Kapu, 1990. június (3. évfolyam, 6. szám)
Film - video - könyv
tolányi nyelvi bravúrja; Kafka „írástudója”; Kassák; Örkény; Hamvas és többek között a már említett Justh, akitől a parafonon való konverzáció során gyönyörű vendégszövegeket olvashatunk. Érezhetjük a száz évvel korábbi Párizst; Sarah Bernhardt fehérarany rokokó budoárját; a franciát, aki szellemesen, kacagva, a németet, aki lomhán, nehézkesen, az angolt, aki durván, érzelmesen, a magyart, aki vadul és szenvedélyesen részeg. Ezzel szemben a médium (1988 írójának) Budája a Heuréka Bár nevű füstös kocsmából áll, barátnői (oh, pardon, inkább csak női): Würm Szilvi, Jakubovics Ica helyettes segédszínésznő, Dafka Margit.. . stb. Barátai hipochonderek, narcisztikusok, bálna alakúak, hínáremberek, középszerűek, alkoholisták, önpusztítóak, degeneráltak . .. stb. És ez utóbbiak lázadnak, csak úgy a teremtőik ellen, a világ ellen anélkül, hogy ők egyébként bármit is teremteni tudnának. És itt válik újra fontossá a „nemkívánatos személy”, aki hasonlatos Mikszáth nemkívánatos osztályához. Önfelszámolás, felülemelkedés, mind a kettő. Ám míg Mikszáth a tehetetlenek belenyugvásával, addig a médium Schopenhauer „mégis etikájával” véli megtalálni a kiutat. Tudja, hogy fölösleges írni, mert nem értik meg, mert nincs esélye rá, hogy örökkön állót alkosson, mert tudja, hogy a pillanatnak, a politikának nem szabad lefeküdnie, mégis ír, hátha sikerül saját magát oly mértékben kiterjesztenie, hogy mások ezáltal szabadabbakká válhatnak, hátha sikerül olyan kérdéseket megoldania, amire mások nem képesek. Meghalhatunk és meg kell halnunk, mint ahogy K. az írástudó öngyilkos lesz az első részben, de (a médium szerint) van egy másik lehetőségünk is: az az ember, aki ama bizonyos archimédeszi fix ponttá, a Szabadság-Origóvá lesz, aki maga válik születő és önmagát szülő szabadsággá, a nietzschei istenember, aki egyszerre teremtő és teremtett. Aki leszámol a szavakkal, nem alkot fogalmat a dolgokról, csak hagyja, hogy a képzetek átfolyjanak rajta, amorf, lágy áramlással. Kovács Nándor KÖNYV A tárgyilagosság tisztessége Hanák Tibor: A nélkülözhetetlen bírálat (Kerék könyvek, München 1983) és a Nyitott szemmel (Sodalitas, Bécs 1987) c. könyveiről Hazai olvasónak még akkor is viszonylag ritkán jut kezébe az emigráns irodalom egy-egy darabja, ha érdeklődik iránta, esetleg többé-kevésbé hivatásszerűen foglalkozik is az íróemberekkel és munkáikkal. Különösképpen vonatkozik ez a filozófiai/esztétikai jellegű művekre, melyek még nehezebben jutottak át a hivatalos ellenőrzés szűrőjén, s a dolog természetéből fakadóan „szellemi csempészáruként” is ritkábban kerülnek be az országba. Ezért amilyen szégyenletes, talán olyan érthető is, hogy Hanák Tibor: A nélkülözhetetlen bírálat, illetve Nyitott szemmel című kötetei csak most, a szellemi sorompók felnyitása után kerültek el hozzám (is). Érthető ugyan, mégsem menti sem saját tájékozatlanságomat, sem a hivatalos hazai könyvkiadás vétkes mulasztásait azzal a szerzővel szemben, akit egyértelműen a jelenkori magyar bölcselet nagyjai közé kell sorolnunk (ha csak fele olyan tisztességesek akarunk lenni, mint ő maga velünk). Hanák ugyanis nem ellenség, de kitűnően felkészült, nagy tárgyi tudással rendelkező ellenfél; nem antimarxista, hanem vitára mindig kész (és ismeretei révén vitaképes) nem marxista, s mindenekelőtt rendelkezik azzal a tulajdonsággal, amivel hazai „ellenlábasai” közel sem minden esetben bírtak/bírnak, de amely minden igazán kvalitásos gondolkodó sajátja: a tárgyilagosság tisztességével. Ez különösen A nélkülözhetetlen bírálat összegyűjtött, a hatvanas évek eleje és 1982 közöttről származó cikkeiben, kritikáiban figyelhető meg, melyekben Hanák végső soron áttekinti a magyar szellemi élet csaknem egész 1945 utáni fejlődését, s nemcsak a hazait, de a nemzetiségi vagy emigrációs létben fogantat is. S nem kirohan, nem lerohan, hanem kulturáltan és megalapozottan bírál, méghozzá részrehajlás nélkül, tekintet nélkül arra, hogy a bemutatott gondolkodó vajon a marxizmus vagy valamely más filozófiai irány nive-e. Például, miután már felhívta a figyelmet Lukács György Nietzsche-értelmezésének fonákságaira, a következő cikkben már védelmezi őt a hazai vulgármarxista „filozófusok” — Révai, Fogarasi és a többiek — kirohanásaival szemben. (Hazánk különben is „mozgatóelemnek” tekinti Lukácsot „az európai szellemi életben”, akinek „szemlélete éppúgy felrázta a polgári világot, mint ... a marxizmus—leninizmust”.) (S ez történik a többi esetben is: bírálja Heller Ágnes marxista etikát teremteni kívánó kísérletének hiányosságait, de védelmébe is veszi az általa és az ún. „Budapesti Iskola” többi képviselője (Fehér Ferenc, Márkus Mária és György, Vajda Mihály) által hirdetett, termékenynek tekintett „társadalomontológiai” koncepciót; mindent megtesz az olyan nem marxista gondolkodók szellemi „rehabilitálására”, mint Szemere Samu vagy Révay József, de kritikusan mutat rá pl. Wagner Lilla szerinte túlzóan freudi Petőfi-értelmezésének hibáira is. Ugyanolyan értően mutatja be a nemzetiségi (erdélyi, szlovákiai és vajdasági) magyar gondolkodás és irodalom fő vonalait, mint amilyen objektíven az emigráns magyar irodalmat, így pl. Határ Győző vagy Thinsz Géza munkásságát kritizálja. Ez a tárgyilagosság és hozzáértés jellemzi a Szabad Európa Rádióban 1974—1986 között elhangzott „esszék” szövegét közlő „Nyitott szemmel” írásait is, noha ezek jellegüknél fogva inkább a nagyközönséghez szólnak, kevésbé lépnek fel az elemző összegzés igényével. Ez azonban hazánk esetében korántsem jelent vulgarizálást vagy felületességet, csupán azt, hogy szövegei közérthetőbbek, megfogalmazásai esetenként sarkítottabbak, s még a nála megszokottnál is jobban törekszik a szabatos tömörségre. Ugyanakkor mindvégig megőrzi hozzá- és megértését, akár az ifjúságról, akár a hazai oktatás vagy kultúra helyzetéről legyen is szó; s mindvégig megőrzi a gondolkodókra nézve mindenkor kötelező magatartást: az intellektuális becsületességet s a tárgyilagosság tisztességét. T. Zselensky Péter 73