Kapu, 2004. október (17. évfolyam, 10. szám)

TÁRCA NÉLKÜL - Czike László: Orbán Viktor újjászületése

tárca nélkül kesergő soraimra hölgy ismerősömtől az alábbi választ kaptam: „Ugyanúgy látja ő is, ahogy te, csak másképpen fogalmazta. Nekem nagyon tetszik ez a beszéd, mert ahogyan mindannyian látjuk az anyagi javak herdálását, és hogy 'a bontási anyag' milyen gaz módon bánt vele, jó, ha 'kiolvassuk az eseményekből', hogy a Lucifer-követők nem is tehetnek másképpen. Nekik nem a haza, nem a másik ember a fontos, nem a kegyelem, nem a közösség, nem a 100 százalék, hanem az önzés, az átverés, a tízparancsolat elleni magatartás. Mert az 'Isten majma' elhitette velük, hogy az a jó... A valóság mégis megmutatja, hogy nem jó. Mégis megmutatja, hogy akik bíztak a kegyelem erejében, azokat a kegyelem meg is tartotta. Milyen csodálatosan erősödik az a fele az országnak, akik ezt így látják! Ami még ennél is nagyobb csoda, hogy Magyarország volt, és reméljük, elkövetkező miniszterelnöke, Orbán Viktor is így látja. Ez a csoda! Mit ír a 127, Zsoltár? 'Ha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte.' A 'bontási anyag' az Úr nélkül építi a 'házat', a nem sziklára épült házat, és el is fogja sodorni az ár. Vajon a rabolt gazdagság megmenti őket? Nekünk elég, ha 'az Úr őrzi a várost'; mi vagyunk a hitből és hittel 'élő kövek' városai, s nem fogja elsodorni az ár... "Nektek tehát, mivel hisztek benne, dicsőségetekre válik, a hitetlenekre ellenben ez vonatkozik: „Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett”, a botlás köve és a botrány sziklája... (1 Pét 2,7) Én így értelmezem.” „ Térjünk most vissza a hithez, amely meggyőződésem szerint az események végső mozgatórúgója volt. Idézzük föl, hogy a diktatúrákat - különösképpen a kommunista diktatúrát - Magyarországon végül is két közösségtípus élte túl: a család és az egyházi közösségek. A történelmi egyházak létükkel biztosították az embereket arról, hogy létezik, nem pusztult ki az a másik, az ezeréves lelki Magyarország. Mi, közép- és kelet-európai újrakezdők, akik ismerjük a keresztény hitnek ezt a megőrző erejét, azt kérdezzük: Miért akarnánk mindezt a jót megvonni egész Európától? Miért ne törekednénk arra, hogy ez a jó megjelenjen Európa közös alkotmányában? Bár Európában mindenki valamilyen módon a keresztény hit gyümölcseiből él, ám ennek sokan nincsenek már a tudatában. Ha mi nem mondjuk el nekik, ha nem teszünk tanúságot az őket is hordozó hitbeli örökségről, akkor ki fogja ezt megtenni helyettünk? ” Bizony, amikor Margó sorait elolvastam, kezdett valami, valami új felderengeni! Azt írta, hogy Orbán gyakorlatilag ugyanúgy látja a rendszerváltás óta kialakult gazdasági és politikai helyzetünket, mint én, csak ezt másképpen fejezi ki... Más oldalról megközelítve: én inkább a hiányt, a felhalmozódott és máig megoldatlan problémákat (a dolgok fonákját) látom, Orbán pedig a megvalósult csoda (a szabadság?) révületében él, azon örvendve, hogy a kommunizmus évtizedeiben is sikerült megőrizni a hit és a család összetartó és közösségformáló erejét. Míg a 'bontási anyag' által széthordott, privatizált társadalmi tulajdon, az eltűnt népvagyon hiányán kesergek, Orbán az isteni kegyelem nagyszerűségét dicséri... Orbán nagy ívű gondolatmenete „égi magasságokba” emeli a rendszerváltást. Az elemzés szükségessé