Kapu, 2006. május (19. évfolyam, 5. szám)

MAGYAR MÚLT - Bakay Kornél: Tallózás az újabb történeti irodalomban

MAGYAR MII LT ■ Bakay Kornél Tallózás az újabb történeti irodalomban A legutolsó évtizedben örvendete­sen megnőtt a nemzett történettu­domány táborába tartozó szerzők nyomtatásban is megjelent műveinek a száma, mind a folyóiratokban közzé tett tanulmányokat, mind az önálló kö­teteket illetően. A publikációs kedv lát­ványos megnövekedése azonban nem hozta magával a szélesebb körű szak­mai viták kibontakozását, sőt a legsze­rényebb kritikai ismertetések bevezeté­sének a szokását sem. Mivel manapság már bárki, akinek van erre fordítható pénze, azt jelentet meg, amit akar s olyan formában és tartalommal, aho­gyan ő jónak látja, csaknem egészen visszaszorult a korábban előírás szerű­en megkövetelt szaklektorálás, illetve a szerkesztők és a szerkesztő bizottságok szakmai-etikai szabályzó szerepe. Lép- ten-nyomon tanúi lehetünk heve­nyészve összecsapott írásművek, min­den fajta ellenőrzést nélkülöző közlé­sének, valamint légből kapott kijelen­tések zagyva áradatának. Azt hiszem, eljött az ideje a magyar nemzeti történettudomány nagykorú- sításának. Ha valóban és komolyan fel akarjuk venni a versenyt a hivatalossá tett történetírás képviselőivel, akkor vissza kell állítanunk a saját táboron belüli szakmai ellenőrzést, a tanulmá­nyok és könyvek lektorálásának elő­írását és a megjelent művek sine ira et studio kritikáját. Folyóiratunk felvállalja a megjelent művek rendszeres bemutatását és kri­tikáját, nem hallgatva el azt a tényt sem, hogy itt, a KAPU-ban is, jelentek meg kétes értékű írások, minden fajta megjegyzés nélkül. Őstörténetünk legfontosabb alap­kérdését taglalja Varga Géza, A finn­ugor elmélet alkonya c. legújabb munkája, amelyet a Farkas Lőrinc Im­re Könyvkiadó jelentetett meg a csille­bérci Körösi Csorna Sándor Magyar Egyetem Magyar Tankönyv jegyzet­sorozatában 2006-ban. A 215 oldalas könyv túlnyomórészt nem saját kuta­táson alapszik, hanem más szerzőktől átvett idézetekkel kíséri jól felépített mondanivalóját a szerző. Az Előszó vi­lágossá teszi, a finnugrizmus össze­omlásának a folyamatáról kíván szá­mot adni ez a kötet, amelynek a szer­kezete világos ugyan, de nem szeren­csés. A Háttér c. első fejezetből is kitű­nik, a kötet mondanivalója csupán né­hány könyv elemzésére épült, messze nem használva ki a lehető legtelje­sebb kitekintést, a hivatkozott, de - többnyire - nem olvasott feldolgozá­sok nem egyszer csak díszletek. Nem kevés esetben érhető tetten az, hogy mások által feltárt részletek saját adatként hasznosulnak,1 holott csak nyomatékosította volna a szerző a megállapításait, ha minden esetben beemeli azon kutatók műveiből a vo­natkozó részeket, amelyek éppenség­gel e tárgykörről szólnak.1 2 3 Hegedűs József, Rédei Károly és tár­saik művei ugyan valóban a legalkal­masabbak a legrosszabb példák szem­léltetésére, mégsem helyeselhető, hogy ezeknek az alapos kritikái5 nem kerültek bele a kötetbe. Nagyon ta­nulságos viszont Szőcs Géza (másutt István?) tanúságtételének idézése, ha­sonlóképpen Molnos Angéla Benkő- kritikája, akinek idézett műve azon­ban - több más mellett - nem szere­pel az irodalomjegyzékben.4 A nyelv és nyelvészet c. fejezet lé­nyegében Götz László kiváló könyvei­re épül, itt-ott színesítve más szerzők megállapításaival, például László Gyu­láéval, ám ismét nem merítve az ere­deti forrásokból.5 Tudomásul kell vennünk: egyáltalán nem elégséges elítélő jelzőket felsorakoztatni a vita hevében, e helyett minden kutató a saját szakterületének anyagából hoz­zon bizonyítékokat. Varga Géza kiváló íráskutató, az írástörténet azonban, érthetetlen okból, csak néhány sor­ban jelenik meg a munkájában. A nyelvrokonság ismérvei c. fejezet ebben