Kapu, 1998. január (11. évfolyam, 1. szám)

KEDVES OLVASÓ Főszerkesztő: Brády Zoltán Olvasószerkesztő: Erki Edit Gazdaság: Mándoki Andor Magyar Múlt: Henkey Gyula Hírnevünk: Harrach Gábor Patrik Világszerte: Kravalik Gábor Agrárperiszkóp: Dr. Nagy Bálint Neokonzerv: Nagy Atilla Kristóf Főmunkatárs: Nádor István Siposhegyi Péter Munkatárs: Buglya Gergely és a Titánok Fotó: Száraz Attila Képszerkesztő, tördelő, borítóterv: Fehér Zoltán Szerkesztőségi titkár: Borbély Róbert Korrektor: Jós Endre Kiadó: Magyar Kapu Alapítvány A kiadásért felel: Hollai Heris Ottó A Kiadó és a szerkesztőség címe: 1082 Budapest, Nap u. 13. Tel.: 303-07-10, 303-07-11 Fax: 303-07-12 Csekkszámlaszám: Mezőbank Rt.: 11644006-04470500-44000004 Deviza: Általános Értékforgalmi Bank Bp., IX. Ráday u. 42-44. Szja.sz.: 2503700104010104 Terjeszti a Magyar Posta, a Hírker Rt., a Nemzeti Hírlapkereskedelmi Rt., az alternatív terjesztők és a Kiadói Lapterjesztő Kft. Nyomás: Petró-Land Kft. Felelős vezető: Kisiván Péter ISSN 0238 888 X E-mail: Kapuszer@mail.datanet.hu. KAPU 1 WWW elértük a 10. évfolyamunkat. Szeptember 12-én lesz 10 éve, hogy megje­lent a KAPU első száma. Az első független újság voltunk a roskadozó pártállamban. Jut eszembe, akkor úgy reklámoztuk magunkat, hogy: "A PÁRTÁLLAMNAK KAPUT, OLVASSA A KAPUT!” Na, most ha azt nézem (ne nézzem?), hogy ugyanazok vannak hatalmon (és ugyanazok az emberek), akik kézbevették az első számukra ellenzéki lapot, hát akkor annyi teljesedett be a reklámból, hogy még mindig lehet olvasni KA­­PU-t. Most már annyit elárulhatok, hogy akkor sokan csóválták a fejüket, hogy nem fog menni az újság, mert nagyon sok millió forint kell egy lapkiadáshoz. Nekem 1.500 forintom volt. Nem mondom azt, hogy töretlen volt az utunk, sokszor koccantunk, döc­­centünk és többször halkan tönkrementünk, de valamilyen erő nem hagyta nyugodni székely agyamat, valahogy mindig előkerült egy “isteni beavatkozás”, s mint Főnix, feltámadtunk hamunkból. Ezeket a lehetőségeket nem győzőm megköszönni munka­társaimnak (hányan itthagytak minket, mert nem tudtam fizetni?), akik kitartottak ve­lünk és olvasóinknak és előfizetőinknek. Valahogy mindig került a nyomdaszámlára... Istenem, hogy hány végrehajtó távozott elképedt arccal szerkesztőségünkből, mert nem tudott mit lefoglalni... ugyanazok az ajándékba kapott bútorok, romos épületben, de még megvagyunk. Jó lenne, ha már vége lenne ennek a “hőskorszaknak”, de az az érzésem, amíg függetlenek vagyunk, addig ilyen szegények is maradunk. Talán így jó. Nem diktál nekünk senki, nem félünk senkitől... csak az olvasóinktól, hogy elhagy­nak minket. Egyelőre erre utaló jel sincs, hisz nem tudom mi történt, mert egy év óta fokozatosan emelkedik a példányszámunk és csökken a remittendánk... Néha jó hinni az emberek igazságérzetében. Ami talán manapság luxus, de megéri, ha olvassák folyóiratunkat. (Na, ebből lehetne valami jó szlogent gyártani.) Hogy miért hiszek még az emberi jóságban? Befejezésül álljon itt DÖBBENETES karácsonyi történetünk, hogy miként