Kapu, 1992. november (5. évfolyam, 11. szám)

VILÁGSZERTE - Gulyás László: Trianoni határaink története 4. rész. A magyar jugoszláv határ

□ VILÁGSZERTE 70 GULYÁS LÁSZLÓ Trianoni határaink története 4. rész A magyar jugoszláv határ A jugoszlávizmus gyökerei A 19. század uralkodó eszméjének, a nacionalizmusnak fő célja, az önál­ló nemzeti állam megteremtése volt, így volt ez a délszláv népek naciona­lizmusai esetében is. Ami a fennálló állami keretek számára különösen veszélyessé tette a délszlávok nacio­nalizmusát, az a tény, hogy a dél­szlávok 7 különböző területen (Ausztria, Magyarország, Horváth- Szlavónország, Bosznia- Hercegovina, Szerbia, Montenegró, Török Biroda­lom) négy állam (Osztrák-Magyar Monarchia, Szerbia, Montenegró, Tö­rök Birodalom) fennhatósága alatt éltek. A délszlávok eme politikai és terü­leti széttagoltsága rövid idő alatt megszülte a délszlávok egy államban való egyesítésének gondolatát, ame­lyet jugoszlávizmusnak nevezünk. E jugoszlávizmusnak 1914-ig két fő áramlata volt: a horvát jugoszlá­vizmus és a szerb jugoszlávizmus.111 Az 1830-as évek derekán a horvát Ljudevit Gaj fogalmazta meg az illi­­rizmus gondolatát, ennek lényege az illír népek (Gaj szóhasználatában az illírek alatt a szerbeket, horvátokat és a szlovéneket kell értenünk) nyel­vi, kulturális összetartozása. De Gaj illir mozgalma végső soron egy nagy délszláv állam megteremtésére töre­kedett, ez lett volna az ún. Nagy-Illi­­ria, amely az alábbi területeket fog­lalta volna magában: Karintia, Iszt­ria, Horvátország, Szlavónia, Dalmá­cia, Dubrovnik, Bosznia-Hercegovi­na, Szerbia, Bulgária és az ún. Alsó- Magyarország. Szinte ezzel párhuzamosan Szerbi­ában is kialakult a jugoszlávizmus szerbiai változata. Ez Hja Garasasin nevéhez fűzhető. Garasasin, mint Szerbia belügyminisztere, 1844-ben nagyszabású tervvel állt elő. Gondo­latmenete szerint: egy államban kell egyesíteni a délszlávokat. Az Oszmán Birodalom már „Európa beteg embe­re” előbb vagy utóbb fel fog bomlani. Ezért a szerb igényeknek elsősorban errefelé kell irányulniuk. Az Oszmán Birodalom délszláv területeit kell elő­ször megszerezni. Az így megerősö­dött szerb állam majd nagyobb re­ményekkel igényelheti a Habsburgok délszláv területeit. A későbbi események 121 ismereté­ben azt mondhatjuk, Szerbia való­ban tartotta magát Garasasin terve­zetéhez. 1903-ig Szerbia monarchia­barát politikát folytatott. Ennek egyik sarokköve az 1881-es titkos szerződés volt. Eszerint Szerbia nem tűr meg területén semmiféle Monar­chia-ellenes propagandát (ilyet nem támogat Bosznia és Hercegovina te­rületén sem). Ellenszolgáltatásként Bécs elismeri Szerbiát mint királysá­got és támogatja déli határainak ki­terjesztését. A szerb külpolitikában 1903, I. Sándor király meggyilkolása és I. Pé­ter trónra lépése hozta meg a fordu­latot. A szerbek nyugat, illetve dél­nyugati irányba akartak terjeszked­ni, de itt a Monarchiába botlottak. Az eredmény: konfliktusok sorozata (szerb-osztrák-magyar vámháború, Bosznia-Hercegovina annektálása), melyek a szarajevói pisztolylövésben csúcsosodtak ki. A világháború és a délszláv kérdés A világháború hatalmas fordulatot, nagy lehetőséget kínált a délszláv népek számára. A kicsiny Szerbia, az antanttal a háta mögött fogalmaz­hatta meg céljait. Ugyanekkor Szer­bia mellett még másik két központ is a délszláv népek egyesítésének jel­szavát tűzte zászlajára. Nézzük meg a fenti három centrum működését. Az első központ Szerbia kormánya volt, amely már 1914. szeptember 21-én meglehetősen konkrétan nyi­latkozott Szerbia kívánatos északi határáról. Pasic szerb miniszterelnök így írt egy orosz kormánynak küldött táviratban:(3) „Ha a háború befejező­dött úgy, ahogy reméljük, s Ausztria- Magyarország végérvényesen le lesz győzve, akkor a következő földeket és határokat igényeljük: a Bánátot olyan határral, hogy azon belül a szerb elem a lakosság többségét ad­ja. Úgy véljük ezt a határt a követke­zőképpen kell kijelölni: a Dunánál kezdődik Orsova felett, s onnan a hegygerincen halad a Marosig oly­képpen, hogy itt Lugos, Arad Romá­niához, Temesvár Szerbiához ke­rül.Tovább halad a Maros mentén a Tiszába torkollásáig. Aztán követi a Tiszát a Dunába torkollásáig, majd követi a Dunát és Orsovától északra levő pontig, ahol a határvonal kezdő­dött.” Az igényelt Bánát körülhatáro­lása után Pasic visszatér a tervezett északi határvonal leírásához.*41 „A Maros Tiszába torkollásától a határ nyugat felé a Dunáig halad úgy, hogy Subotica és Baja a miénk lesz. Aztán egyenes vonalban halad nyu­gat felé, s Barcs fölött a Rinya fo­lyócska torkolatánál éri el a Drávát, majd a Dráva mentén halad a Mura torkolatáig, majd a Mura mellett Leibnitzig s tovább a vízválasztón át­karolva Krajnát és azután le Isztria felé.” Ha rátekintünk a korabeli néprajzi térképre, azt mondhatjuk, hogy a szerb kormány egy olyan Nagy-Szer­­biát akart kialakítani a Monarchia déli területeinek megszerzésével, melyben valamennyi szerb, horvát és szlovén benne foglaltatik, s ezen túl­

Next