Kapu, 1999. november-december (12. évfolyam, 11-12. szám)
BALKÁN - Gulyás László: A jugoszláv állam széthullása - I. rész
Balkán Gulyás László A jugoszláv állam széthullása Az 1918-ban megszületett Jugoszlávia Tito halála után, a 80-as évek elejétől lassú, majd egyre fokozódó bomlásnak indult. Ez a folyamat még napjainkban is tart (lásd Koszovó), de függetlenül Koszovó további sorsától, elmondhatjuk, hogy Jugoszlávia széthullott. Jelen cikksorozatunkban ezt a széthullást, felbomlási folyamatot kíséreljük meg felvázolni. 1. rész Jugoszlávia széthullásának 80-as évekbeli előzményei A történelem furcsa fintora, hogy a jugoszláv állam széthullása Koszovóból indult ki a 80-as évek elején és úgy tűnik, hogy Koszovóval fejeződik be a 90-es évek végén. Koszovó és a szerbek (Rigómezőtől 1945-ig) Koszovó a középkori szerb állam szerves része, központi régiója volt. Az 1389-es rigómezei csata után török uralom alá került, és ettől kezdődően fokozatosan elveszítette szerb etnikai jellegét, egyrészt, mert a szerbek észak felé húzódtak, másrészt, mert az albánok betelepültek. Ezt az albán betelepülést az is elősegítette, hogy az albánok sohasem álltak szemben olyan élesen a török uralommal, mint a görögök vagy a szlávok. Ennek fő oka, hogy 70 %uk mohamedán volt, s ennek következtében vezetőik bekerültek a Török Birodalom elitjébe. A XVII. századtól fontos szerephez jutnak például a török hadseregben. 1912-ben, amikor Szerbia az első balkáni háború során ötszázhuszonhárom évvel a 1389-es vereség után visszaszerezte a törököktől Koszovót, annak népessége már mintegy kétharmados arányban albán volt, és csak egyötöd részben szerb (a többit törökök, vlahok, cigányok tették ki). Az első világháború után, 1921-ben megtartott első jugoszláv népszámlálás szerint Koszovó 438 ezer lakosának 65,7 %-a albán és 20,7 %-a szerb volt. Az albánok és a törökök háború alatti kényszerű emigrációja, ill. az a körülmény, hogy a két világháború között a szerbek nagyarányú betelepítéseket hajtottak végre Koszovóban, azt eredményezte, hogy a szerb lakosság aránya az 1921-es egyötödről a 30-as évek elején egyharmad felé közelített. A második világháború idején Koszovó olasz uralom alatt állt egészen 1944. októberéig. Ekkor gyakorlatilag egy ún. Nagy-Albánia megszületéséről beszélhetünk, hiszen olasz megszállás alatt, gyenge bábállamként, de létrejött az a Nagy-Albánia, amely magába foglalta Albániát, Koszovót, és Nyugat-Macedónia albánlakta területeit. Ez a tény magyarázza, hogy Jugoszlávia 1941-es felbomlását a koszovói albánok nemzeti felszabadulásként élték meg. Ellentétben az albániai albánokkal, akik heves partizánharcot folytattak az olaszokkal, a koszovói albán fegyveres erők (milíciák) együttműködtek az olasz csapatokkal. Az olasz fennhatóság alatt az albánok törlesztettek a korábbi sérelmekért és több tízezer szerbet üldöztek el Koszovóból, így nem meglepő, hogy 1944. októberétől heves harcokat vívtak Tito partizánhadseregével. Koszovó a Titó-i korszakban 1945- ben Tito újjászervezte a jugoszláv államot. Az 1946. január 31-i első szövetségi alkotmány szerint Jugoszlávia hat, a kiválás jogával is rendelkező tagköztársaságból áll, ezek: Bosznia-Hercegovina, Crna-Gora, Horvátország, Macedónia, Szerbia, Szlovénia. Annak ellenére, hogy a koszovói albánok heves harcokat vívtak Tito partizánjaival, az 1946- os első szövetségi alkotmány értelmében Koszovó a szerb köztársaságon belül kapott autonóm területi, 1963- tól pedig szélesebb önállóságot biztosító autonóm tartományi státuszt. (Itt jegyezzük meg, hogy Vajdaság szintén autonóm státuszt kapott Szerbián belül.) Az 1974-es jugoszláv alkotmánymódosítás alapján Koszovó tartomány (bár továbbra is Szerbiához tartozott) csaknem köztársasági szintű jogokat kapott. A titói időszak az albánok számára minden téren a békés pozíciószerzés időszaka, ugyanis a tartomány etnikai jellegének megfelelően az albánok idővel meghatározó többségbe kerültek a vezető posztokon, a hatalmi apparátusban és a tartományi pártvezetésben, emellett tovább bővültek az albánok kulturális lehetőségei. Ennek ellenére Koszovót egyfajta kettőség jellemezte. Miközben Koszovó mint Jugoszlávia legelmaradottabb tartománya központi költségvetési támogatást kapott és Jugoszlávia biztosította az albánok számára kulturális intézményeik (anyanyelvi iskola, albán sajtó) működését, a felszín alatt az albánok illojálisok voltak a jugoszláv állammal szemben. Gyakorlatilag a koszovói albánok sohasem tettek le a szeparatizmusról, legföljebb az elszakadás mikéntje (fegyveres vagy békés), ill. ütemezése kérdésében voltak ellentétek közöttük. Itt kell megjegyeznünk, hogy szoros összefüggés mutatható ki az életszínvonal változása és a koszovói albánok lojalitása-illojalitása között. Amikor Jugoszláviában (Tito korszak) magasabb az életszínvonal, mint Enver Hodzsa Albániájában, akkor a koszovóiak lojálisabbak a jugoszláv államhoz, amint az életszínvonal a gazdasági bajok következtében romlik (80-as évek), a koszovóiak illojalitása növekedni kezd. Koszovó a 80-as években Tito halála után egy évvel (1981-ben) a fentebb említett felszín alatti feszültségek azonban kiéleződtek az albánok és a szerbek között. Az 1981-es tüntetéssorozatban az albánok azt követelték, hogy Koszovó váljon Jugoszlávia hetedik tagköztársaságává. A követelés életveszélyes volt a jugoszláv állam léte szempontjából, mert egy Szerbiából kiváló (de hetedik tagköztársaságként Jugoszláviában maradó) Koszovói Köztársaság rendelkezett volna a Jugoszláviából való kilépés jogával is! A szerbek erről még tárgyalni sem voltak hajlandóak, az albánok követeléseit "ellenforradalomnak" minősítették, és 61 Kapu 99/11-12