Kapu, 1999. április (12. évfolyam, 4. szám)
VILÁGSZERTE - Palotás Pál (Seattle): Az "emigráció" tárgyilagosan és őszintén
világszerte magamról. Már a nyolcvanas években egy Münchenben élő bajtársam a pesti bérházát szerette volna visszaigényelni. Levélben kért, hogy otthoni kapcsolataimmal támogassam a kérvényét. Telefonáltam, hogy ne számítson rám, mert a Kádár cégben senkit sem ismerek. Erre levélben rám olvasta egy bizonyos csendőr ezredes nyilvántartásából, hogy én és a családom otthon többszörös bérháztulajdonosok vagyunk, én bonyolítottam le unokaöcsémnek egy müncheni szállodaipari képviselet vezetőjévé kinevezését, tehát kár tagadnom, mindent tud rólam, és azért kérte a támogatásomat. Akit érdekel, betekintést nyerhet életem okmányokkal bizonyított történetébe a könyvemben. Egy másik rögeszme a nemzet sorsáért érzett felelősség kényszerképzete. Vissza kell térnem Csapó barátunk irományához. Mert a végén igazán megszaladtak vele a lovak. Miután kioktat, hogy akinek fogalma van a diplomáciai (!) munkáról, az tudja, hogy van, volt és lesz feladat, amit csak „emigrációs magatartással” lehet elvégezni. (Erről a hajdani Színházi Élet „Maga csak tudja, Intim Pista” rovata jut az eszembe.) Lehet, hogy Benesre célzott. Az talán értelmet is adna megalomániás pátosszal fogalmazott intelemnek, hogy otthon követendő példaként, országszerte tanítani, hirdetni kellene az emigráció önzetlen hazaszeretetéből fakadó, a távoli szülőhaza érdekében kifejtett munkásságát, ami csak a szerzetesek odaadásához hasonlítható. Lelkiismeret-vizsgálat vagy inkább tetemrehívás? Csapó Endre szerint „a nemzeti emigráció legfőbb tulajdonsága, (sic) hogy elveti abolsevizmus minden formáját, és megalkuvásmentesen kívánja a magyar nép részére azt a politikai és gazdasági berendezést, ami megfelel a nemzet hagyományainak, keresztény hitének, történelmi helyzete visszaállításának”. (Kiemelés tőlem.) Nos, a bolsevizmus minden formáját már szülőanyja, a nyugati „Egy Világ” plutokráciája is elvetette. Abból kerültünk a kamatrabszolgaságba. Kis történelmi visszatekintésünkben kifejtettem az „emigráció” keletkezését. Milyen állapotban hagyták ezek maguk mögött a hazát? Némettől kifosztva, ebek harmincadjára, az Hja Ehrenburg által állati kegyetlensége uszított Vörös Hadsereg kényére kedvére hagyva. Vajon nem a ‘44-esek közül kerültek-e ki a német imádók? A háború kezdeményezői? A hadviselés szítói és folytatói? Mert odahaza nem maradt senki épkézláb közülük. Ezek a kitelepültek most megalkuvásmentesen kívánják azt a politikai és gazdasági berendezkedést, ami - szerintük - megfelel a nemzet hagyományainak. Megfelelőnek tartották-e a gyarmati helyzetünket a Habsburg világban? A földhözragadtak reménytelen nyomorát? A kiegyezés után tömeges kivándorlást? A középosztály gyámoltalanságát az ipar, kereskedelem kifejlődése során, ami a vezetést és irányítást csaknem teljesen idegen kézre juttatta? Az értelmiség tehetetlenségét a két forradalom alatt? A reménytelen parlamenti szószátyárkodást? A választások botrányos visszaéléseit, a pálinkával és baksissal nyert voksokat? Az urambátyám világot, ahol a mezőgazdasági proletariátus tőlük nyomorban élhetett, és még a munkásvédelmet is idegenek látták el? A nemzetiségek elidegenítését az ostoba, pökhendi gentry allűrökkel? A zsidóveréseket, mint a saját gyámoltalanságuk orvoslását? A méltóságos asszonyokat, akik nem engedték, hogy a fiúk vagy lányuk „vizesnyolcas” legyen? Kielégítő volt-e, hogy az idegen, vagy azok befolyása alatt álló arisztokrácia, felső katonai vezetés, klérus, értelmiség mellett a nemzetet eltartó magyarnak főleg csak altiszti állás jutott, még a két háború között is? Az „emigráció” szóvivőit lehet, hogy éltette a régi világ hagyományai újbóli érvényesítésének a reménye. De mire vezettek ama bizonyos hagyományok és érdekek? Két világháborúhoz vezettek. A főleg idegen középosztály részére kenyeret adó trón védelmére kiontott véráldozatunkért jutalmul Trianont kaptuk. Az önmagával is meghasonlott középosztály két forradalmat nézett végig szájtátva és tehetetlenül. A végén pedig a nyilas puccs tette a koronát a keresztény nemzeti emigráció által visszavágyott hagyományokra, a Szentkorona szerepére és a történelem folyamán szervesen kialakult magyar közjogi alapokra. Ezt kívánják, követelik visszaállítani az „emigrációból”?! Ezzel szemben a magyar nép már 1945-benm, majd 1947-ben két választáson is „elbánt a kommunizmussal”, ahogyan az lehetséges volt. Egyedül, és az „emigráció” segítsége nélkül. Ötvenhatot nem is említve, amikor is a teljes, meg nem osztott emigráció, felekezeti megkülönböztetés nélkül, egységesen megtanult imádkozni, sírni és csak a kezeinket tördelhettük. A nemzetre oly káros hatású siralmas múlt visszaállításáról csak beszélni is illetlenség, annak kívánalma, követelése pedig megítélésem szerint: nemzetgyalázás. Abból a sok jóból egyszer is sok volt, és csoda, hogy túléltük az alkotmányos hagyományaink nemzetellenes paragrafusait. A vallást pedig ne keverjük bele, egyrészt, mert az mindenkinek a személyes ügye a mindenütt jelen lévő Istenünkkel, másrészt, mert a politikába kapcsolódó és a hatalomtól függő viszonyban lévő egyházak igen eltávolodtak a lelkipásztorkodástól. A emigránsok szerencsétlensége, hogy ’44 őszén megállt az órájuk. Nem tudták elfogadni, hogy a háborút elvesztettük, és hogy annak meghosszabbítása, Budapest és a fél ország pusztulása, valamint a negyedmilliós emberveszteség az ő telkükön szárad. Akiben közülük élt a lelkiismeret és maradt csak valami kevés is a magyarság iránt érzett felelősségérzetből, menekült a fojtogató érzéstől és tudatosan vagy tudat alatt a történelem meghamisításában talált menedéket és vigasztalást. A történelemhamisítás visszahatása Magyarországra Horthy proklamációja, vagyis a szakadás előtti középosztályunkból csak a lekopott és lezüllött nemesség volt magyar. Annak is, ha boldogulni akart, igazodni kellett a vezető hatalmasságokhoz, akik a Habsburgoktól való megszabadulásunk után is vezető szerepet töltöttek be. Szerintem ez volt minden bajunk fő oka. Röviden: nem volt magyar középosztályunk. A főleg öncélú és idegen gondolkodású elem alkotta idekint a talaját vesztett, de meg nem alkuvó emigrációt. Nagyrészük, főleg a kolomposok, a boldog múlt visszaidézésében, és egyesületekben kifejtett fontoskodásban élik a régi életüket. Csak kevesen igyekeznek kihasználni a gazdasági lehetőségeket, a cél Kapu 9914