a formájában nem teszi világos­sá a magyar ősnyelv viszonyát más nyelvekhez, így mindenek előtt a türkhöz (törökhöz) és például a su- mérhoz, jóllehet Sára Péter eredmé­nyei nagyon jó irányt jelölnek ki. Götz László életműve valóban alapmű, de elnagyolt recenziója semmiképpen sem pótolja az egészet. Az Őstörténeti következtetések c. fejezetben Aczél József és Szabédi László álláspontjának bemutatása na­gyon hasznos és tanulságos, elsősor­ban módszertani szempontból. Ám a hirtelen váltás a szkíta-hun rokonság igen elnagyolt bemutatására csak azo­kat győzheti meg, akik más szerzők­től6 már olvastak erről a témakörről. Ismét értetlenül állunk a talány előtt: az íráskutató szakember vajon miért nem fejtette ki, mutatta be a szkíta be­tűk („jelkincs”) és a székely rovásírás szoros és fontos kapcsolatát? Az kétségtelenül alapkérdés, hogy a magyar nyelvet beszélők tömegei Eu­rópa benépesedési idejétől kezdve itt éltek-e a Kárpát-medencében, avagy csak később érkeztek ide keletről? E kérdéskörhöz valóban hozzátartozik az etruszk-magyar rokonság problemati­kája éppen úgy, miként a türk-magyar nyelvi rokonság ügye is, de hevenyé­szett utalások helyett sokkal meggyő­zőbb lett volna például az etruszk-ma­gyar rovásbetűk összevetését górcső alá venni,7 vagy a legkorszerűbb és leg­frissebb adatok alapján feltárni a kö­zép- és belső-ázsiai rovásbetűs abc-ék és a székely-magyar írás kapcsolatát.8 A Hogyan tovább? záró fejezet egyik megállapításával maradéktalanul egyetértünk : ,A módszerek fejlesztése elképzelhetetlen az informatika alkal­mazása nélkül, de becsületes kutatók­nál a hagyományos módszerek alkal­mazása is csodákat eredményezhet. Ilyen hagyományos módszer a szakiro­dalom rendszeres olvasása is ....ez ma hiá nyos és véletlenszerű...” A világos szerkezetű könyv talán túl­ságos határozottsággal szögezi le, hogy a finnugrizmus rögeszme (67. oldal), amelyet nem lehet már más­ként, csakis dogmaként kezelni, s amely megreformálhatatlan. Nagyon sokat segített volna Varga Géza új könyvénél is egy komoly és részletes lektori jelentés, amely egyensúlyban tarthatta volna a megle­hetősen szerteágazó gondolatmene­tet, s egyúttal kigyomlálhatta volna a felesleges átfedéseket, a pontatlansá­gokat és a kellően alá nem támasztott ledorongolásokat. Egyébként is annyi sebből vérzik a magyar nemzeti történettudomány, hogy olykor már a léte is megkérdője­1 Például L. Schlözer Allgemeine Nordische Geschichte c. munkájánál Marácz Lászlót idézi, holott ennek a kérdéskörnek a teljes kidolgozása Bakay Kornél, Az Árpádok országa. Őstörténetünk titkai. Budapest, 2000 és 2002, 152 - 161. oldalon található. 2 Sajnálatos, hogy a Bakay Kornél, Hogyan lettünk finnugorok? c. fejezete (uott 97 - 200.), valamint Bakay Kornél, A finnugor régészet kritikája c. fejezet (in: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Budapest 2005, 115 - 175.) lényegében kimaradt a könyvből. 3 Marácz László - Bakay Koméi, Őstörténetünk és nyelvünk erőszakos finnesítése ellen. In: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Pomáz, 2004, 47 - 61. 4 Ez a fogyatékosság általános jelenség, egyik szembeszökő jelzője a szaklektorálás hiányának Sajnos, saját munkáimban is előfordul. 5 Bakay Kornél, Szkíta-hun hagyományok vagy finnugor őstörténet? In: Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! Pomáz, 2004, 231 - 236. 6 Bakay Kornél, Indoeurópai (iráni) nyelven beszéltek-e a szkíták? In: Őstörténetünk régészeti forrásai III. Budapest, 2005, 19 - 40. 7 Benedekíy Ágnes, Egy titokzatos nép holt (?) nyelve: az etruszk. Miskolc, MBE 2005. 8 Vö. Berta Árpád, Szavaimat jól halljátok... A türk és ujgur rovásírásos emlékek kritikai kiadása. Szeged, 2004. 2006. 05.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék