Kapu, 2002. április (15. évfolyam, 4. szám)
INTERJÚ-RIPORT-DOKUMENTUM - Gazdag László: Petőfi Barguzinban
Gazdag László Peti Barguzinban (avagy a tudomány etikája) A tudományos igazság és annak igazolása E sorok írója nem kíván állást foglalni Barguzin-ügyben. Két dolgot kíván leszögezni: 1. A tudományos igazság kiderítése mindennél előbbre való. A kegyeletnél, a nemzeti mítosznál, a nemzeti érzékenységnél is. 2. A tudományos igazság kiderítéséhez minden rendelkezésre álló lehetőséget ki kell használni, függetlenül attól, hogy más eszközök mire vezetnek. 3. Tudományos kérdésben nem dönthet tekintély, hatalom, csakis a kutatás. A barguzini leletek egyik nagyon fontos vizsgálati lehetősége és módszere a DNS-vizsgálat, aminek elvégzéséhez föl kell bontani a Petrovics család sírboltját. Ennek semmi köze a kegyelethez, ez tudományos kérdés. A Kegyeleti Bizottság egyszerűen szereptévesztésben van, amikor kegyeleti okokra hivatkozva tagadja meg a sírbolt fölnyitását. Teljesen lényegtelen a DNS-vizsgálat szempontjából, hogy az előzetes antropológiai vizsgálat milyen eredményt hozott. Ha a kutatási részeredmények ellentmondanak egymásnak, akkor tovább kell folytatni a munkát. Ha megerősítik egymást, akkor közelebb jutunk a megoldáshoz, talán végleg lezárhatjuk a kérdést. Oroszországban legendák keringtek arról, hogy Petőfit bányákban látták dolgozni. Ugyanakkor a történettudomány idáig semmilyen olyan adatra nem bukkant, amely megerősítené, hogy magyar hadifoglyokat Oroszországba vittek ki. Csakhogy. Nem juthatott ki más úton valaki az akkori zűrzavaros helyzetben Oroszországba? Petőfi az orosz tiszt előtt (elképzelt történet) Képzeljük el a segesvári csatateret 1849. július utolsó napján, Bem veresége után. A fogságba esett magyar katonák között kihallgatására vár Petőfi Sándor őrnagy. Mi lehet a sorsa a Nemzeti dal, az Akasszátok föl a királyokat költőjének? Egy 26 éves fiatalember, a bitófa árnyékában. Csatában meghalni a világszabadságért, ahogy megénekelte, az persze más. De a bitó! Az megszégyenítő, megalázó. Sorra kerül, és az első kérdés: - A neve? És a költő bemondja a valódi, eredeti nevét, ahogy 1823. január elején anyakönyvezték őt, Petrovics István szerb mészáros, és Hrúz Mária tót cselédlány fiát Kiskőrösön: Alexander Petrovics. Nem hazudott. Tényleg ez az eredeti neve. (Egy szerb származású barátom ugrat bennünket "színtiszta" magyarokat néha azzal: - A mi Petrovicsunk. - És itt a mi, bizony a szerbeket jelenti...) Egyszerűen a logikus életösztön ad magyarázatot egy ilyen válaszra. De hangsúlyozom: elképzelt történetről van szó, semmi tudományos alapja nincs. Egyelőre. Az orosz kihallgató tiszt fölkapja a fejét, hiszen ez szláv név. És Petőfi közli is, hogy az ő apja szerb, az édesanyja pedig szlovák. Mert bizony a legmagyarabb magyar költőnek sem az édesapja, sem az édesanyja nem magyar volt! (Ejnye "hungaristák", micsoda malőr!) Az orosz tisztben fölébred valamiféle szláv szolidaritás, együttérzés, fölajánlja a menekülési lehetőséget, egy őrnagyra az orosz hadseregben is szükség lehet. Hát hogyne élne ezzel az ajánlattal egy 26 éves fiatalember. Egyelőre időt nyerni, kivárni, ez a fő. Az osztrák császár kezében, Haynau kezében csakis a megalázó bitófa jöhet. Alexander Petrovics tehát kikerül Oroszországba. Ott a gyéren csordogáló információkból előbb-utóbb megtudja, hogy halottnak hiszik, majd szíven üti a hír: felesége hamar eldobta a megénekelt "özvegyi fátyolt". Két okból is megrendítő ez a csapás! Nem tudott kicsit tovább várni, ha már bizonyos volt férje halálában? Legalább egy évtizedet? És egyáltalán, hát egy szerető szív nem érzi meg, hogy a másik él? Hiszen a költő, ott Oroszországban nagyon is jól tudja: a holttestét nem találhatták meg. A feleségnek, a kedvesnek tudnia kell, éreznie kell: dum spiro spero (míg élek, remélek). Petőfi azt nem tudhatja, hogy Szendrey Júlia számára az újabb házasság biztonságot, védelmet jelent. Haynau ügynökei figyelik, zaklatják. Mert Haynau is nagyon jól tudja: a költő holttestét nem találták meg. Talán él, és rejtőzik valahol. Ha igen, akkor előbb-utóbb keresni fogja családjával a kapcsolatot. Kossuth mellett akkor Petőfi a második fő ellenség. Vagy talán Kossuthot is megelőzi. Hiszen versei a magyarság lelkét jelentik! Nagyobb veszélyt hordoznak a Habsburg uralomra, mint tíz hadosztály! Itt most az a lényeg, hogy "így is történhetett”. Tehát nem kell okvetlenül magyar hadifoglyok Oroszországba hurcolására gondolni. A költő eredeti szláv neve lehetőséget ad egy logikai kombinációra. Tehát elvetni ezt a lehetőséget - mint képtelenséget - nem szabad. Van alapja! Nő a férfinév alatt? A Barguzinban megtalált sír felirata: Alexander Petrovics. Most azonban kiderül (?), hogy nő feküdt a sírban. Ez önmagában is furcsa, megérne egy újabb nyomozást. A felirat férfire utal, a csontváz női jellegeket hordoz. A kép tehát még jobban homályosul. De perdöntő lehet egy antropológiai vizsgálat? Hiszen tudjuk, hogy élnek abszolút férfias nők és nőies férfiak. Petőfi nem volt férfias alkat! Amolyan "költő-alkat” volt, vézna, testileg gyenge, lelkileg érzékeny. Hány férfi él "férfiatlan", széles csípővel, és hány nő "nőietlen", keskeny, férfias csípővel? (Hemingway Búcsú a fegyverektől című regényében az író többször is sej-