Kapu, 2001. szeptember (14. évfolyam, 9. szám)
GONDOLKODÓ - Czike László: Cigány, cigány vagyok magam is!
gondolkodó Czikó László Cigány, cigány vagyok magam is! (anti száraz regényrészlet) Amit írok, a legkevésbé sem a polgárpukkasztás kedvéért írom, de nem is azért, hogy előnyöket kovácsoljak magamnak. Egyszerűen a kendőzetlen igazság kedvéért, ugyanis nem halhatok meg úgy, hogy kicsiben és nagyban csupa hazugság legyen körülöttem. Családomat - minden józan konzervativizmusa ellenére - nemzedékekre visszamenőleg kizárólag a tolerancia, az empátia és a befogadás erénye jellemezte, amit bizonyos óvatos liberalizmusnak is tekinthetünk. Engem azonban egészen mégsem fogadtak el, illetve „be”, hogy miért, az majd a továbbiakból kiderül. A rasszizmussal kapcsolatos nézeteimet, álláspontomat - túl azon, hogy bizonyos mértékig jómagam is érintett lehetnék, sőt, vagyok! - a következő idézetekkel tudom, s szeretném bemutatni és alátámasztani. Barátom, Sándor András író - aki nyugodt lelkiismerettel mondhatott ilyeneket! - így oktatott engem: „Megkülönböztetek, tehát tanítok!”. Keresztanyám mondta gyakran, hogy amennyiben az életben még egyszer zsidóüldözés lenne, ő zsidó származásúnak vallaná magát. Bozóki András politológus egyik írásában olvastam: „Ha minden magyar zsidónak, és minden zsidó magyarnak tekintené magát, megszűnne minden identitási zavar, szembenállás.” A Biblia szerint a zsidó vallás tiltja a gótokkal való házasodást az ortodox férfiaknak, mert zsidónak csak az számít, akinek az édesanyja zsidó volt. Miért is szaporítanák a keresztényeket?! - hallani a mai torz vélekedést. Senki, akit befogadtak, nem kényszeríthető az asszimilációra, azonban tény, hogy a vérkeveredés növeli a tolerancia készségét. Számos bizonyító példát ismerek, ellenpéldát pedig máig egyet sem. Jómagam az ún. kommunista rendszerben születtem, nőttem fel, értem férfivá, alapítottam családot, nemzettem, és feleségemmel együtt minden különösebb családi segítség nélkül felneveltem féltucat gyermeket. Este folytattam egyetemi tanulmányaimat, miközben igen fiatalon harminc fős főosztályt vezettem, s szereztem közgazdasági diplomát. Nem számítottam munkás származásúnak, szakmai előmenetelemet, s tanulmányaim folytatását mégsem korlátozta semmi és senki. Tisztességes magaviselettel és szorgalmas munkával majdnem bármit elérhettem, egyre feljebb kerültem a társadalmi ranglétrán, és soha senki nem kérdezte, hogy honnan jöttem. Az átkos rendszernek magas beosztást, megbecsült szakképzettséget, biztos egzisztenciát és reményteli jövőt köszönhettem, továbbá új lakást, és népes családom anyagilag is problémamentes ellátását, felnevelését, gyermekeim nagy számát természetesen tradíciónak, vallásos érzületből fakadónak tekintették - mégsem szenvedtem hátrányt emiatt soha. Hogy mindez mennyire sok, szinte minden, azt csak ma láthatjuk egészen tisztán, amikor mindezeknek a hiánya mindennapjaink ordító valósága. Munkás származásom hiánya egyetlen „komoly problémát" mégis okozott, nevezetesen azt, hogy ún. "ebzárlat miatt" ismételt kérelmeim ellenére sem vettek fel az MSZMP tagjai közé, egészen 1984-ig. Az MSZMP ugyanis ennyire komolyan vette az előírt származási kvótát, még abszolút megbízhatónak és ígéretesnek tartott kádereket sem vett fel, ha a kvóta nem tette lehetővé. Akkoriban még nem voltak hetvenéves ifjú demokraták... Látva és átélve gyors és zökkenőmentes társadalmi felemelkedésemet, egyre inkább elhittem: számomra a felső határ a csillagos ég. Miközben ebbe az illúzióba ringatva magam éltem, dolgoztam, tanultam, szerettem és hittem, hittem a hihetetlent, addig szép fokozatosan eljutottam egyéni lehetőségeim felső határához, anélkül, hogy idejében észrevettem volna. Szinte a sorscsapás hirtelenségével derült ki: egy nagyon is meghatározott ponton túl már nem szabad többet tudnom, többet akarnom hiába minden ajánló szuperlativusz, ún. „első ember” belőlem nem lehet sohasem. Mert már azt a társadalmi berendezkedést is a különböző ki nem mondott kasztokból való származás predestinációja jellemezte, s nagyon érdekes tény, hogy a rendszerváltás, illetve az egész elmúlt tíz év ún. társadalmi haladása nemhogy nem törölte el, hanem átvette, s még tovább is fejlesztette azt. A rendszer hazugságának lényegi, mély titkát egy szuperelit, mint felkent moszkovita főpapság őrizte, és aki avatatlanként került a titok közelébe, azt rögtön elűzték onnan. Az ún. szocialista szubkultúra, a legvidámabb barakk kizárólag a szovjet fegyverek árnyékában létezhetett. Minden rémsége és szépsége is ebben a titokban gyökeredzett. Gondos ápolók, orvosok és pszichiáterek őrizték éberen az egyszerű nép rózsaszín álmát. Elborzadtál és megrémültél, meghasonlottál, amint ezt még idejében megértetted. Az emberi faj a Földön egyetlen, egységes egész. Nincs tehát több emberi faj, csak ez az egy. Vannak viszont az evolúció során kialakult helyi változatok, ún. rasszok. Meggyőződésem, hogy a rasszok speciális tulajdonságaik, jellemzőik alapján történő tudományos (és akár köznyelvi) megkülönböztetése nem bűn, nem rasszizmus, csupán hasznos ismeret egymás kölcsönös másságáról. Különben is, ha nincs megkülönböztethető különbség, nincsenek rasszok sem, vagy népi jellegzetességek - akkor miről tanítana Sándor András? A rasszizmus előítélet, a másság eleve elítélése, alaptalan általánosítás. Mindezek után azt is megállapíthatjuk, hogy Magyarországon olyan sajátos keveréknép él, amely magyarok, kunok, szerbek (rácok), svábok, tótok, zsidók, görögök, horvátok, törökök, bolgárok, cigányok, oláhok és más nációk sok évszázados együttéléséből és részbeni összeolvadásából alakult ki. Mindazonáltal különálló, sajátos jellegzetességeik ma is léteznek. Néhány évvel ezelőtt egy falusi esküvőn vettünk részt. Szemben ültünk a bejárattal, s egyszer csak belépett, négy-öt már kapatos vidéki legény. Némelyikük szemlátomást vidám roma csávó lehetett. "