Kapu, 1999. szeptember (12. évfolyam, 9. szám)

VILÁGSZERTE - Pakot Fülöp (Marosvásárhely): Magáncivódásaim

Pakol Fülöp (Marosvásárhely) # & & Elő- és utóirat a román-magyar labdarúgó mérkőzéshez MOZGÓSÍTANAK... Most aztán berezethet a magyar, szárazon nem ússzuk meg. Most megmutatják nekünk, hogy nem ijedősek, s hogy a hamisan felpörgetett nemzeti érdek bennük mi mindenre képes. Most eljött az ideje, hogy megkeserítsék szánkban az eddigi győzelem ízét. Ott, ahol huszonkét megtermett legény kergeti bőrlabdát, a futballpályán nagy dolgokra készül ellenünk a román. Nagy az akarás, fölszántják, ha kell, a gyepet, csak hengerelhessenek, csak legalább eggyel több gólt rúghassanak a hálóba. Nem lesz pardon, és semmi kímélet, itt most nyerni kell, borítani a szokásrendet, ami eddig csak hátrányukra volt, és megszerezni a sikert végre. Mindenáron, természetesen. Beleadnak apait, anyait máris, hogy el ne késsenek az eseményhez könnyen illeszthető gyűlölség szemérmetlen tálalásával. És mozgósítanak. Csakhogy aki a sportot annak képzeli valójában, ami, annak csalódnia muszáj. Mert pocskondiázásba kezdtek azok, akiknek mindig jólesik, és hasznukra válik, ha a tisztességes versenyszellemet az önző nacionalizmussal. Ki nem hagynák az alkalmat, akárhányszor elcsábulnak mások utalásában. Sok-sok türelem kellett hozzá, de végignéztem a tévében éjszakába nyúló estén, ahogyan az összesereglett nyáj rólunk magyarokról bégetett. Két jó barát és kilóra súlyos egyéniség, Adrián és Tudor, udvari költő hajdanán, és ábrándos követőik fejünkre szórták a gyalázatot. Dehát tőlük egyébre nemigen telik. Nem a labdarúgásról beszéltek nekiveselkedve, hanem arról, hogy a magyart miképp lehetne meggyalázni. Úgy kell fellépni ellene és annyit kell adni neki (gólt vagy bokán rúgást, ki tudja?), amennyit megérdemel. Pályán belül, pályán kívül. És soha jobbkor, mint most. A szitkok, a becsmérlő szavak nem hullottak a semmibe, a parttalan hisztériát nem azért engedték szabadon, hogy elmúljon nyomtalan. Ott helyben szentté avatták az obsitos futballistát, és ráolvasták: a nemzet tőle várja a nagy tettet, a megváltást, akassza le a szegről a cipőjét, és lépjen az élre, mert ővele gond nélkül megadhatjuk, kinek mi jár, a tartozást. Csak ő mentheti a helyzetet, csak vele lesz boldog az ország a mérkőzés után. Volt ízléstelenkedés, volt hangulatkeltés. Szokás szerint. Fel­dúlt idegállapotban a bálványt is megtalálták a fanatizáláshoz a csúnyának lefestett ellenfél megsemmisítésére. Mert az csak arra való. Az öregedő labdazsonglőrt letaglózta a könyörgés. Elhitte, hogy nélküle még mindig nem lehet, s hogyha nem vállalja, kárba megy a felkorbácsolt érzelem. Megadta magát a nemzet nevében szélhámoskodók érzelgős játékának. Fizettek is érte azonnal, persze nem azok, hanem mások, akiket a bejelentés annyira megindított, hogy lerohanták a tévé kapuját, és távozóban alig győzték csókolni kezét a futballkirálynak. Éjnek éjjelén­ így kezdődött a nagy hűhó. De nem semmiért. Vajon mit terem még az öntömjénezés? És hová fajul(hat) a nagy hergelődés? világszerte Az eredmény ismeretes, a magyar csapat elvesztette veretlen­ségét. És a hisztéria csak fokozódott. Erdély magyarlakta városaiban egész éjszaka ostromállapot-hangulat uralkodott. HÁT ENNYI A BOLDOGSÁG? Ha valaki