Kapu, 1997. október (10. évfolyam, 10. szám)

TALLÓZÓ - Kanadai Magyarság: Kolombusz előtt 500 évvel

TALLÓZÓ Magyarság 1997. január 9. Cúth János Kolumbusz előtt 500 évvel Amerika 1000 éves felfedezése magyar tett volt... Jó amerikai szokás szerint, a minden­kori ünnepek színvonalát az elpuffogta­­tott tűzijátékok tonnáiban, a lampionokra és egyéb cégérekre, egyáltalán a ku­lisszákra és pezsgős rendezvényekre for­dított dollármilliókban mérik. Végül aztán az az érzése támad az em­bernek, hogy az ünnep eredete és lénye­ge teljesen elsikkad a durrogás, a káp­ráztató fényözön és rongyrázás közepet­te, s hogy itt a ma embere ünnepli önma­gát, megmámorosodva a külsőségektől és önmagától... Ezen a ponton Amerika felfedezésének csinnadrattás 500. évfor­dulójára kell utalnom, amely igazi nagy népünnepélyt tett lehetővé Amerika-szer­­te, sőt az egész világon. Könyvek és cik­kek özöne született ez alkalomból, filmek készültek és parodisztikus életképek ele­venítették föl a hősi kor legendás tettét. — Igazi amerikai banzáj volt. Viszont mi van akkor, ha én most visszafogott, tiszteletteljes ünnepélyes­séggel kinyilvánítom, hogy a magyarság, ugyanezen időben, saját ünnepeként ün­nepelhette volna Amerika felfedezésének ezredik évfordulóját?! Az egymást köve­tő millenniumok sorában ez lehetett vol­na az első, 1992-ben, amelynek alkalmá­val az egekig kúszhatott volna a magyar trikolor, a világ népeinek levett föveggel tisztelgő végtelen sorfala előtt. Íme a vég­letekig megmásított történelem egyik agyonhallgatott, valós mozzanata. 982-ben Vörös Erik, norvég vezér fel­derítette Grönlandot, majd négy év múl­tán, mintegy ötszáz fős kolóniát létesített ott. Tíz évvel később Vörös Erik fia, Leif Erikson, hajósai kíséretében végigjárta az új kontinens partjait. Erről a páratlanul merész kalandról így ír Johannes Bronsted “A vikingek” című könyvében (Budapest, 1983—A Penguin Books Ltd., kiadásának fordítása) 103. oldalán: „A 35 tagú expedíció 992-ben érhette el Hellulandot, vagyis a Hudson-öböl észak­keleti bejáratát.” Samuel Laing 1844-ben Londonban, angol fordításban kiadta Snorro Sturleson 1215-ös krónikáját, a “Heimskringla”-t. Ebben olvasható az 1387-ben kelt Flatergarbók is, amely Ame­rika vikingek általi felfedezéséről ad szá­mot: „... Egy este a Leif által két csoportra osztott felderítők egyike eltűnt. Tyrkir hi­ányzott, a déli születésű idegen. Mivel ő volt Leif nevelőapja és a rangidős vezér, Leif aggódni kezdett és társait hibáztatta Tyrkir eltűnése miatt. Ezt követően­­em­berével azonnal a keresésére indult. Rö­vid idő múltán rá is bukkantak az öregre, akit nagy örvendezéssel fogadtak keblük­re. Türkir kistermetű, lapos arcú, éles sze­mű ember volt, jártas minden mesterség­ben. Leif megkérdezte tőle, hogy miért tá­volodott el társaitól. Ezt követően érde­kes dolog történt. A rangidős vezér olyan izgatottan gesztikulált, hogy azonközben a saját nyelvén beszélt, amely beszédből a többiek semmit sem értettek... — Nem távolodtam el sokkal messzeb­bre a többiektől, de fontos hírem van: sző­lőtőkéket és venyigéket találtam! — for­dította le végül is közlendőjét. — És ez csakugyan így van, nevelőa­pám? — kérdezte Leif. — Pontosan! Hiszen én olyan vidéken nőttem föl, ahol bőven terem a szőlő — mondta Tyrkir. Egy éjszakát ott töltöttem helyben, majd egy csónakot megraktam venyigés szőlővel... Leif a földet erről a fölfedezésről nevezte el Vinlandnak (Sző­lőországnak)!” Laing állapította meg elsőként, hogy Tyrkir magyar volt! A Tyrkir szó a Norsk Riksmalsordbók c. szótár (Oslo, 1957) szerint török-tatár nyelvet beszélő embert jelent. Az izlandi nyelvben a Tyrki a “Türk" megfelelője, márpedig a korabeli görög, arab és török források egyöntetűen a ma­gyarokat jelölik türkokként. “Türker” valószínűleg Bulcsú vezér hadtörténeti jelentőségű, lélegzetelállító­an káprázatos németországi hadjárata során eshetett német fogságba, de az sem kizárt, hogy a rákövetkező augsbur­­gi csata alkalmával ragadt német földön, ahonnan vagy megszökött, vagy megvá­sárolták őt a vikingek. De ne találgassunk, mert a találgatás ebben az esetben csu­pán hitelrontást eredményezhet. Walter Kramer megjegyzi a Világ cso­dáiban, hogy Türkir valóban nem tévesz­thette össze a vadszőlőt és a különféle bogyókat a valódi szőlővel, hiszen az elő­zőleg felderített labradori partokon bőven terem az ilyesmi, amit Hovgaard bizonyít (1971:173,197, 203). A vikingek egyéb­ként is előbb-utóbb megértették volna egy német beszédét a szőlőről és a borról, hi­szen nyelveik meglehetősen hasonlóak. A magyar nyelvvel szemben viszont ta­nácstalanok voltak. Az 1700-as években aztán egy “rúna­feliratos” követ találtak Új-Skócia Yarmouth-öleténél. A leletet hosszú időn keresztül Yarmouth közkönyvtárában őrizték. Kanada Útikönyve szerint a 181 kg-os kő a Yarmouth Country Museum­ „Türker” felfedezésének bizonyítéka, az Új-Skócia Yarmouth öblénél talált homokkő felirat, amely egyben a legősibb magyar írásos emlék, amely messze megelőzi az eddig ismerteket! 55

Next