Kapu, 1994. június-július (7. évfolyam, 6-7. szám)
INTERJÚ, RIPORT - Ortutay Mária: "Mindig fel kell tudni emelkedni..."
MINDIG FEL KELL TUDNI EMELKEDNI...” Tollas Tiborral, a Münchenben élő magyar költővel beszélget Ortutay Mária Börtönben szervezte meg több, kéziratos könyvének létrejöttét, melyek közül hármat 1957-ben Bécsben Füveskert címmel ki is adott. Ő alapította a Nemzetőr című lapot, melyet évtizedeken át szerkesztett. Számos verseskönyve jelent meg Brüsszelben, Münchenben, Sao Paulo-ban. Az új magyar líra szinte alig ismert tartományával, a Rákosi-korszak börtönköltészetével kevesen foglalkoztak - idézem Pomogáts Béla szavait. Biztos vagyok abban, hogy a nemzet érdeklődése és az irodalomtörténészek figyelme fokozódni fog a tárgy iránt. Én sem Tollas Tibor költészetével foglalkozom most, először az embert szeretném bemutatni, hogy közelebb hozhassam üzenetét. Verssel üzent Montreálból - A Borsod megyei Nagybarca községben születtem. Apám, Kohlmann Tamás ezredes arra volt büszke, hogy nagyapjának testvére, Kohlmann József császári tiszt, 1848-ban, mint táborkari honvéd-ezredes, az osztrák és cári seregek ellen harcolt a szabadságharcban. Anyám, Kecskéssy Jolán édesanyjától, született Geleji Zsuzsannától, a református zsoltárfordító leszármazottjától, nemcsak a szülői házat, de a haza szeretetét is örökölte, amit négy gyermekének adott tovább. - Úgy tudom, hogy Ön volt a legkisebb gyermek. Nagyon kényeztették? - Apám szigorú ember volt, én pedig rossz gyerek voltam, nagyon rossz. Amikor szófogadatlanságommal kiprovokáltam, meg akart verni, de anyám mindig közénk állt. Leggyakoribb menedékem a falunkban folyó kis patak volt, abba apám nem gázolt bele. Ott álltam órákig. Anyám dédelgetett a szeretetével. Kávézás közben mindenkinek 3 kockacukor járt, csak nekem 4. De sok apró részlet bizonyította a szeretetét. Nagyon szerettem a cseresznyefa tetején üldögélni. Szabad madárnak, sasnak éreztem magam, az egész falut beláttam. Képzeletem mámorában sokszor az ebédről is megfeledkeztem. Anyám hozta az elemózsiát, leengedtem egy zsinórt, arra kötötte rá... Néztem a pirosszemű cseresznyéket, este a csillagokat. Anyám mintha megérezte volna, milyen keveset leszünk együtt, gyermekkorom szinte minden percét velem töltötte. - És az édesapja? - Ő racionálisan nevelt. A parancs úgy szólt, hogy a gyerekeket minél előbb ki kell taníttatni. A lányok sokba kerültek, rám nem sok maradt. Apám azt mondta: fiam, te nem lehetsz más mint katona vagy pap, így ingyen kitaníthatlak. Nekem rögtön az ugrott be, hogy katolikus pap nem akarok lenni, mert akkor nem nősülhetek, és nagyon szerelmes voltam a szomszéd Erzsikébe, így lettem katona. 10 éves koromban Sopronba mentem, az ország másik végébe. Egy évet Kőszegen középiskolába, hét évet pedig a soproni Rákóczi Ferenc honvéd reáliskolai intézetbe jártam. Innen kerültem a Ludovika Akadémiára, 1941- ben avattak hadnaggyá. Nyolc éven keresztül - talán a legérzékenyebb korban - szinte alig láthattam anyámat. Egész életemből hiányzik ez a kapcsolat, sérülten vergődtem át ezt az időszakot. Ma is nagyon helytelenítem a gyermekek elszakítását a szülői háztól ily fiatal korban. Később írott verseim is anyám pótolhatatlan hiányát bizonyítják. * „Hiába fedi testedet a föld, minden nap látom. Magamba így temettelek, / i s viszlek át hét határon. Ahogy te hordtál engemet, / úgy hordlak, mégis érzem hiányod, bennem fáj, remeg / amíg ki nem beszélem! Tíz éves voltam, még gyerek, / hogy tőled elszakadtam. Magányomban kerestelek, / s máig árvád maradtam. Óvó ágadról, nyers gyümölcs, / a sors korán letépett, s nyaranként fiad meggyötört / szemed fényében érett. Szép arcod így lett fényesebb, / válladra hullt az árnyék. Minden utam feléd vezet, / vakon is rád találnék. Hiányod szaggat szüntelen, / s ahogy múlnak az évek, egyre közelebb tűnsz nekem, / már karommal elérlek... - Milyen érzés volt majd 50 év távlatában viszontlátni szülőfaluját? - Óriási élmény. Amikor megláttam a falumat jelző táblát - Nagy- INTERJÚ-RIPORT 103