Kapu, 1999. április (12. évfolyam, 4. szám)

VILÁGSZERTE - Palotás Pál (Seattle): Az "emigráció" tárgyilagosan és őszintén

világszerte felelősség a mi ún. „keresztény-nemzeti emigrációnkat” terheli. Nyilvánvalóan mi vagyunk az egyetemes csoport, amelyhez minden magyarérzésű honfitársunk csatlakozását várhatjuk, tehát kötelességünk, hogy ahhoz a lehetőséget számukra nyitva is hagyjuk. Nem utolsó sorban azért, mert az amúgy is bekövetkező „beszivárgás” és „aláaknázás” veszélyét elkerüljük. Egyébként is meggondolandó lenne, hogy a szövetségek elnevezésében a magyar névnek szüksége van-e jelzőre. Különösen akkor, ha annak kirekesztő, elválasztó jelentése van. A keresztény mást jelent nálunk, mint a máshol a világban. Ne keressük az okát, a szemantika veszedelmes mesterség. Gondoljunk csak a fasizmus szó eredeti értelmére. A keresztény szó nálunk azt jelenti, hogy nem zsidó. Kirekeszt, ahelyett, hogy meghatározna, valami közös cél elérésére célozna. A másik jelző még csiklandósabb. A nemzeti színház, nemzeti dal fenséges hangzásaiból a szónak nacionalistaként értelmezése már elkutyulta a szó értelmét. Elcsépelték, nemcsak mint az internacionális, hanem úgy is, mint a liberális, demokrata, vagy anarchista meghatározás ellentétét. A „náci”hoz igen közeli értelemmel csúfították el. Amikor ‘45-ben Veres Péter megalapította a Nemzeti Parasztpártot, nem győzött szabadkozni és inteni, nehogy valaki „reakciós” irányú törekvéseket véljen kiolvasni a nemzeti szóból. Mert lehet valaki jó magyar, aki demokrata, vagy liberális meggyőződésű. Köztudomás szerint e meghatározások értelme amúgy is alaposan változott az idők során. Kár lenne bárkit is kirekeszteni a nemzet egészéből, különösen idekint a nagyvilágban. A szabad világ elég nagy ahhoz, hogy bárki is boldogulhasson a tehetségének és ambíciójának megfelelő mértékben. További nyomások: zsidó honfitársaink tudományos, művészi, technológiai, gazdasági vonalon, nemkülönben pénzügyekben elért sikerei fényévekkel megelőzik az átlagos „nemzeti és keresztény” emigránsaink teljesítményeit. Ezért a mi lenéző, barátságtalan, sőt néha ellenséges álláspontunk az ő részükről legtöbbször szánalmas legyintésben talál viszonzásra, ami igazán lesújtó, és ami erősen gondolkodásra késztet, hogy voltaképpen ki is kezeli a másikat „felülről”... A „keresztény” vonalon kirekesztés befejezésül szabadjon idéznem C. Hajdú Istvánnak „Osztropoli Herschel ostora” 1985- ben a Minerva kiadásában megjelent viccgyűjteményéből: Egy galíciai kisvasút fülkéjében beszélgetésbe kezd néhány zsidó. - Hová valók vagytok? — Krotoscsinka. - Sokan vagytok ott zsidók? Nu, kétezren. - Vannak ott gojok is? — Talán háromszázan, tudjátok, amire szükségesek, utcaseprők, tűzoltók. És honnan vagytok ti? — Varsóból. — Vagytok ott sokan zsidók? — Nu, úgy huszonkétezren. - Isteni csoda. S vannak ott gojok is? — Úgy négyszázezren. Hatalmas Isten! Mire tudjátok használni azt a sok gojt? Tanulság: Ha pedig nem csak altiszteket és utcasöprőket akarunk nevelni még a fiatalságunkból is, akkor nem elég, hogy meg legyünk győződve az igazunkról, hanem eszünk is kell legyen, sőt azt használnunk is kell. Emigránsok egymás közt és környezetünkben Tekintsük át az idegenben élő magyar csoportosulásoknak (a volt emigrációnak) egymással és a befogadó nemzettel való kapcsolatát, tevékenységét. A 44-esek közül inkább csak a katonák rugalmas hűségű, főleg vezérkariakból álló csoportja felejtkezett el a nyilas (vagy azzal szimpatizáló) múltjáról, és helyezkedett el a megszálló csapatok hírszerző tagozatánál, a megszállás alatt álló volt hazájuk ellen. Horthy