Kapu, 1994. június-július (7. évfolyam, 6-7. szám)
INTERJÚ, RIPORT - Ortutay Mária: "Mindig fel kell tudni emelkedni..."
104 INTERJÚ-RIPORT barca - ujjaimmal végigtapogattam, nem akartam elhinni, hogy ott vagyok. Néztem az új házakat, aztán feketeruhás asszonyok jöttek sorba, néztek rám, ki lehet ez az idegen, majd az egyik felkiált: „Nézd, hát ez a Tibi!” Mint a fekete varjak körberepültek, átöleltek, sírtak... Olyan vagy, mint a Bán Zsóka - mondtam az egyiknek....Tibi bácsi, én a lánya vagyok, anyám már meghalt” - válaszolta. A tárgyakhoz, tájakhoz, épületekhez visszatérhetünk, de a fiatalságunkhoz soha... anyám és apám sírját szorongva kerestem fel, de gyöngédség hatott át, látva, mily nagy gondot fordít a falu lakossága szüleim sírjának gondozására. - Mikor haltak meg a szülei? - Apám még börtönéveim alatt. Édesanyám még élt, amikor kiszabadultam. 1947-ben - hamis vádakkal - tartóztattak le. A kiszabott 10 év büntetésből 9 évet Gyűjtőfogházban, a váci börtönben és a tatabányai rabbányában töltöttem. 1956 júliusában, a politikai perek felülvizsgálatakor szabadultam. Hosszú évek múltán a kazincbarcikai kórházban láttam őt utoljára. Emlékeztünk a múltra. Arra is, hogy én mindig a jók közé soroltam őt a táblán. Hálás vagyok az Istennek, amiért még elmondhattam a neki szánt verset. Édesanyám 1963-ban halt meg. „Kérész szépség a paraszti, / Ifjúsága arasznyi, Hajlik hajnaltól esteiig, / S az öregséggel megtelik. Szemét az ég, színét a nap / Szívja, s ő mindent visszaad. Szépségét földbe kapálja / Az virágzik a határban. A hétköznapok tenyerén, / Húszéves asszony koravén. Tört hajtás, tépett jázmin ág, Erzsiké... elmorzsolt virág. (Elmorzsolt virág) - Anyád mindig azt kérdezte tőlem, hogyha kitaníttatom a lányomat - elveszed-e? - emlékeztettem a kórházban Erzsikét. - Eljövök én a világ végéről is - így mondtam édesanyádnak. - S most e végzetes betegágynál is azt mondtam neki - Eljöttem a világ végéről... - Úgy tudom, hogy az Önről készült filmben is szerepel ez a jelenet. - Valóban a Gulyás-testvérek filmjében. Ez a jelenet felejthetetlen számomra... Mintha a végzet rendelte volna így, hogy láthassam még egyszer a gyermekkoromat. Menekülés szekéren - Hogyan került szoros kapcsolatba Kárpátaljával, e vidék eltitkolt történelmével? - A Gondviselés eszköze voltam. Éppen engem választott ki, aki pont akkor kísérte menyasszonyát Kárpátaljára, Tiszaújlakra. Egy híres kárpátaljai orvos család lányának, a szépséges Brigittának udvaroltam fiatal hadnagy koromban. Nagy gyógyszertáruk volt, gyönyörű, tízszobás házuk, kertjük. Én 21 éves voltam, Brigitta 16. Rajongtam érte, mintha éreztem volna, hogy kevés alkalmam lesz az életben szerelmesnek lenni. Amikor 1944 őszén bevonultak az oroszok Kárpátaljára, én menekítettem őket. Nyugat felé menekültünk. Nehezen hagyták el szülőföldjüket, de mint sokan mások, ők is ideiglenesnek tartották ezt a helyzetet. Szereztem egy teherautót, és egészen az országhatárig menekültünk együtt. Egy erdőben bújtunk meg, Kőszeg mellett. A tisztek féltették a feleségüket az orosz katonáktól, Brigitta szép haját mi is