teszi, hogy mi is vele emelkedjünk, mert a szöveg minden rejtett, kódolt üzenete tisztességgel csak úgy tárható fel, ha szakrális dimenzióit kicsinyes „földhözragadtságtól” mentesen igyekszünk megragadni... Újból és újból (összesen 3-4-szer) elolvastam a beszédet, amelynek egyes részeit más beszédekből már ismertem, s rádöbbentem: egy moduláris elemekből összerakott, folyamatos szakrális építkezéssel állok szemben, melynek háttere a teljes emberi és magyar múlt, az időhorizontja pedig egy beavatottként felismert isteni jövő, ami minden hívő ember számára egylényegű. Minél jobban elmélyedtem a tanulmányozásában, annál tisztábban átláttam többrétegű mondanivalóját... Miről is van szó? A szakrális fejedelemről. Azokról a gondolatokról, melyek azt az államférfit foglalkoztatják, aki nemcsak abban érdekelt, hogy degeszre tömje saját maga és szűkebb lobbitársai zsebét a rendelkezésére álló ciklus ideje alatt. Azokról a szakrális királyainkról beszélek, akik akkor is összeurópai mértékkel gondolkodtak, amikor a vén Európát kicsinyhitű, uralkodásra méltatlan királyok vezették, és elveszni látszottak a keresztény hagyományok és gyökerek. Szent István, Szent László és Hunyadi Mátyás szakrális királyainknak egyaránt voltak súlyos vívódásaik, amikor rádöbbentek: Európa kétarcú Magyarország vonatkozásában. Mikor mi a népek bölcsőjére gondoltunk, ők, mint újszülött kisdedet, martalékul vetettek tatárnak, töröknek. Mikor mi Európa szabadságáért ontottuk vérünket, orosz hadsereg tiporta széjjel az osztrákkal szemben kivívott függetlenségünket. Később Trianonban megcsonkították, majd újabb büntetésül a Szovjetunió gyarmatává engedték veszni Magyarországot... Amikor pedig 1956-ban a világ szabadsága, demokráciája volt a tét - Európa csak hallgatott, a Szabad Európa kivételével. Nekünk „Európához tartozni” elérhetetlen álmunk volt, mindig újabb csalódások vártak ránk. Ideje lenne a valós örömünknek! Most viszont az Unió teljes jogú tagjai vagyunk, és a hazánk immár a többé fel nem osztható Európai Unió földterületének szerves, elidegeníthetetlen része. S jogos, indokolt a félelmünk, hogy afféle perifériális kerítésnek, majomfogónak kellettünk csak, a várható modernkori (kelet-nyugati irányú) népvándorlás fel-és letartóztatására. Új védelmi sáncnak az egykori tizenkettek közé - miként a sötét középkorban. Hol van már a Mátyás, akinek bús hadát egykor Bécsnek büszke vára nyögte? A legnagyobb szomorúságunk mégis az, hogy miközben mi - akik a kereszténységet ezer évvel ezelőtt épp az Európába illeszkedés céljából vettük fel! - rendszert váltottunk, lemondva földről, társadalmi tulajdonról, kivívott életszínvonalról, egyenlőségről a szabadságunk elnyeréséért, most úgy találjuk: mire Európa „visszafogadott” bennünket, elveszítette önazonosságát. Márpedig ha Európa már nem keresztény, miért jöttünk mi ide? Mi megőriztük hitünket, vallásunkat, összetartozásunkat, közösségépítő családi kötelékeinket, de mit ér nemzetmegtartó erőnk immár Európa részeként, az európai keresztény gyökerek nélkül? „E tekintetben Nyugat-Európa, tehát azok az országok, melyeknek nem kellett átélniük az ateista átnevelő tábort, az egyházüldözést, első pillantásra még úgy tűnhet, szerencsésebb helyzetben vannak. Önöknél nem szűnt meg az egyházi jelenlét folytonossága, mely a bölcsőtől a kopor- KAPU 2004. október 15.