Kapu, 2005. március (18. évfolyam, 3. szám)
INTERJÚ - RIPORT - DOKUMENTUM - Gergely Attila: A titkosügynökök leleplezése nemzeti vagy pártpolitikai érdek?
INTERJÚ -RIPORT-DOKUMENTUM is található ilyen különfeladat. Pl. az előfelvételis papi szemináriumra jelentkezők beszervezése. A rendszerváltozás előtt a katonai elhárítás felderített egy kémet. Az illető honvéd zászlós volt, és a jugoszláv hírszerzés szervezte be katonai felderítési feladatokkal. Az ügy bírósági tárgyalására már a rendszerváltás után került sor, és jogerősen hét évi szabadságvesztéssel zárult. Most az a kérdésem a sok szakértőtől, hogy ki volt a hazaáruló? A zászlós, vagy az ügy felderítését és bizonyítását végző katonai elhárító tisztek és titkos hálózatuk? Ha az utóbbiak a bűnösök, akkor kitől kérjenek bocsánatot? Milosevicstől? Várom a választ! Végül még egy fontos körülmény, melyről eddig a sok tudós szakértő hozzászólása ellenére egy szó sem esett. 1949. december 31-ig önálló nyomozati szerv volt a HM Katonapolitikai Osztálya. A Mártírok úti Hadi laktanyában tanyázó szervezet akkoriban rettegett kegyellenségéről volt közismert. Ügynökeivel kreálta a koncepciós pereket. Jelentősen hozzájárult a kisgazdapárt szétveréséhez. Moldova György Kardos Györgyről írt könyvében is megemlékezik erről a szervezetről. Almássy László Szahara-kutatót csak a világhírű Germanusz Gyula orientalista személyesen Rákosinál tett közbenjárása tudta kiszabadítani. Apósom is 3 hónapot töltött egyik cellájukban. Egy szót sem szóltak hozzá. Mivel számukra túl kis hal volt, egy szál papír, egy szó nélkül elengedték. Mivel Péter Gábor nem tűrt konkurenciát, de e szerv tevékenységét nagyra értékelte, és az osztályt integrálta az 1950. január 1-jén létrehozott Államvédelmi Hatóságba. Aztán itt van még a rendőr elhárítás. Az ávót kivéve a rendőrség középvezetői állománya kezdetben koalíciós alapon lett felállítva. Az ÁVH aztán a rendőrségen belül is megindította a hajszát. A rendőrkapitányságokon működő önálló rendőrelhárítók ügynökeik segítségével tömegesen kreáltak akasztást, börtönt, internálást eredményező ügyeket. Riválisnak tekintették pl. Dr.Villányi Gábor r. ezredest, a GRO (gazdasági rendészeti osztály) vezetőjét és gyorsan kivégezték. Az ÁVH így a gazdasági élet egyeduralkodójává vált, és pl. elrettentés céljából spekuláció címén kivégeztették a Tolbuchin (ma Vámház) körúti húsközért vezetőjét. Nagyon plasztikusan mutatja be Kopácsi Sándor, Budapest volt rendőrfőkapitánya Életfogytiglan c. könyvében a fővárosban dúló rendőrelhárítók garázdálkodását. 1956 után megszűnt az állambiztonság rendőrelhárítása, és helyette megszervezték a rendszerváltozásig működő, a belügyminiszter alá rendelt Belbiztonsági osztályt. Ezek a rendőrügynökök sem érdekesek? Úgy látszik, nagyon szelektív az ügynökvadászok ismerete közelmúltunkról. Az eltelt másfél évtizedben az üldözöttek és az üldözők közül sokan meghaltak, a még élők emlékezete is megkopott. A titkosszolgálatok szabályai szerint a tartótisztek a még élő volt hálózatuk kilétét nem leplezhetik le. Erre esküt tettek. Ez Európában mindenhol és mindenkor így volt és van. Történelmünkben csak egy eset vált ismertté, amikor Orendy Norbert csendőrezredes, a Nemzeti Számonkérő vezetője kényszervallatásra kihallgatóinak kinyögte: ügynökét, Galambos Lajos rendőr főtörzsőrmestert, rádiótávírászt ő építette be kezelőnek a Horthy lakosztályába telepített titkos rádióadó-vevő állomásra, hogy nyomon kövesse a Faragó vezette fegyverszüneti küldöttség moszkvai tárgyalásáról küldött beszámolókat és a kormányzó utasításait. Nem csoda, hogy a kiugrási kísérlet