Kapu, 1994. május (7. évfolyam, 5. szám)
KULTÚRA-KÖNYVISMERTETÉS - K. T. 5.: Az átkelés extázisa (Ludvig Nándor kötetéről) - Aranyi László: A monstruozitás szépsége (Kemenes Géfin László kötetéről)
KÖNYVHÉT Ludvig Nándor: AZ ÁTKELÉS EXTÁZISA (Szivárvány Könyvek 12.) A külalak - mély-lélegzetnyi sorívekből összeálló kötetlen költemények. A fogalmazásmód - képekkel megrakott, kacskaringós, összetett mondatok. A jelleg - forradalmi hangvételű poémák, bentes szóvonulások és misztikus megnyilatkozások. 66 opusz - ennyi a bibliai könyvek száma is - öt tételben, „öt világhét titkai”. A tüzet feltaláló ember atomkori megismétlődése. Mikrokozmonális sejtemlékezés, megakozmonális közöslényűség, makrokozmonális személyre vonatkoztatott emberléptékűség. Igazságos, de kőkemény anarchista államgyűlölet. Mágikus magasságok és magvasságok, amelyek megértése és élvezete bizonyos fokú „beavatottságot” követel. Egyszerűen tudni kell, mi volt, van, lesz az ember és a születés előtt, a halál és az ember után. Emlékezni kell. Az álomnyelvre. Atlantiszra. A Jövőre. A látomásosság nem nyelvileg kimódolt költői képiség, hanem realista tudósítás a láthatatlanról. A nyelvreszűkítés jelent némi veszteséget, azonban absztrakciós nyereséget is. Ez az, ami az olvasót megmenti a 66 fejezetű könyv szó szerinti értelmezésétől. Ihletett írás ihletett olvasást igényel. Az EMBER ámulatos. Embert mégis ritkán csodálok. Ludvig Nándort hitelességénél fogva, joggal öntudatos pátoszáért igen: „Tüzek és vizek, erdők és állatok, vezérek és tülekvő tömegek, a kik lelkemet kéritek, mint Salome János fejét: hát tessék! én magam szakítom ki e koponyámba tévedt csillagot, (és mutatom kínjaim aranytálján föl, a Nap közepébe,) hogy szörnyülködjetek és ámuljatok!” (A költő felmutatja lelkét) K.T.5. A nagyfejű, szőrszálhasogató filológusok önfeledt bosszantására most mindenekelőtt mesélek... Valamikor a nyolcvanas évek elején Kemenes Géfin Lászlót vártuk a Magyar Írószövetség kocsmájában. Aznap volt a Demszky pere. Néhányan, Péntek Imre, Pető Tóth Károly, Bíró József, Endrődi Szabó Ernő - később Kukorelly, majd Oravecz Imre is előkerült -, valamint jómagam, akik többé-kevésbé ismertük Kemenes Géfin opuszait, s a Magyar Műhely kiadásában megjelent Poundfordításait, szemben az akkori irodalompolitika reménytelenül koros értékrendjével, a kortárs magyar irodalom egyik jelentős, beskatulyázhatatlanul öntörvényű alkotójának tekintettük ezt a „Nagy Rothadóba” kitántorgott táltost. Megjegyzem, a nyugati diaszpóra irodalmának delejes bűvöletében talán egyik-másik életművet hajlamosak voltunk túlértékelni. Talán Kemenes Gefinét is. Csakhogy azok az impulzusok, melyek Pound, Derrida, Jung, a magyar és az egyetemes őstörténet eddig ismeretlen távlatai, s nem utolsósorban a nemzeti önbecsülés elmélyült misztériumának felfedezésére késztették a dialektikus és történelmi materializmus ördögi hazugságaitól mételyezett nemzedékünket, bizony onnét erednek. A Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő magyarságtól, hadd említsem - természetesen a teljesség igénye nélkül - Határ Győzőt, a párizsi Magyar Műhely avantgárd triászát, a szándékos robinzonádban lassan felőrlődő Márait, Wass Albertet, Tollas Tibort, s hogy ne tűnjek elfogultnak a szépírók irányába, Hanákot, Badinyi Jóst, Pető Ferencet. Visszatérve Kemenes Géfin Lászlóra, ki tudja miért, valahogy marcona, rideg, szkizotim alkatnak képzeltem, afféle vadnyugati revolverhősnek. Talán, mert Pound tényleg ilyen volt. Ehelyett jött egy szemüveges, madárcsontú, professzor kinézetű úr, hóna alatt jókora üveg kecskeméti barackpálinkával, és valami egészen lehetetlen fazonú csokornyakkendőt viselt. Nos, ő írta a Fehérlófiát, ő fordította Pound Cantóit... A második történet némiképp morbidabb. Évekkel később a magyar irodalom experimentális törekvéseinek elméleti dokumentumait gyűjtöttem. „Kilencvenkilenc” tartózkodó kérelmet körmöltem szerte a világba. A Kemenes Géfin Lászlónak küldött levelem néhány hét múlva visszajött „a címzett meghalt”postai felbélyegzéssel. Sovány vigasz, hogy alighanem a kanadai posta sem különb a miénknél. De hál’ Istennek Kemenes Géfin csak kicsit halhatott meg, vagy harmadnapon feltámadt, hiszen hiába nyilvánította holttá a kanadai posta, megkésve bár, de hála a Fehérlófia hazai kiadásának, végre bekerült kedélybeteg, komplexusokkal küszködő, többékevésbé megnyomorított irodalmunk vérkeringésébe. Míg e két anekdotával mindössze bosszantani kívántam tanult barátaimat, most azt hiszem, legszívesebben megfeszítenének azért, amit leírok: a Fehérlófia az első épkézláb kísérlet egy nemzeti eposz megteremtésére Vörösmarty és Arany János óta. Sőt, a Buda halála - a Zalán futásáról jobb, ha nem is beszélünk - rendkívül „porosnak” ható, művészileg kevéssé sikerült alkotás, manapság szinte büntetés végigolvasni. A Fehérlófia grandiózusabb, téren és időn átível szédítő röppályája, a kollektív tudattalan legmélyebb bugyraiban lappangó ősi legendák eleven archetípusainak töredezett, titokra- A monstruozitás szépsége Kemenes Géfin László: FEHÉRLÓFIA KULTURA-KÖNYVISMERTETÉS 55