Kapu, 1998. november-december (11. évfolyam, 11-12. szám)
KULTÚRA - Radevszki Teodor: A Betlehemes játék
90 KULTÚRA '3Rsadev4xAi (a^e&d&v Q^ffy$e//eA&mediáléA A Szenteste misztériuma elkezdődött. A feketeség hatalmas erővel kitört a mélyből, és pillanatok alatt elöntötte a város utcáit, felkúszott a templomok tornyaira, és onnan hálaadó himnuszok hátán beborította az égboltot is. Szorosan átölelte a házakat és fáradtan rátapadt a gyertyalángoktól derengő ablaküvegekre. Ezt tette minden évben ezen az estén, őszintén mondva, a Sötétség már megunta az évezredes előadás ismétlődő történeteit. Az egyetlen feladata felfrissíteni az archaikus bölcsségek megavasodott leheletét szaloncukorkával, és andalító füstölőkkel a napi politika bűzét. A dráma átváltozott vigyorgó kabarébohózattá. A régi kellékekből is csak ő maradt. A történelem számított rá, és készségesen támogatta. A Sötétség, sokkal öregebb a Bibliánál, nemegyszer segítségére sietett és színpadot adott számos bibliahős tetteinek: Júdásoknak, Pilátusoknak, fáraóknak, hóhéroknak... A nevek, rangok és tettek ezernyi változata lassan kitörölte az emberek emlékezeteiből e főhősök eredetét. De ez már nem is volt fontos. Pusztán a sejtelmes származásuk említése is elegendő csalinak bizonyult a törekvő nyárspolgárság köreiben, és így szívesen látott kérők hírében álltak. Nem voltak válogatósak. Lefeküdtek mindenkivel, aki széttartotta a lábát, sőt a biszexuális kapcsolatoktól sem zárkóztak el. A mesebeli erekciójuk hatalmas termést hozott. A génjeik diadalmasan fertőzték az utódokat. Nem akármilyen demográfiai robbanással veszélyeztetik a bolygónkat! A Sötétség bolyong a városban, barátját keresik az öreget. Az öreg az ablak előtt áll egy lapos fém fiaskóval kezében és a Sötétséget bámulja. Emlékeit a fiaskóból meríti. Minden korty egy emlék. S mennyi van belőlük... Volt idő például, amikor ő is félt a Sötétségtől. Akkor behunyta a szemét és a legtávolabbi zugba menekült. Azután rájött, hogy ezzel csak segít a feketeségnek akadálytalanul behatolni és beültetni a szívébe az ismeretlentől való félelmet. Félelem az Istentől, a bűntől és a bűnhődéstől. Egyszóval — mindentől. Hosszú évekig tartott, amíg megértette, hogy a sötétség csak hordozója a félelemnek — függöny, amely takarja a szikrázó villanyszéket vagy a napalm vakító ragyogását. Már nem fél, ismeri, a maga módján szereti és megérti is kétértelműségét. Megérti, hiszen mint minden másnak, neki is van küldetése, s annak akarva-akaratlan eleget kell tennie. A görcsösen ugráló ráncok az arcán hirtelen megmerevednek. Az ábrázata olyan, mint egy ezernyi repedésekkel borított olaj piktúra. Gondolkodik néhány másodpercig, majd a hangja — arcához hasonlóan — repedezetten megszakítja a mumifikált, mozdulatlan csendet. — A világvégéhez mindenkinek hozzá kell járulnia! Bűn ez? Ennek a paragrafusnak, ha létezne egy ilyen büntető törvény —, Jóhiszemű Egyetemes Bűnelkövetés lenne a neve. Mert a tanok szerint minden újszülött szabad akarattal jön a napvilágra. Olyan utat választ magának, amilyet akar. Jót vagy rosszat-kedve szerint. Kezünkben van a lehetőség. — Lepillant a fiaskót ölelő kezére. — Mindig a gazborította Jó ösvényén indulunk és amíg észhez térünk, máris a kutyabelekkel mintázott aszfalton száguldozunk. Hogy kerültünk oda, senki sem tudja. Genetikai talány? Lehet. Rágcsálunk az Isteni Parancsolatok almait és a kivágott csutkákat, egyik a másik után, az erjesztett seprővel telített útárokba dobáljuk. — Az öreg elégedetten egy hatalmas kortyot ereszt le a torkán, melytől egész teste megrázkódik. — Igazam van, te vén kéjenc? — kihívóan kérdi és kissé bizonytalanul lép egyet. Attól a sötétség visszahúzódik, s nem tudni miért, talán elsápadt, mert hirtelen a szemközt levő házak fényei homályosan kirajzolódnak. Azért ő ott marad, nem tágít. Hozzáhajol és észreveszi, hogy a sötétség nem őt, hanem a félénken pislákoló gyertyák lángjait lesi mohó vágyakozással. — Perverz teremtés vagy te, folytatja az Öreg — megbecsteleníted a legártatlanabb kiskorú szüzet is az ellentmondásos tekintélyed megmaradásáért, mert csak így tudsz megfelelni annak a szerepnek, amit a világ elvár tőled. Büszke vagy, hogy a pokrócod alatt szövődnek a legaljasabb gondolatok, s titokban maradnak a leggonoszabb tettek. Hogy a te ágyadban fogan és pusztul el a legtöbb emberpalánta. Hogy bátorítod az öngyilkosokat és az erőszakosságot. A jelenléted őszinteségre kényszerít, és olyan titkokat tudsz, amelyek sose látnak napvilágot. — A sötétség — egy, az utcán átsuhanó kocsi fényeit felhasználva — sértődötten hátat fordít. — Jó, jó. Ne húzd fel magadat. Elismerem. Vigyázol arra is, hogy sötét üvegházadban ne csak a vakondlelkű cselekedetek és érzelmek találjanak talajt, hanem a legodaadóbb szerelem híres palántái is nőjenek. A leghatásosabb drog...Tudod te, hogy erre van a legnagyobb kereslet. A csomagolás és a reklámja pedig utánozhatatlan! Elérted, hogy a kéj artikulátlan sikolyait és hörgéseit, amitől a világosság álnok erkölcsössége fintorog, a te sötét múzsáid legszebb versekbe és zenébe foglalják. Megtanítottad az embereket — az állatok bujaságával szeretkezni, mert ettől válik emberivé a szerelmük. Elhitetted velük, hogy a szerelem, amit te adsz nekik, olyan erővel bír, amivel az Istent is le lehet győzni. Mert ők ezt akarják hinni, s ennek biztosítékául olyan mécsest kaptak tőled, amelyet senki soha nem tud eloltani, mert az a szívükben fog égni — a szerelem mécsesét. No deee... — az Öreg játékosan kacsint és szájához emeli a fiaskót. — Ne játszd a Prométheuszt. Ahogy ismerlek, biztos vagyok abban is,