meghiúsult. Bíróságra is hiába idéznek meg volt tartótiszteket, akik ugyan a hazugság bűnébe nem akarnak esni, ezért konkrét személy esetében azt mondják, hogy nem emlékszem. Gyakran hangzik el az a kijelentés, hogy a beszervezést megkísérelték, de azt a személy nem vállalta. Ilyen eset valóban gyakran megtörtént. Azonban ha a beszervezés megesett, akkor a hálózati személyt két tisztnek kellett személyesen ismernie. Ha a kapcsolattartó nem tudott megjelenni a találkozón, akkor a másik helyettesítette. A korabeli szabályzat szerint a közvetlen elöljárónak évente egyszer valamennyi hálózati személlyel részt kellett venni egy ún. ellenőrző találkozón. Ha a kapcsolattartó egy év alatt nem tudta bemutatni parancsnokának a hálózati személyt, akkor lebukott, fegyelmi vizsgálat következett. Mivel az 1989-ben élő, működő hálózati személyek és munkadossziéi kint voltak az őket foglalkoztató szervezetnél, azokat a parancsnokok döntése szerint esetleg megsemmisítették. Ez esetben csak a központi nyilvántartóban elhelyezett 6. sz. karton maradt meg. Ebből azonban a hálózati személy tevékenységéről semmit sem lehetett megállapítani. Azt is számításba kell venni, hogy rengeteg korabeli nyomtatványt, köztük 6. sz. kartont széthordták. Ezért a teljes igazság ma már nem állapítható meg. Az ügynökkérdésben felforrósodott hangulatban repkednek a nevek. Ég a képem, amikor Szegvári Katalinról olvasok. Annak idején a tévénézők tisztelték és kedvelték közéleti riportjait. Ő azon kihalóban lévő riporterek egyik kiválósága volt, aki még hibátlanul használta gyönyörű nyelvünket, és pontosan tudta megfogalmazni a többszörösen összetett mondatokat. Riportalanyaival kellő tisztelettel, kedvesen és empátiával foglalkozott. Mivel elhárítási kategória volt a külföldre járó újságírók beszerzése, őt is levadászták. Jelentéseit nem ismerem, de fogadni merek rá, hogy „Luzsnyánszky”-hoz hasonlóan ő is azt jelentette, ami riportjaiban elhangzott. A lényeg, hogy senkinek nem ártott, és most is a leggyengébben verik el a port. A tábornokokról pedig szó sem esik! 1986-ban megjelent könyvem 1. sz. melléklete tartalmazza az állambiztonsági szolgálat vezetőinek és csoportfőnökeinek (mind tábornok) névsorát kronológiai sorrendben. E témában eddig lefolyt vitákban a felső vezetők közül csupán három név merült fel. Péter Gábor már régen meghalt. Pallagi Ferenc főcsoportfőnök és Horváth József a III/II-as csoportfőnök a rendszerváltás előtt 1-2 évvel korábban lett kinevezve. A nagyméretű és tömeges törvénysértések levezénylését végző tábornokok neveit mindeddig a feledés homálya fedi. Pedig ezt kutatni sem kell, mert könyvem nyílt kiadvány, bárki elolvashatja. A jelenlegi helyzet fő jellemzője, hogy ágyúval lőnek verébre. Levadásszák azokat, akik hivatásuknál, foglakozásuknál fogva emberek sokaságával találkoztak, és ezért információszerzőnek minősültek a múltban. Az igazi bűnösök, a koholt perek, a kényszerintézkedések, a gyilkosságok elrendelői és az ilyen ügyek résztvevői sötétben maradnak. A múlt sötét foltjainak tisztázása pedig ennek feltárása révén történhet. A vagdalkozás olykor mellétalál. A Népszabadság 2005. február 28-ai számának 3. oldalán azt írja, hogy adományoztak „aranygyűrűt Ladvánszky Károlynak, az 1956-os forradalom egyik eltiprójának”. Sorsom úgy hozta, hogy 1956-ban együtt tartózkodtunk az ORFK épületében. A közrendvédelmi osztály vezetője Szüle Károly r. alezredes lelépett, és Izraelig meg sem állt. Utódjának Ladvánszky alezredest nevezték ki. A közrendvédelmi osztály - amelynek fiatal hadnagyként én is beosztottja voltam - két alosztályból ! KAPU XVIII. ÉVFOLYAM