üzenete a tisztikarhoz (amely a „lemondása” körülményeit tartalmazta) elsikkadt a címzett tábornok (és társai?) kezén. Itt említem meg, hogy Horthyról azt a hírt terjesztették, miszerint a szövetséges hatalmak megtiltották volna számára az emigrációval érintkezés, vagy az intézkedés jogát. Kormányzó-helyettesünk özvegye 1998. augusztus 31-én kelt levelében így cáfolta ezt a híresztelést: „Ez csak valakinek az agyában születhetett meg. A szövetséges hatalmak semmilyen tilalmat vagy ilyenfajta kérést sem tettek.” Az idegen zsoldba szegődött csoportnak a hidegháború alatti működéséről Lajtos Árpád naplója közölt megdöbbentő részleteket (Új Idő, 1989 márciusi különkiadás). Tollas Tibor kifejezett kérésére recenziót írtam róla, de ennek a közlését később a Nemzetőr megtagadta. Kiderült, hogy a vádlottak közül az egyik Tollasnak „közelebbi, igazabb testi lelki jó barátja volt, mint bárki a volt börtöntársai közül”. Madarat tolláról, embert barátjáról lehet megismerni, — tartja a magyar közmondás. Az emigráció második hullámában (‘47-től) már kormányfő, a képviselőház elnöke, pártvezér és más notabilitás is érkezett a leereszkedő vasfüggönyön át. Mindezek már a szövetségesek által elismert kormányból mentették át az életüket, tehát posszibilis személyek lehettek volna menekült-kormány alakításához. Persze semmi sem lett belőle, érzésem szerint azért, mert az első hullám immár befészkelt egyedei a legélesebben szembefordultak a „kommunista kollaboránsokkal, akik megérdemelték a sorsukat”. Eckhardt Tibortól Nagy Ferencen át Sulyokon keresztül minden számottevő közéleti ember harcban, illetve konfrontációban állt a 44-esekkel és egymással. Nem csoda, hogy a vendéglátó kormánykörök teljesen megcsömörlöttek a magyarok politikai éretlenségétől. Hasonlítsuk ezt össze az első világháború idején a szlovákok és csehek emigrációjával, amelynek a segítségével Benes azután egy országot tudott összehazudni. Szervezett magyar emigrációról, amely milliós tömeget tudhat maga mögött aligha beszélhetünk. Számos jóindulatú kísérletről tudunk, egyes csoportok több elismerésre méltó sikert el is értek. Egységben szervezettségünk talán nem áll a vendéglátó hatalmak érdekében sem, mégis, főleg a nemzeti egységünk teljes hiánya az, aminek a következtében a nagyok diplomatái csak mint elhanyagolható játékszert kezelhetik a magyar „emigrációt”. Egyénileg azonban a megosztatlan összmagyarság csodálatos eredményeket könyvelhet el. A Corvinus Library 30 oldalon sorolja fel a Nobeldíjasainkat és kimagasló nagyságainkat, Szilárd Leótól czegei Wass Huba brigadérosig s tovább Vasarely Viktorig és Johnny Weissmüllerig. Sisa István pedig vagy nyolcvan nevet közöl a Spirit of Hungary pazar kiállítású könyve mellékletében. Jellemző talán az egész névsorra, hogy közülük aligha vett részt egy is az emigrációs egyletek, klubok, kaszinók, társaságok, körök, rendek és egyéb gittegyletek aktív életében, sem pedig azok csúcsszervezeteiben. Azt hiszem, hogy ez - az általánosítás rigorózus elkerülésével - jelenthet valamit. Az »emigráció rögeszméi« idegenbe szakadt honfitársak ünnepi szónoklatai, újságcikkei következtében feltárják a valós, vagy képzelt ellentéteket az otthoniakkal szemben. Csapó a Kádár-féle helytartóság által iszonyú méretű összegekbe kerülő kiképzett kémek, provokátorok kiküldéséről bizonykodik: „az emigráció megtörése” (?!) céljából. Sorait kénytelen vagyok szerénytelenül magamra is értelmezni, mert egyes jó bajtársak szerint vasmunkásból képeztek át vezérkari őrnaggyá, és küldtek ki Sydneybe. Itt csak egy idevágó kis történetet szúrok be, szerénytelenül ismét