Kapu, 1992. március (5. évfolyam, 3. szám)
GONDOLKODÓ - Radó György: Vae Victis! (Trianon haszonélvezői)
GONDOLKODÓ kezőleg: annak tartományaivá sülylyedtek, balkanizálódtak. (Hasonlóképpen, mint ahogyan a magyar-román Erdélyt erőszakolta meg a román Regát.) Nem is szólva a Balkán szívében állandó tűzfészekről a több ország közt szétosztott macedónok titkos mozgalmáról. Nyilvánvaló, hogy ennyi belső feszültség - melyben az odacsatolt magyar ajkúak inkább csak szenvedő szerepet töltöttek be - robbanás felé vezetett. Ez 1934. október 9-én következett be a franciaországi Marseille-ben: egy macedón terrorista négy horvát társával meggyilkolta Jugoszlávia szerb királyát és ennek fő patrónusát, Barthou francia külügyminisztert. Jugoszlávia tehát minden inkább volt mint a trianoni status quo haszonélvezője, s mikor az Ausztriát elnyelő hitleri agresszió már közvetlenül fenyegette, még azzal a Magyarországgal is szövetkezett, amely nem mondott le a békés revízió követeléséről, sőt titkon még revansista szervezeteket is támogatott. Eleve halálraítélt szövetkezés volt ez, szét is zúzta a német hadigépezet, és csak Hitler horvát kiszolgálóinak hitványsága meg az az ösztönös ellenállás, melyet a szerb, horvát és szlovén föld domborzata tett lehetővé, élesztett fel valamilyen jugoszláv szolidaritást. Volt ebben elkeseredés is, főként a német parancsra magyarok által elkövetett újvidéki tömeggyilkosság miatt, melyet a háború másnapján nem kevésbé kegyetlen magyar öldöklés követett. S mindezen hol hősies, hol brutális, marxista ideológiájú akcióknak egy egységes Jugoszláviát képviselő megszemélyesítője volt és maradt 1980-ban bekövetkezett haláláig Tito. Azóta egyre láthatóbban ütköznek ki a Trianonban létrehozott Jugoszlávia hullafoltjai. Végül mit szóljunk a Trianonban Olaszországnak juttatott Fiume kikötővárosról? Egy tekintélyes földrajzi-gazdasági egységet képviselő ország egyetlen tengeri kikötőjeként kapu volt a világtengerekhez - és lett belőle egy mediterrán ország hatalmas kikötői (Nápoly, Genova, Bari stb.) mögött a sorban utolsók egyike... Helyzetén az újabb uralomváltozás sem javított, hogy a második világháború után Rijeka néven a ma már bomladozó Jugoszláviához csatolták. Panaszkodunk, panaszkodunk - joggal! - a Trianonban magyargyűlölő kormányok alá rendelt és minden rendszerváltozást egyre inkább megsínylő magyar ajkúak sorsa miatt... Hát azok a nem magyar ajkú honfitársaink, akik akár akaratuk ellenére, akár a pánszláv vagy ortodox áfiumtól elhódítva kerültek új uralom alá - ők talán jobban jártak? Ők ezekben az új államokban talán haszonélvezői mindmáig a hetven év előtti esztelen területszabdalásnak? A fenti tények sorozatában benne rejlik a felelet. A Párizs környéki békeszerződések összképe A trianoni béke haszonélvezőiről szólva, a téma parancsára sorra vettük azokat az országokat, amelyek az 1920. június 4-én aláírt szerződés (valójában diktátum) alapján területekkel és azok lakosságával gyarapodtak az addigi Magyarország (a két háború közti terminológia szerint: Egész Magyarország) rovására. Vizsgáltuk, hogy e gyarapodásuk az azóta eltelt hetven év eseményeinek tükrében hasznukra vagy kárukra volt-e. Az 1920. június 4-én a Párizs melletti Kis-Trianon kastélyban történt aláírás azonban csupán egyik aktusa volt egy nagy és kiterjedt, egész Földkerekségünk sorsára kiható akciónak: az első világháborút lezáró úgynevezett „Párizs környéki békék” (a Németországgal 1919. június 28-án Versailles-ben, Ausztriával 1919. szeptember 10-én Saint-Germainben, Bulgáriával 1919. november 27- én Neuillyben, Magyarországgal 1920. június 4-én Trianonban és a török szultánnal 1920. augusztus 20- án Sevres-ben aláírt békeszerződés) szövevényének, ezért áttekintésünk csonka volt, ha témánkat csupán önmagában, összefüggéseiből kiszakítva vizsgálnék. Hogy az első világháborúban - kirobbantásában és harci cselekményeiben - mely országok, s azoknak mely vezetői voltak a bűnösek, ez ma még vita tárgya, egyértelmű tárgyilagossággal nem állapítható meg - ellentétben a második világháborúval, melynek közvetlen kirobbantásáért és harci módszereiért már sikerült a felelősséget egyértelműen, a vesztesek által is elismerten megállapítani, bár a közvetve évtizedekre visszamenő okokért való felelősség egyáltalán nem egyértelmű és tisztázása a kutató történettudománynak még hátralevő, bonyolult feladata. Erre a kérdésre próbálok az alábbiakban, nem mint kutató történész, hanem mint saját kortársi élményeit és a kutatók már feltárt objektív tényeit felhasználó író feleletet adni. Amint fentebb hangsúlyoztam, az első világháború kirobbantásáért való felelősség vita tárgya s teljes tárgyilagossággal tán sosem lesz tisztázható. A közvélemény a különböző országokban ma is különbözik egymástól. (Például Szarajevóban kultikus tisztelet övezi annak a Gavrilo Principnek még a lábanyomát is, aki Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös és neje meggyilkolásával a háborút kirobbantotta, s akit sok helyütt a történészek a Fekete Kéz nevű titkos szervezet terroristájának tartanak.) A marxista történetírás leegyszerűsítve, imperialista háborúról beszél, alapja Leninnek az a véleménye, hogy az imperializmus a kapitalizmus tetőfoka és hogy a kommunisták feladata a népek háborúját osztályharccá átalakítani. A marxisták tehát az imperializmust mintegy perszonifikálva, azt vallják, hogy az első világháborúban mindkét oldal egyformán bűnös. E sorok írója is úgy véli, hogy a vesztesek bűnösségének hangoztatása - a Párizs környéki békeszerződések elvi alapja az ősrégi Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!) elv érvényesítése, megtagadva az előzetesen meghirdetett igazságos, a népek önrendelkezési jogát tekintetbe vevő elvet, mely tehát puszta porhintésnek, a legyőzötten is még védekező népek becsapásának bizonyult. Most ne firtassuk, hogy a békeszerződéseket diktáló politikusok közül személyükben kik a felelősek a kollektív szószegésekért s hogy személyes felelősségüket milyen mértékben csökkentik azok a titkos szerződések, amelyeket a háború alatt vagy már előtte kötött kormányuk a fegyvereik győzelme érdekében. Iszonyúan bonyolult, majdhogynem kibogozhatatlan feladata ez a kutató történészeknek, akik akár „magányos farkasokként”, akár nemzetközi kutatócsoportokban próbálnak is felelni erre a kérdésre; példaként csak egyik történészünk - ezúttal aktív politikusunk, Raffay Ernő államtitkár - 1990-ben megjelent könyvének címét idézem: Trianon 12/KAPU