Kapu, 1992. március (5. évfolyam, 3. szám)

GONDOLKODÓ - Radó György: Vae Victis! (Trianon haszonélvezői)

GONDOLKODÓ kezőleg: annak tartományaivá süly­­lyedtek, balkanizálódtak. (Hasonló­képpen, mint ahogyan a magyar-ro­mán Erdélyt erőszakolta meg a ro­mán Regát.) Nem is szólva a Balkán szívében állandó tűzfészekről a több ország közt szétosztott macedónok titkos mozgalmáról. Nyilvánvaló, hogy ennyi belső feszültség - mely­ben az odacsatolt magyar ajkúak in­kább csak szenvedő szerepet töltöt­tek be - robbanás felé vezetett. Ez 1934. október 9-én következett be a franciaországi Marseille-ben: egy macedón terrorista négy horvát tár­sával meggyilkolta Jugoszlávia szerb királyát és ennek fő patrónusát, Barthou francia külügyminisztert. Jugoszlávia tehát minden inkább volt mint a trianoni status quo ha­szonélvezője, s mikor az Ausztriát el­nyelő hitleri agresszió már közvetle­nül fenyegette, még azzal a Magyar­­országgal is szövetkezett, amely nem mondott le a békés revízió követelé­séről, sőt titkon még revansista szer­vezeteket is támogatott. Eleve halál­raítélt szövetkezés volt ez, szét is zúzta a német hadigépezet, és csak Hitler horvát kiszolgálóinak hitvány­sága meg az az ösztönös ellenállás, melyet a szerb, horvát és szlovén föld domborzata tett lehetővé, élesztett fel valamilyen jugoszláv szolidari­tást. Volt ebben elkeseredés is, fő­ként a ném­et parancsra magyarok által elkövetett újvidéki tömeggyil­kosság miatt, melyet a háború más­napján nem kevésbé kegyetlen ma­gyar öldöklés követett. S mindezen hol hősies, hol brutális, marxista ideológiájú akcióknak egy egységes Jugoszláviát képviselő megszemélye­sítője volt és maradt 1980-ban bekö­vetkezett haláláig Tito. Azóta egyre láthatóbban ütköznek ki a Trianon­ban létrehozott Jugoszlávia hulla­foltjai. Végül mit szóljunk a Trianonban Olaszországnak juttatott Fiume ki­kötővárosról? Egy tekintélyes föld­rajzi-gazdasági egységet képviselő ország egyetlen tengeri kikötőjeként kapu volt a világtengerekhez - és lett belőle egy mediterrán ország ha­talmas kikötői (Nápoly, Genova, Bari stb.) mögött a sorban utolsók egyi­ke... Helyzetén az újabb uralom­vál­tozás sem javított,­­ hogy a második világháború után Rijeka néven a ma már bomladozó Jugoszláviához csa­tolták. Panaszkodunk, panaszkodunk - joggal! - a Trianonban magyargyűlö­lő kormányok alá rendelt és minden rendszerváltozást egyre inkább meg­­sínylő magyar ajkúak sorsa miatt... Hát azok a nem magyar ajkú honfi­társaink, akik akár akaratuk ellené­re, akár a pánszláv vagy ortodox áfi­­umtól elhódítva kerültek új uralom alá - ők talán jobban jártak? Ők ezekben az új államokban talán ha­szonélvezői mindmáig a hetven év előtti esztelen területszabdalásnak? A fenti tények sorozatában benne rejlik a felelet. A Párizs környéki békeszerződé­sek összképe A trianoni béke haszonélvezőiről szólva, a téma parancsára sorra vet­tük azokat az országokat, amelyek az 1920. június 4-én aláírt szerződés (valójában diktátum) alapján terüle­tekkel és azok lakosságával gyara­podtak az addigi Magyarország (a két háború közti terminológia sze­rint: Egész­ Magyarország) rovására. Vizsgáltuk, hogy e gyarapodásuk az azóta eltelt hetven év eseményeinek tükrében hasznukra vagy kárukra volt-e. Az 1920. június 4-én a Párizs mel­letti