Kapu, 2005. március (18. évfolyam, 3. szám)

INTERJÚ - RIPORT - DOKUMENTUM - Gergely Attila: A titkosügynökök leleplezése nemzeti vagy pártpolitikai érdek?

tonai hírszerzés és elhárítás), valamint a Hain Péter-féle politikai rendőrség titkos ügynökeinek kilétét. Ilyen sze­mélyekre csak véletlenszerűen, álta­lában más jellegű ügyek nyomozása során bukkantak rá. Ilyen véletlensze­rű felderítés volt, hogy az 1956-os sza­badságharcban részt vettek utáni szé­les körben folytatott ellenőrzések és nyomozások következtében akadt a hálóba Francia Kis Mihály, az 1919/20- as évek egyik fehérterrorista különít­ményének vezetője, akit 1945 óta kerestek, és 1958-ban tudtak elfogni. A jelenlegi ügynökkeresési kam­pányban túl sok a magát történésznek és szakértőnek nevező véleményfor­máló. Félrevezető, megtévesztő fo­galmakat és neveket dobnak be a köztudatba. Pártpolitikai érdekeik mentén fejtik ki véleményüket, köve­teléseiket. A parlamenti vitában egye­dül Kövér László mondta ki az egész helyzet fonákságát megvilágító hely­zet jellemzését: ebben a kérdésben is pártpolitikai érdekek mentén folyik a vélemények harca, és nem veszik fi­gyelembe a nemzeti érdeket. A nemzeti érdek pedig azt követeli, hogy az állami érdek maradjon tovább­ra is a megvédendő titkok körében, hogy ne lehetetlenüljenek el a biz­tonsági szolgálatok, hogy ne szolgál­tassunk alapot külföldön indítható büntetőpereknek, hogy ne tegyük véd­telenné az országot pl. a terroristákkal szemben. A Németországban vagy Szlo­vákiában nyilvánosságra hozott korábbi ügynökök között egyetlen olyan sze­mély sem szerepel, aki az ott vendég­­munkásként dolgozó tízezernyi magyar fiatal vagy a magyar kisebbség ellen dolgozott volna. Ha Románia, talán egyszer Szerbia is nyilvánosságra fogja hozni a volt ügynökök kilétét, azokban sem lesz található ilyen feladatot vég­rehajtott ügynök. A KGB magyar ügy­nökei is rejtve maradtak és maradnak, pedig itt nagyságrendben jelentős lét­számról van szó. Nitrohin emlékiratai­ban is szerepel néhány magyar. A NATO-államok sem fogják soha nyilvánosságra hozni, hogy kik segí­tették őket a II világháború, majd a kommunista rendszer idején. Ez a magatartás nem természetellenes, vagy irányunkba tanúsított bizalmat­lanság, hanem saját nemzeti érdekeit szolgáló, felelős és az állam szuvereni­tását szolgáló magatartás. A nálunk hangoskodók pedig a tel­jes nyilvánosságot, a teljes lefegy­verzést követelik. A minél rosszabb, annál jobb alapján azt akarják elérni, hogy Kanadától az arab országokig mindenhol ismert legyen az állam­biztonsági hírszerzés és elhárítás egy­kori tisztjeinek és titkos hálózatának kiléte, továbbá nyomozások, büntető­perek induljanak a nyomokban be­induló sajtószenzációkkal. Hát normálisak vagyunk? Kinek áll ez érekében? Milyen kielégülést fog az a nagyhangú követelődző érezni, ha gyanús körülmények között meghal az az egykori elhárító tiszt, aki annak idején Észak-Koreában teljesített szolgálatot. Személyes tanúságtételt tudok tenni arról, hogy szabadsága idején négyszemközt panaszkodott nekem az éppen Phenjanban szolgáló elhárító tiszt, hogy a helyi elhárítás zaklatásainak van kitéve. Az észak-ko­reaiak pedig nem éppen gátlásossá­gukról ismertek. Ha a kisördög nem nyugodna, azt lehetne gondolni, hogy a teljes lesze­relést (nyilvánosságra hozatalt) köve­telők, majd magas kitüntetést kapnak az amerikai, német, angol, izraeli stb. elhárító szolgálatoktól. Az átvilágítás és a titkosítás teljes feloldása körüli problémakör alapkér­dése tehát, hogy ezt a kínzó, fájó örökséget pártpolitikai vagy nemzeti érdek alapján kell megoldani. A másik probléma, hogy a politikai