek hitt temesvári úton semmi gyanúsat nem észlelünk. Temesvárt románok, németek, magyarok, szerbek, bolgárok, cigányok lakják. Egy egész kis nemzetközösség. A városkép váratlanul rendezett. Többé-kevésbé eltakarították a romokat. Akárcsak Aradon, itt is ötven méteren 4