jelenhetett meg decemberi számunk. Mikor leadom a színbontást és a nyomásra előkészített pauszt, kifizetem a kialkudott összeg felét. Második részletet akkor perkálom ki, ha készen van a nyomda. Mindez készpénzben történik. A karácsonyi szám kiváltásához is majdnem egymillió forint kellett. Összetarháltam az összeget és betettem a táskámba. Péntek délutánra kapar­tam össze a zsozsót, és ekkora már természetesen nincsenek nyitva az agyonreklá­mozott bankok. Hétfőn reggel nyolckor kellett fizetnem (akkor sincsenek nyitva az agyonreklámozott bankok), így hazavittem a pénzköteget a pipáim, igazolványaim és az olvasandó kéziratok között. Közben bevásároltam az Europarkban. Kijövet három csomag volt nálam, s a táskámat letéve a parkoló egyik oszlopánál, két csomaggal a kocsiba ültem és hazaindultunk. Mikor a kapukulcsokat kerestem (mert ez is a tás­kámban volt), döbbentem rá, hogy a parkolóban hagytam a pakkomat. Visszasiettem. Persze, hogy nem volt ott. A biztonsági őrök nem tudtak róla. A kamerák nem működ­tek, nem rögzítették, hogy ki emelte el az ottfelejtett táskámat. Nincs pénz, nincs iga­zolvány, nincs KAPU karácsonyi száma! Rendőrség. Jegyzőkönyv. Valakinek jó kará­csonya lesz. Beszólok a rádiónak. Hiába sugározzák kétségbeesett üzenetemet. Meg­törten bámészkodtam otthon, mikor csöngött a telefon. „Nálam van a táskája.” „Mi van benne?” „Majdnem egymillió forint.” Csönd. Nem kapok levegőt. „Jöjjön el érte!" — folytatta a férfihang. Megbeszéltük a helyet. Jó messzire a külvárosban. Szólok a rend­őrségnek. Közük, hogy ne hagyjam üresen a házamat, mert a címem, és a lakáskul­csom a táskában maradt, s távollétemben kifoszthatják még a lakást is. S ne menjek egyedül a helyszínre se. Titkárommal a kocsiba ültünk és irány Angyalföld. A meg­adott helyen a sárgafényű lámpa alatt állt egy férfi a degeszre tömött táskámmal. Harminc év körüli, gyermekarcú, kezet nyújtott. „Nincs kesztyűm. Számolja meg a pénzt!" A titkárom átvette a pénzköteget és számolni kezdte az ostornyeles lámpa alatt. Közben beszélgetek a megtalálóval. Biztonsági őr havi negyvenezerért, két kis­gyermeke van, felesége munkanélküli. Szól titkárom, hogy a pénz nem hibádzik. „Men­nyit kér?" „Nem kérek semmit.” „Tíz százalék jár a megtalálónak.” „Nem kell az sem." „Most lesz karácsony." „Majd megoldjuk valahogy." Végül már dulakodunk, és a zse­bébe tuszkoljuk a pénz. Nagy nehezen belenyugodott, hogy kapott ötvenezer forintot. „Miért hívott ilyen messzire?” „A hároméves fiammal vásároltunk az Europarkban, mi­kor megtaláltam a gazdátlan táskát. Elvettem, hogy más ne vehesse el. A kisfiamnak meg kakilni kellett, idegen helyen erre képtelen, így hazamentünk. Utána hívtam fel, mert megtaláltam a névjegyét." „Miért nem adta le a biztonságiaknak?” „Én is az va­gyok, s tudom, hogy sok közöttünk a bűnöző.” „Mondja meg őszintén, miért tette ezt?” „Mert apám erre tanított.” Kezet nyújtott, s elköszönt. Nevét, lakcímét nem mondta meg, s kilépett a sötétbe a lámpa alól. A fény elolvadt mögötte. Még csak nézni sem tudtunk utána.

Next