Kis-Trianon kastélyban történt aláírás azonban csupán egyik aktusa volt egy nagy és kiterjedt, egész Föld­kerekségünk sorsára kiható akció­nak: az első világháborút lezáró úgy­nevezett „Párizs környéki békék” (a Németországgal 1919. június 28-án Versailles-ben, Ausztriával 1919. szeptember 10-én Saint-Germain­­ben, Bulgáriával 1919. november 27- én Neuillyben, Magyarországgal 1920. június 4-én Trianonban és a török szultánnal 1920. augusztus 20- án Sevres-ben aláírt békeszerződés) szövevényének, ezért áttekintésünk csonka volt, ha témánkat csupán ön­magában, összefüggéseiből kiszakít­va vizsgálnék. Hogy az első világháborúban - ki­robbantásában és harci cselekménye­iben - mely országok, s azoknak mely vezetői voltak a bűnösek, ez ma még vita tárgya, egyértelmű tárgyi­lagossággal nem állapítható meg - ellentétben a második világháború­val, melynek közvetlen kirobbantá­sáért és harci módszereiért már sike­rült a felelősséget egyértelműen, a vesztesek által is elismerten megál­lapítani, bár a közvetve évtizedekre visszamenő okokért való felelősség egyáltalán nem egyértelmű és tisztá­zása a kutató történettudománynak még hátralevő, bonyolult feladata. Erre a kérdésre próbálok az aláb­biakban, nem mint kutató történész, hanem mint saját kortársi élményeit és a kutatók már feltárt objektív té­nyeit felhasználó író feleletet adni. Amint fentebb hangsúlyoztam, az első világháború kirobbantásáért va­ló felelősség vita tárgya s teljes tár­gyilagossággal tán sosem lesz tisz­tázható. A közvélemény a különböző országokban ma is különbözik egy­mástól. (Például Szarajevóban kulti­kus tisztelet övezi annak a Gavrilo Principnek még a lábanyomát is, aki Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös és neje meggyilkolásával a háborút kirobbantotta, s akit sok helyütt a történészek a Fekete Kéz nevű titkos szervezet terroristájának tartanak.) A marxista történetírás leegyszerűsítve, imperialista háború­ról beszél, alapja Leninnek az a véle­ménye, hogy az imperializmus a ka­pitalizmus tetőfoka és hogy a kom­munisták feladata a népek háborúját osztályharccá átalakítani. A marxis­ták tehát az imperializmust mintegy perszonifikálva, azt vallják, hogy az első világháborúban mindkét oldal egyformán bűnös. E sorok írója is úgy véli, hogy a vesztesek bűnösségé­nek hangoztatása - a Párizs környé­ki békeszerződések elvi alapja­­ az ősrégi Vae victis! (Jaj a legyőzöttek­nek!) elv érvényesítése, megtagadva az előzetesen meghirdetett igazsá­gos, a népek önrendelkezési jogát te­kintetbe vevő elvet, mely tehát pusz­ta porhintésnek, a legyőzötten is még védekező népek becsapásának bizonyult. Most ne firtassuk, hogy a békeszerződéseket diktáló politiku­sok közül személyükben kik a felelő­sek a kollektív szószegésekért s hogy személyes felelősségüket milyen mértékben csökkentik azok a titkos szerződések, amelyeket a háború alatt vagy már előtte kötött kormá­nyuk a fegyvereik győzelme érdeké­ben. Iszonyúan bonyolult, majdhogy­nem kibogozhatatlan feladata ez a kutató történészeknek, akik akár „magányos farkasokként”, akár nemzetközi kutatócsoportokban pró­bálnak is felelni erre a kérdésre; pél­daként csak egyik történészünk - ez­úttal aktív politikusunk, Raffay Er­nő államtitkár - 1990-ben megjelent könyvének címét idézem: Trianon 12/KAPU

Next