közbe­szédben használt fogalmak zavarosak, tisztázatlanok, minden „szakértő” úgy értelmezi szabadon, ahogyan éppen akarja. Érdemes tehát néhány alapfo­galmat tisztázni, amelyek naponta előfordulnak szóban és írásban. Ügynöklista. Ilyen irat a rendszer­­változásig nem létezett. Azóta ké­szülnek különböző érdekeknek megfelelő ilyen-olyan listák. Nekik tetsző vagy nem tetsző személyeket bevesznek, vagy éppen törölnek a különböző listákról. Legutóbb pl. a banki vonalon foglalkoztatott egyik listás nevet azért törölték, mert a mese szerint csak saját munkájáról je­lentett. A bankárok között lévő komp­romittálódott személyek csak addig voltak érdekesek, amíg az érintett miniszterelnök hivatalban volt. Azóta ez a kategória már nem érdekes. Napi vita tárgya az egyházi szemé­lyek érintettségének nyilvánossága. Az egyik egyház hivatalos álláspontja, hogy azt házon belül megoldják, mert a beszervezett papok csak egymásról jelentettek. A valóságban ez nem így volt. Rengeteg embernek okozott kel­lemetlenséget, amikor kiderült, hogy titokban egyházi esküvőt, keresztelőt tartottak, a gyereket beíratták hittanra stb. Személyesen tapasztaltam 1955- ben Győrben, hogy a megyei rendőr­kapitányságon milyen felfordulást okozott, amikor Téten egy kisrendőr újszülött gyerekét felesége titokban megkereszteltette. A helyi vezetők be­­rezelték, hogy mit fog ehhez szólni a megyei pártbizottság. A már említett Mitrohin emlék­iratban is szerepel: a KGB vezetői elis­merték, hogy vatikáni felderítésben a magyarok a legeredményesebbek. A nyugati kiutazásra kiengedett és felké­szített egyházi ügynökök beszámoltak az emigrációs szervezetek és aktivisták tevékenységéről, hazai kapcsolataikról stb. Mindezek pedig nem házi ügyek. Az állambiztonsági szolgálatnál sem országos, sem helyi ügynöklista nem létezett. A hálózat tagjainak összeté­tele állandó változásban volt új beszervezések, ill. fogyaték (halál, há­lózatból történt kizárás, disszidálás, lelepleződés stb.) miatt. A központi nyilvántartás szinte nap­rakész választ tudott adni priorálás esetén, hogy a kérdezett személy sze­repel-e az élő vagy a holt anyagban. Sürgős esetben a szolgálati utat meg­kerülve 3 óra alatt megadták a választ. Az 1970-es évek elején nagy felhá­borodást váltott ki az állambiztonsági vezetőknél, hogy az állambiztonsági nyilvántartó osztályt a belügyminiszter kivonta az állambiztonsági szolgálat szervezetéből. Ekkor alakították ki a BM egységes adatnyilvántartó és feldol­gozó csoportfőnökségét. Utolsó veze­tőjét 1988-ban ejtőernyősként hozták a pártközpontból, és Csikós egyből ezre­des lett. Nevét később az olajügyekkel kapcsolatban olvashattuk. A csoportfőnökség részei voltak: ál­lambiztonsági nyilvántartó osztály, bűnügyi (bűntettes és hálózati nyilván­tartás), a külföldieket ellenőrző hivatal és az útlevélosztály nyilvántartása, az országos lakcímhivatal (a személyiiga­­zolvány-fényképekkel), a lőfegyverek, vezetői engedélyek, gépjárművek, sza­bálysértők stb. nyilvántartása. Az állambiztonsági nyilvántartás két részre oszlott. A hálózati nyilvántartás minden élő és holt hálózati személy anyagát tárolta. Az élő, aktív hálózati személyeknek csak a beszervezését igazoló 6 sz. kartont tárolta. A B. dosszié, amely az adott személy min­den egyéni adatát tartalmazta, az őt foglalkoztató alegység vezetője tárol­ta. Az M (munka) dossziét az őt foglal­koztató nyomozó kezelte. A hálózati személy jelentéseit egyes szám harma­dik személyben volt köteles megfogal­mazni. Az M dossziéban nem lehetett olyan anyag, amelyből a hálózati sze­mély kilétére következtetni lehetett. INTERJÚ - RIPORT - DOKUMENTUM 2005. 03.

Next