elhinné, hogy cafatokban lógnak az idegeim, téved. Kedvem nincs rongyokban. Nekem az a kettő-null nem jelent sokat. Esetleg annyit, hogy a labdarúgás sem tisztán szeren­cse dolga; aki nagyokat tud rúgni a labdába s ügyesebb, az betalálhat a kapuba. Még a magyarokéba is. Nyilvánvalóan akkor is, ha ez mindmostanáig bizony nem sikerült. Mert a futball csak futball, játék és semmi más. De lehet vele az ér­zelmekre spekulálni és oda nem való ábrándokat kergetni. Hiszen a pálya körül rendre összegyűlnek a könnyen megszó­lítható lelki szegények. És odatolakodik a hétköznapi politika, amely soha nem akarja magát önmérsékletre inteni. Pláne ilyenkor. A népnek, aki frusztrált, s a hiányérzet gyógyítására alig-alig akad alkalma, megzavarhatják a fejét. Ha hazug az ideológia. Ha az olcsó hangulatkeltésen túl nemigen sikerül valami mást kitalálni. Magyarral azért futballozni, hogy kiverhessék a NATO-ból is , hiábavaló. Nem létező erejét fitogtatja, és eszi az irigység a reménytelenségben azt, ki erre gondol. Nem is nagyon tudja, mit beszél. Csak mondja, hátha akad, ki lehiszi. Hogyha rajta múlna, mi minden lehetne lehetséges. Nincs az a helyzet, nincs az a kapuba rúgott labda, amelyért az ellenfelet becsmérelni illene. Dehát van, akiknek szokása. Aki különben azt sem érti, hogy a románnak miért kell a magyar ellenében versenyre kelni, amikor ő a legszívesebben visszakergetne minket Ázsiába, mert neki csak annyi fért mostanáig a fejébe, hogy mi csak szerencsétlenséget hoztunk Európára. Persze, persze, politikusa válogatja, ki mivel­ nyáladzik. Ami­kor valaki saját érdekeihez igazítaná az igazságot, amikor va­laki büntetlenül megteheti és uszíthat kedvére, akkor immár törődni sem érdemes a sok zagyvasággal. Itt ennyire telik. A tények erről szólnak, sajnos. A minősíthetetlen botránykel­tésről. És a hülyeségnek van foganatja. Nem akkor, amikor minden magyart kikiabálnak szülőföldjéről. Mert egyáltalán nem biztos, hogy ekkora szívességre hajlandóságot mutatnánk. Annyit azért adunk magunkra. Úgyhogy bosszankodhatnak tovább. Aki ma a futballprérin szépen éldegél és nehéz pénzekért ad­hatja a román játékosokat, nem véletlenül mondta: győzni kell végre a magyarok ellen, hogy jobb legyen az országnak. Ennyi volt az öröm stratégiája. Csak ennyi. Elhitetni a naivval, hogy csak ezen múlik minden... A gólok megestek, annak el­lenére, hogy a játék elég unalmas volt, de a tömegőrület erre nem sokat adott, megelégedett azzal, hogy minket jó hango­san kiutálhatott. És akkor mi van? Ettől ebben az országban még holnap sztrájkolni kell azért a szerencsétlen fizetésért, és soha nem fonják majd kolbászból a kerítést, s pénzét sem hozza a nyugati nyakra-főre, hogy legyen mit ellopni. Jönnek a pallérozatlan hétköznapok, hosszú tömött sorokban. Ka­paszkodhatunk, kapkodhatjuk a semmit ezután is, dol­gozhatunk (már akinek akad még munkája) drágábban, mint amennyit ér, amit csinálunk, és kunyerálhatunk alázatosan a kölcsönökért, hogy talpon maradhasson az ország. Lehet gólokat gyártani a futballpályán, s lehet emiatt hisztériás rohamot kapni, és ha végképp nincs jobb dolgunk, lehet rühellni a magyart s mindenkit, aki nem tetszik, pokollá lehet tenni mások életét. Farizeusoknak ideig-óráig jóleshet. Ha nekik ez sikerül. Ha csak ennyi a boldogság. 36 Kapu 99/09

Next