kopaszra vágattuk és fiúruhába öltöztettük őt. A megmaradt két személygépkocsinkat átadtam két fiatal tisztnek, hogy legalább ők meneküljenek Nyugatra. Géppisztollyal, kézigránátokkal vonultunk vissza az erdőbe. Odajöttek hozzám a katonák: „Főhadnagy úr, ne hagyjon itt minket, vigyen magával” - kérleltek. - Meghallgatta a kérésüket? - Ezek a katonák ápolták a kezemet 3 héttel ezelőtt, amikor Veszprémnél megsebesültem. Páncélököl - akkor modern fegyvernek számított - sebesített, harckocsik megsemmisítésére használtuk. Akkor is velük voltam, nem dönthettem másként. Sebesülésem után kórházba is mehettem volna, de a század küldöttséget menesztett hozzám. Régi magyar hagyomány szerint kenyérrel, s megkértek, maradjak velük, ápolni fognak. Nagyon szerettek a katonák, igaz, én is őket. Vigyáztam rájuk, nem sebesült meg senki mellettem, épségben akartam hazavinni őket. - Merrefelé menekültek? - Először elástuk a fegyvereket, csak néhányat hagytunk magunknál. A rangjelzéseket is leszedtük a gallérokról, és még nagyobb fegyelmet kértem társaimtól, mert ha egyvalaki vét, az egész század elpusztul. A Balaton felé mentünk, szovjet megszállás alatt levő területeken. Éjszakai menetben vonultunk, dögtemetőkben aludtunk, kibírhatatlan volt a bűz, de oda ritkán jöttek az oroszok. - Milyen élelmük volt? - Krumplicukor és néhány keksz. Én, mint pap az ostyát, úgy osztottam szét társaimnak, így vánszorgott vissza az egész század, többen Pápa felé tartottak. Rozzant lovak hurcolták az elnyűtt szekeret. Vándorlásunk során magunkra maradtunk a Rojko családdal, Brigitta hozzátartozóival. - Hol kezdődtek az igazi nagy akadályok? - Már a Dunán, amit az oroszok őriztek. Tudtam, hogy az órákat keresik, az előre összegyűjtött készletből jutalmaztam őket, így jutottunk nélkülözhetetlen igazolványokhoz is. Félelmetes dolgok történtek vándoraink során. Jött egy harckocsi, én lovon ültem. A harckocsiból kiszállt egy orosz tiszt s felém szólt: „Jöjjön ide oficer! - germán oficer!” Erősködtem, hogy nem vagyok „germán oficer”, de ez számára nem jelentett semmit, megfordított, hogy tarkón lő. De csoda történt, nem lőtt agyon! Miközben velem ordítozott, a tank csapdájára felült egy szép orosz nő, talán kalmük, vagy valamilyen ázsiai rokon! Nem tudom, hogyan került oda. Hallotta, milyen reménytelenül bizonygattam magyarságomat, ráütött a tiszt kezére jó erősen, s a pisztoly kiesett belőle. Majd még egyet ütött a vasra és beindították a páncélost, így mentette meg az életemet. - A sors által vezérelt fordulat. Sok ilyen volt? - Még egy ehhez hasonló csoda történt velem. Menekülésünk során legtöbbször azt hitték rólunk, hogy foglyok vagyunk. Bükk környékén, egy szükségrepülőtér mellett elkaptak bennünket. A foglyokat ráhajtották a repülőtéri aknamezőre, a katonák úgy hullottak, mint a cserebogarak. Robbant az akna, s következett a mi századunk... Az orosz tiszt sürgetett: davaj, davaj! Nem veszítettem el a lélekjelenlétem, odaszóltam Éva néninek, Brigitta anyjának, hogy adja oda az összes ékszerét a katonának. Oroszul szólt „Kárpátaljáról vagyunk”! - és odaadta minden éksze-